Fizika, vagyis fizi

Első rész

November utolsó hete virradt fel a következő hétfőn. Illetve, a „felvirradt” szót csak képletesen érthetjük, ugyanis reggel is olyan sötét volt, mint például este öt órakor, ráadásul az eső is ömlött. Tehát az időjárás roppant letörtséget és szomorúságot okozó volt a mai napon. Nagyon vidám, igaz?

Az első óra, az osztályfőnöki óra viszonylag jól telt. Bogi sötét pillantásokat vetett ugyan Petra néni hermelinszőrös kabátjára, de a nő nem foglalkozott vele. Egész órán az osztályprogramokról, a magatartás- és szorgalomjegyekről és a továbbtanulásról beszélgetett.

- Engem behívtak! – mondta boldogan Feri a középső oszlop legelső padjában, mire padtársa, Ede és az osztályfőnöke egyszerre kérdezte meg:

- Hova?

- Hát a Budapesti Informatikusképző Szakközépiskolába! – közölte Feri úgy, mintha ez az egyetlen iskola létezne, ahol tovább lehet tanulni. – Múlt héten kitöltöttem és beadtam a jelentkezési lapot, és ma reggelre már meg is jött a behívó!

- És mikor lesz ez a felvételi beszélgetés vagy mi? – kérdezte Ede.

- Jövőhét szerdán. Úgyhogy nagyon bele kell húznom a tanulásba, mert azt írták, sok számítástechnikai dolgot fognak kérdezni. Sőt, még matekelmélet is lesz!...

- Nem könnyű – csóválta a fejét Petra néni. – Tanuljál sokat, Feri, hátha bekerülsz! Bár az ismerőseim szerint nagyon nehéz bejutni oda. Viszont érdemes megpróbálni.

- Igen – helyeselt lelkesen Feri. – Ezért is jelentkeztem rá.

- Jaj, hogy oda ne rohanjak – hallatszott Ulrik gúnyos hangja az ablak felőli oszlopból. – Képzeld, én is be tudok indítani egy számítógépet! Sőt, klikkelni is tudok! Hát nem vagyok ügyes?...

Ma a fiú hangulata még rosszabb volt, mint általában. Hiszen ma délután fog találkozni a „barátaival”, akikkel drogozásra adja majd a fejét. Azért ez mégiscsak durva… De hátha a többi fiú is meggondolja magát, és akkor neki se kell füveznie. Másképpen vagy egy drogossá válik, vagy kiközösítetté. Egyik se valami jó dolog.

- Én triplán is tudok klikkelni – vágott vissza Feri vigyorogva, mire az osztály az része, amely még figyelt, nevetni kezdett. – Neked viszont fogalmad sincs arról, mi az a CPU!

Ulrik megpróbált valami frappánsat visszavágni, de mivel gőze sem volt róla, mi ez a szó, nem tudott mit mondani.

- Hülyeség az egész – morogta, mire Ede és Feri felnevettek, és belecsaptak egymás tenyerébe.

- Ezt még én is tudom! – mondta győzedelmesen Ulrik padtársa, Cili. – A CPU a számítógép agya… persze, akinek nincs agya, az nem is tudhatja ezt! – majd jelentőségteljesen Ulrikra nézett.

A fiú legszívesebben mindenkit megölt volna, aki a közelében volt.

-----

A második órán, ami fizika volt, Illés bácsi egy fadobottal jött be az ajtón. Szuszogva rakta le a tanári asztalra, majd felnyitotta. A barna dobozban mindenféle kapcsolók, mini izzólámpák és vezetékek hevertek.

- Ki akar összerakni egy soros kapcsolást? – kérdezte, mire néhány fiú, köztük természetesen Feri is, felnyújtotta a kezét. – Cecília, gyere.

- De hát én nem is jelentkeztem! – próbált ellenkezni a lány, de Illés bácsi szigorúan mondta:

- Az teljesen mindegy. Azonnal gyere ide, kérlek.

- De én nem nagyon értek az összerakáshoz – fintorgott Cili.

- Akkor ez sokáig fog tartani – mondta szenvtelenül a tanár, mire Ulrik kárörvendően nevetve nézett a padtársára:

- Ó, a nagy CPU-királynő! – mondta gúnyosan. – Nem tudja összeszerelni ezt az egyszerű kis dolgot. Akkor ma áram nélkül marad!...

Cili dühösen ment oda az asztalhoz, és végignézett a vezetékek összegabalyodott rengetegén. Megfogta az egyiket, és beledugta egy lyukba.

- Mit csinálsz, Cecília? Az nem az áramforrás! – háborodott fel Illés bácsi. – Na jó, elmagyarázom. Ez itt…

Miközben Cili megpróbált áramot vezetni az egyik izzólámpába, az ablak felőli oszlop leghátsó padjában ülő Bernát megkérdezte padtársától, a vállig érő, vörös hajú Kornéltól:

- Mikor költöztök?

Nem igazán beszéltek erről a dologról múlt szerda óta, amikor is Kornél bevallotta a barátjának a dolgot. Bernát tudta, hogy a padtársa eléggé ideges tud lenni, ha rossz dolgokról van szó, ezért nem is akarta szóba hozni a költözést. De nem tehetnek úgy, mintha sose következne be az, hogy Kornél elmegy.

A fiú rosszkedvűen megrántotta a vállát.

- Anyáék mindig megpróbálnak velem beszélni erről, de nem engedem nekik. Folyton lelépek olyankor. De azért annyit már hallottam, hogy valamikor decemberben megyünk Pécsre… akarom mondani, a muzulmánok városába.

Bernát felvonta a szemöldökét, és így szólt:

- Figyelj, Kornél, ez baromság! Szerintem Pécs egy tök klassz város lehet, és egyáltalán nem valami unalmas kis település, ahogy gondolod. Biztos van ott egy csomó mozi, focipálya, büfé meg minden. Lehet, hogy még Budapestnél is jobb!

- Mondd, te egyáltalán szeretnéd még, hogy maradjak, vagy már csak azt várod, mikor pattanok le végre? – csattant fel idegesen Kornél. Nem szerette, ha valaki hitegetni akarta.

- Dehogy várom! – mondta megütközve Bernát. – Én egyáltalán nem akarom, hogy elköltözzetek!

- Ennél hangosabban nem tudnád kijelenteni, hogy elköltözünk?! – kérdezte csaknem kiáltva a dühös Kornél.

Csend lett az osztályteremben.

Kornél lassan visszafordult az osztály felé. Az osztálytársai döbbenten bámultak rá, még Illés bácsi sem magyarázott tovább Cecíliának, aki egy vezetéket tartott a kezében. Egek, meghallották! „Hogy mekkora egy idióta vagyok!” – gondolta bosszúsan a fiú.

- Kornél, ti elköltöztök? – kérdezte végül hitetlenkedve Stella. A lány barna szemei csodálkozva nézték a fiút, és egy furcsa dolog… a sajnálat villant fel bennük.

Kornél pontosan ezt akarta elkerülni. Persze most már teljesen mindegy. Végül is, valamikor csak meg kellett tudniuk, nem?

- Nos, ha már így szóba került… - mondta zavartan. – Igen, elköltözünk. Én és a családom. Pécsre.

- És nekünk nem mondtad volna el? – kérdezte csípősen Stella.

- Dehogynem! – bizonygatta Kornél. Egyszer biztosan…

- Végre! – nevetett fel az előtte ülő Ulrik, és kárörvendőn nézett a fiúra. – Végre elmegy valaki ebből a szánalmas osztályból! Éppen ideje volt már. Minél kevesebb, annál jobb – mondta vigyorogva Ulrik, és tenyerével rácsapott egy, a padján lévő fekete grafitceruza végére. A cerka felrepült, bucskázott egyet, és ugyanoda esett vissza, ahonnan fellőtték.

- Ulrik, azonnal fejezd be ezt a tárgy- és szódobálást! – szólalt meg ekkor szigorúan Illés bácsi is, majd együttérzően Kornélra nézett: - Tehát, Kornél fiam, elköltöztök? És miért, ha szabad tudnom?

- Áthelyezték a szüleimet – magyarázta halkan a fiú, szomorú szemekkel. – Ha nem költözünk el, anyának és apának se lesz állása.

- Ó – mondta Illés bácsi. – Ez szomorú. De el kell hinned, hogy az új hely legalább ugyanennyire jó lesz, mint a mostani…

Hát persze. Már megint hitegetik. Kár, hogy nem dől be nekik.

- Nos, térjünk vissza ehhez az áramkörhöz – fordult vissza Illés bácsi Cilihez és a dobozhoz. – Cecília, mire jutottál?

Az osztály egy része megint az órára figyelt, némelyek azonban továbbra is aggódó és döbbent pillantásokat vetettek Kornélra. Szépen lassan azonban minden visszatért a rendes kerékvágásba.

- Na, már ők is tudják – jegyezte meg Bernát.

- Aha – morogta Kornél, mert úgy érezte, mást nem bírna kinyögni. Elszorította a torkát a düh, a szomorúság és az izgalom egyszerre.

Miért is kell pont őneki elmennie innen?...

-----

Tanítás után az osztály azon része, akik a múlt keddi tesiórán fociztak a 8.a csapatában a hetedikesekkel szemben, összegyűltek a tornateremben, ugyanis a tesitanárjuk, Pista bácsi megígérte nekik, hogy tart nekik egy edzést. A tanár a 8.a-s és a hetedikes focicsapatnak is segíteni akart a nagy meccs előtt, hogy mindketten egyenlő esélyekkel indulhassanak. Így a csatár Berni és Ede, a középpályás Brigi, Stella, Laci és Kornél, a hátvéd Lőrinc és Bogi, valamint a kapus Feri beszélgetve várták a tanárjukat.

- Ígérem, ezt az edzést nem fogom úgy elbénázni, mint a múlt heti meccset! – mondta Feri barátjának, Edének. – Végül is miattam vesztettünk…

- Dehogyis miattad! – tiltakozott Ede. – A hetedikes csapat nagyon erős. Nem a te hibád volt.

- De igen. Úgyhogy most össze fogom szedni magam!

- Kár, hogy elmész – lépett oda Lőrinc és Laci Kornélhoz. – Mikor költöztök?

- Nem tudom – vonta meg a vállát mogorván a fiú. – De ne beszéljünk erről, oké? Csak elveszi a kedvem a játéktól.

- Oké – mondta egyszerre a két fiú, és egymásra pillantottak.

- Hé, Lőri! – kiáltott oda Bogi vigyorogva a fiúnak, miközben szerzett a bordásfalak tetejéről egy labdát. – Fogadjunk, hogy ki tudlak ütni!...

- Az teljességgel kizárt – mosolygott Lőrinc, és mikor Bogi felé hajította a labdát, elugrott előle. Így azonban a laszti az éppen belépő Pista bácsit találta el.

- Hé, mi ez a rendetlenkedés? – kiáltotta dühösen, és belerúgott a labdába. Bogi eközben leplezetlenül vigyorgott. – Fejezzétek be a beszélgetést, és üljetek le a padokra!

- Nem is edzünk? – morogta csalódottan Kornél.

- De igen, de előtte még át kell beszélnünk a csapat felállását.

- Mit kell ezen megbeszélni? Nem jó így, ahogy vagyunk? – kérdezte Laci érdeklődve, miközben a többiekkel együtt helyet foglalt a padokon.

- Nem – rázta a fejét Pista bácsi. – Jó játékhoz jó csapat kell. A gyengéket ki kell szórni. Ezért most mindenkit le fogok tesztelni, egyenként. Kezdjük mondjuk a kapussal! Feri, te vagy az, ugye?

- Igen – hebegte a barna hajú fiú döbbenten, és felállt. Máris elkezdett izgulni. Mi lesz, ha rosszul szerepel? Nem csak mindenki előtt leég – megint - , hanem még a csapatból is kirakják. Koncentrálnia kell, csak úgy sikerülhet!...

- Feri, állj be a kapuba, Bernát rúgásait kell majd kivédened.

- Nem rúghatnék neki inkább én? – kérdezte gyorsan Ede.

- Nem – vágta rá egyből Pista bácsi.

- Miért nem?

- Mert barátok vagytok, és talán túl könnyűeket rúgnál neki – hallgattatta el a nagy focirajongót a tanár, és visszafordult Feri és Bernát felé. Utóbbi előtt már ott volt a fekete-fehér focilabda. – Tízszer kell majd kapura rúgnod, Bernát. Ha Feri legalább ötször kivédi, bent maradhat a csapatban. Kezdődhet. Rajta!

Feri a labdára szegezte a szemét, és megpróbálta kitalálni, merről fog majd Bernát lőni. A szőke fiú arcáról és mozdulatairól azonban semmit sem lehetett leolvasni, és amikor Berni lőtt, a labda olyan gyorsan csapódott bele a hálóba, hogy Feri észre sem vette.

Ede felszisszent, és a barátjára kiáltott:

- Feri, szedd össze magad! Hidd el, hogy nem olyan nehéz kivédeni azt a labdát! Koncentrálj!

- Én próbálok… - mondta a fiú, de mintha az összes önbizalma elszállt volna.

Legalábbis ezt bizonyították a sorozatos baklövések, amiket elkövetett, ugyanis a következő és a következő gólt sem tudta kivédeni. Volt, amikor mellé rúgott a labdának, volt, amikor a közelébe se tudott érni. Ede a fejét csóválva nézte ezt a kínos műsort, és aggódva mondta a mellette ülő, középpályás Lacinak:

- Nem tudom, mi van Ferivel. Régebben annyira jó kapus volt!

- Nem az a számteches suli az oka? Tudod, ahová megy felvételizni jövő szerdán. Ofőn hallottam. Lehet, hogy izgul.

- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem hoz ki mindent magából! Ennek nagyon nem lesz jó vége – mondta idegesen Ede, és visszanézett a pályára, ahol Bernát ismét célba talált a labdával.

- Megvolt a tíz, Pista bá’! – fordult oda ezután a szőke fiú a tanárához.

- Igen, én is láttam – mondta komolyan az edző. – Ha jól számoltam, Feri, hármat tudtál kivédeni.

A fiú keze ragadt az izzadságtól, annyira aggódott, hogy kirakják. Tudta, hogy ha nem tesz valamit, a nagy meccsre csak nézőként jöhet majd el. Ezért előrelépett, és ezt mondta:

- Most nem vagyok jó formában, és különben is! Bernát jó góllövő. Kérem, Pista bácsi, hadd maradhassak! Nagyon szeretnék.

De az edző csak szigorúan megrázta a fejét.

- Nem lehet, Feri. Ez a teljesítmény semmi. A hetedikesek simán megnyerik a meccset, ha te állsz a kapuban.

A fiú teljesen kétségbeesett. Ekkor Ede felállt, és mérgesen odament Pista bácsihoz:

- Ne tessék így beszélni Ferivel! Lehet, hogy most csak három gólt védett ki, de nagyon elszánt, és minden reggel itt, a tornateremben szoktunk gyakorolni! Már nagyon régóta készül a meccsre! Nem rakhatja csak így ki!

Ede határozottan nézett a tesitanárukra. Kötelességének érezte, hogy megvédje Ferit, hiszen barátok már első osztály óta. És a barátság erről szól, nem igaz? Kiállni egymás mellett. Segíteni a célok elérésében. És néha saját magunkat is feláldozni érte.

- Ez bolondság! – horkant fel Pista bá’, és a padon ül csapathoz fordult. – Most akarjátok, hogy segítsek nektek, vagy nem? Mert ha igen, akkor el kell fogadnotok a döntéseimet! Különben, edző nélkül semmire sem mentek.

Ezt ők is nagyon jól tudták. Mégis csend támadt a teremben, csak az eső zuhogása hallatszott kintről.

- Mi akarjuk – kezdte végül Laci. – De…

- Na! Ha akarjátok, akkor nem engedem meg, hogy Feri legyen a kapusotok! Valaki más kell ide, aki jobb…

- Ne sértegesse Ferit! – kiáltotta mérgesen Ede. – Magának hogy esne, ha ilyeneket mondanának rá? Bár engem már nem is érdekel ez az egész! Kiszállok! – jelentette ki.

A padon ülők döbbenten bámultak rá. Ede, az óriási focimániákus csatár, aki szeretné megnyerni a nagy meccset… kiszáll?! Ez hihetetlen volt. Olyan hihetetlen, mintha Boglárka egy nap valódi szőrből készült kabátgallérral jönne iskolába.

- Ede, hagyjad, nem kell kiszállnod! – tiltakozott Feri. – Miattam nehogy kiszállj!

- Igen, ez őrültség – csatlakozott Bernát, és odalépett hozzájuk. – Ede, te olyan jól focizol! Nélküled soha nem nyerjük meg a meccset!...

Na, ezt a mondatot hallotta volna meg a nagy Bernát-utáló Dávid! Biztos megváltozott volna a véleménye az osztálytársáról.

- Gyerekek, ti meg vagytok kattanva – jegyezte meg Pista bácsi, de nem szólt többet. Hagyta, hadd döntsön Ede maga.

- Mondtam, hogy kiszállok, nem? Nemcsak itt, a suliban lehet focizni! – mondta indulatosan Ede. – Nem akarom, hogy ilyeneket mondjanak a játékosokra, és azt se, hogy más mondja meg, ki lehet a csapat tagja!

- Ha nem tetszik… - kezdte mérgesen Pista bácsi, de Ede közbevágott:

- Nem tetszik! Nem is érdekel már ez az egész! – ezzel a fiú dühösen kisétált az ajtón.

Feri azonnal utánaszaladt. A folyosón, a tornateremtől távol érte utol a barátját.

- Ede, baromit nagy hülyeséget csinálsz! – hadarta, mire a fiú végre megállt, és ránézett. – Most nagyon fel vagy húzva, és azt hiszed, jól döntesz, de közben nem! Nem léphetsz ki az osztály focicsapatából pont te! Te, aki oltárira imádsz focizni, és tudsz is, méghozzá jól! Ráadásul már mióta nagy meccset várod! Azt, hogy leszámolj a hetedikese csapatával! Te egyszerűen nem léphetsz ki! Menj vissza, kérj bocsánatot, és rúgj gólokat!

- Nem! – jelentette ki nyugodtan Ede. Úgy tűnt, kezd lehiggadni. – Soha többé nem is akarok ennek a pofátlan Pistának bármit is mondani! Hogy sértegetett téged… az idióta!

Megint kezdett bemérgesedni, és ezt Feri nem akarta. Mi van, ha Ede még több olyan dolgot csinál, amit nem kéne? Például eladja a saját focilabdáját, vagy lefűrészeli a játszótér focikapuját…

Na jó, ez azért túlzás volt.

- Azt hiszi, ő a világ közepe, csak azért, mert tanár, és…

- Jó, jó, elég! – mondta Feri gyorsan. – Értem én, hogy nem akarsz visszamenni oda. Oké. Ez nem akkora tragédia. Majd focizunk a játszótéren.

- Igen! – lelkesült be Ede, és elmosolyodott. – Ott is jó nekünk! Minek ez a sulis kabaré? Kész káosz az egész! Na, jössz a táskánkért?

- Aha – bólintott Feri, miközben elindultak a 8.a terme felé. – De egyvalamit megígérek! Amikor épp nem a felvételire készülök, és veled rúgom a bőrt a téren, mindig én leszek a kapus, hogy belejöjjek!

- Oké – vigyorgott Ede, és felkapta a táskáját.