Dühöngési főszezon
Ajánlom a legjobb barátnőmnek

Október 16. (szombat) délelőtt tizenegy óra, a tó melletti fa

„Drága Lya!
Itt a dolgok kezdenek ijesztő fordulatot venni. Nem tudom, mi a baja a világnak, de az biztos, hogy vagy én vagyok normális, vagy a világ őrült meg. Ráadásul már én sem vagyok a régi, még írni sem tudok rendesen. Mármint nem dagadt be a kezem, meg semmi ilyesmi, egyszerűen csak nincsenek gondolatok a fejemben. Azt hiszem, ezt a levelet sem fogom elküldeni neked, hanem a szemétkosárban fogja végezni. Esküszöm, olyan, mintha szerelmes levelet kellene írnom: csak ülök, és sületlenségeket firkálok.”

12:22, a klubhelyiség

Ha szombat, akkor miért is lenne nyugalom? Végül is logikus, hogy ilyenkor kell keverni a legnagyobb balhékat!
Black régi jó szokásához híven ma megint neki akart menni Pitonnak. Csak az a kis gond volt, hogy a felállás megváltozott: eddig Becca egyszerűen szemet hunyt az ilyen nyilvánvaló átkozódások fölött, de ezúttal Black olyan nyilvánvalóan tette a szépet Denise nevű kis barátnőjének, aztán olyan nyilvánosan akart behúzni egyet mardekáros évfolyamtársunknak, hogy ezen még Remus is felhúzta magát. Amit pedig Becca csinált, azt nem nevezném szimpla dührohamnak.
Párbajozott Piton meg Black, blablabla, stb., stb. És aztán valahonnan James is feltűnt. Először azt hittem, hogy csak úgy betoppant megnézni a párbaj kimenetelét, de nem. Ó, nem. Sebastiannal csúfolták egymást.
Komolyan, mint az öt évesek.
- Vigyázz a szádra, Potter! Mégis hogy merészelsz ilyet mondani?! – kérdezte sértett hangnemben Sebastian (végül is Black, vagy mi a szösz), és Potter felé küldött egy ártást, aminek következtében ki kellett volna gyulladnia James fejének. Hogy ez mégsem történt meg, nem Sebastian hibája volt.
- Könnyedén megteszem, Black. – válaszolt hűvösen James, elhárítva egy tűzcsóvát. Amikor észrevette, hogy én is ott álldogálok Remus mellett (akit még életemben nem hallottam így ordibálni), tétovázva hátrálni kezdett. Nem nevezném túlontúl romantikus viselkedésnek.
Mert ugyebár, ha egy fiú szerelmes egy lányba – megint jön a jó öreg mese – akkor nem sápad el láttán, és nem hátrál előle. Csak egyetlen fiút ismerek, aki ezt teszi a környezetemben, aki nem más, mint Frank. De James nem olyan… Bár mi tudja? Majd pont én fogom megmondani, hogy James milyen, mi?
Sebastian is észrevett. Hátravetette hullámos barna haját és rám mosolygott.
- Lily! De rég nem láttuk egymást!
James tarolóátka ott húzott el a feje mellett.
- Kérlek, le tudnád állítani Pottert?
Éppen szemrehányóan rá akartam szólni Jamesre – ami ugyebár úgysem ment volna, mert mostanában, amikor hozzá akarok szólni, akkor megfájdul a torkom és elkezdek fulladozni, azt hiszem, asztmás leszek -, de ő rám nézett és megcsóválta a fejét.
- Nem tudsz.
KÖSZ! Hát, ez marha jól esett!
Mégis sikerült Jamest leállítani. Csak nem nekem. De még nem is Remusnak, hanem Siriusnak, aki hátraesett Pitonnal a nyakában, akinek minden bizonnyal fojtogatási szándékai voltak. Egy ideig a földön dulakodtak, pontosabban egészen addig, amíg Becca szét nem szedte őket.
Akkor aztán nagy hévvel kirohantak a teremből és ismét elkezdték dágványozni egymást valahol máshol. Becca is ment volna velük, de visszatartottam.
- Becca, miért nem szóltál, hogy…
Nem fejezhettem be a mondatot. Egész délelőtt nem szólt egy szót sem hozzám, azt hiszem, ekkor tört ki belőle az egész idő alatt felgyülemlett feszültség.
- Nem mindegy? – kérdezte csípősen. És ez még jó is lett volna, ha mindezt Liától vagy Bellatrixtól kérdezi, de hogy épp tőlem, az „állítólagos” legjobb barátnőjétől?
- Mi bajod van? – kérdeztem vissza cseppet sem kedves hangnemben. Nem akartam vele bunkó lenni, de már nem bírtam elviselni azt, hogy valamilyen láthatatlan akadály emelkedett hirtelen közöttünk.
- ÉS NEKED MI BAJOD VAN? – üvöltötte, mire mindenki rábámult.
- Nekem? Neked van! Most, hogy hirtelen elkezdtél Pitonnal járni, olyan…
Már akkor tudtam, hogy nem kellett volna így fogalmaznom, amikor kimondtam ezeket a szavakat, de már késő volt. Becca karba font kézzel, dacosan nézett rám. Sebastian közelebb lépett hozzám, de én elhúzódtam tőle. Senki nem érdekelt, csak Becca.
- TE SOHA NEM FIGYELSZ RÁM! MÉGIS HONNAN A FENÉBŐL TUDHATNÁD, HOGY MIT ÉRZEK PERSELUS IRÁNT, HA SOHA NEM IS KÉRDEZTED? Csak pótrésznek vagyok jó neked, Lily, és ezt te is nagyon jól tudod! Ha nincs ott Jessica, Rini vagy Verity, akkor ok, én is megteszem.
Ez egyáltalán nem igaz. Mindig is azt gondoltam, és azt is fogom gondolni, hogy ő a legjobb barátnőm, vele vagyok a legjobban, és vele érzem magam teljesnek.
Ott, a Nagyteremben, ahogy annyi diák üldögélt körülöttünk, szégyen-nem szégyen, majdnem elsírtam magam.
- Nem, Becca! – csak ennyit bírtam kinyögni, mert tudtam, hogy még egy szó, és kész, vége a nyugalomnak.
- MIKOR MONDHATTAM VOLNA EL NEKED, LILY? Azt mondd meg, mikor? Reggel, amikor sminkeltél és abszolúte nem érdekelt semmi? Vagy amikor levelet írtál a drága barátnődnek? Vagy amikor átváltoztatástanon nagy műgonddal elemezted Rininek a problémáidat, MIKOR Ő BETEG, NEM TE?!
Most már végképp rajtam volt a sírás, és éreztem, hogy valaki át akar ölelni. Odanéztem, de csak Sebastian volt az. Ellöktem, és Becca felé léptem egyet.
- Én nem tudtam, igazán nem tudtam…
- Hát persze, hiszen a kis Lily Evans csendben és boldogságban él a saját kis álomvilágában, míg mindenki más odakint rohadtul gyötrődik! Jó annak, akinek csak annyi problémája van, hogy vajon egy fiú észrevette-e, hogy tetszik neki, vagy hogy mikor tud egy jó nagyot veszekedni egy másik fiúval! Néha beiktatsz egy kis zsörtölődést, előtte még valami megtépést emlegetsz, és puff, elmúlt egy nap! Mondhatom, ha ez jelenti neked a barátságot, akkor nagyon-nagyot kell, hogy csalódjak!
Ezzel faképnél hagyott. Némán álltam, kezemet számra szorítva, és bámultam a padlót, a sok-sok roxfortos sáros cipőjét. Két könnycseppet éreztem legördülni arcomon, majd még párat. Észre sem vettem és máris potyogtak könnyeim.
- Látod, Lil, most mutatta meg, milyen is valójában! – hallottam meg Jess affektáló hangját. Bénultságom egyszerre elmúlt és förtelmes erejű harag vette át a helyét. Éreztem, ahogy felkúszik a gyomromból ez az érzés, és elkezdtem remegni: a dühtől.
Hogy jön ő hozzá?? Hogy van képe ilyeneket mondani Beccáról?! Mikor mindig Becca volt mellettem, amikor neki éppen kozmetikushoz kellett mennie, hogy soha nem mondhattam el neki semmit, mert a legjobb esetben csak gyerekesnek tartott?!
- Tiszta hülye voltál, hogy egyáltalán szóba álltál vele! – folytatta olyan hangon, mint aki ki akar oktatni. Engem. Ő. Röhej.
- Tudod, ki a hülye? Tudod, ki a beképzelt liba, szívecském? – néztem rá összehúzott szemmel, ökölbeszorított kézzel. Az egyik negyedéves megbökte a másikat. „Csajbunyó?” hallottam a folyosóról.
Nem. Nem fogom megverni ezt a kis senkit, ezt a… még azt sem érdemli meg, amit Bellatrix Black! És ez nagy szó. További szóra sem méltatva fordultam el tőle. Sebastian – Bellatrix és az én meglepetésemre - ismét meg akart ölelni (mintha ismerném egyáltalán az a beképzelt bunkót). Ezúttal Meda kiáltása zavarta meg.
- Hagyd már Lilyt!
Joggal állíthatom, hogy hálás lehetek Andromedának azért, hogy elvitt az egyik télikertbe és nem kérdezősködött, csak leült velem szemben és gondolkodott. Mikor már nagyjából tűrhetően éreztem magam, felnéztem. Meda éppen egy pillangót nézegetett.
- Jaj, Meda, ne haragudj, amiért csak álltam ott és…
- Nem érdekes, Lily. Mindenkivel megeshet néha – közben óvatosan megérintette ujjával a pillangó szárnyát, mely megrebbent.
- Csak tudod, úgy kiborultam. Ez az ügy Beccával több mint zavaros és nem értem, miért érzi azt, amit. Nem tudom, mikor adtam rá neki okot, bár így visszagondolva… És most neked is csak a problémáimról tudok fecsegni… - ismét kitört belőlem a zokogás. Olyan volt, mint egy megállíthatatlan zuhatag, csak jött és jött. Mikor végre abba hagytam a szipogást, Meda mosolyogva nézett rám.
- Lily. Tudom, hogy ez nem éppen a nyerő napod, és mi tagadás, az enyém sem…
Csalódott volt a hangja, mire észbekaptam. Hogy a frászba ülhettem volna ott tovább, mint egy nagyrakás szerencsétlenség, mikor az egyik legjobb ember, akit ismerek, mellettem szomorkodott? Összeszedtem magam.
- Mi történt?
- Egy srác, semmi több. Mégis nagyon megbántam, hogy… - szemei hirtelen megteltek könnyel. Te jó ég, csak nem az én bőgésem miatt bírta ő sem tovább? Alig bírtam megszólalni.
- Meda… milyen fiúról beszélsz?
- Ó, tudod, arról a srácról, akivel Becca járt arra a tanfolyamra az újságíró nőhöz. Egyszer, amikor nekem is épp Roxmortsba kellett mennem találkoztam vele, és hát… beültünk egy italra és beszélgettünk. Egészen eddig azt hittem, hogy végre megtaláltam életem nagy szerelmét, de azt hiszem, az a nyavalyás Ted Tonks nem lehet az…
Hmm… Még valaki, aki nincs tisztában a pasik érzelmeivel. Nagyszerű, mondhatom. Ha Medát kihasználják a fiúk,. Aki az egyik legbájosabb és legtisztább lény az egész Roxfortban, sőt egész Skóciában, akkor velem mit kezdenének? Rajtam még a legjobb barátnőm sem igazodik ki. Mármint az a legjobb barátnőm sem, aki már csak a volt legjobb barátnőm. Miért kell nekem mindent elcseszni?!
- Sosem lehet tudni. Lehet, hogy egy nap születik majd egy kislányatok, aki tudja majd változtatni a külsejét és három hatalmas kutyátok lesz, az egyik skót juhász…
Ezekre a szavakra elmosolyodott, és könnyein keresztül nevetve kérdezte:
- Még az is megeshet, hogy egy szép délelőttön Mrs. Potter lesz belőled.
Éreztem, hogy melegem lesz. Annyira utálom ezt az érzést! Utálok vörös hajúnak lenni! Miért nem tarthatom meg MAGAMNAK az érzéseimet?! Miért kell okvetlenül tudnia róla az egész világnak (a legjobb barátnőm kivételével)?
- Ez már mese.
- Miért? Az nem, hogy a kislányom meg fogja tudni változtatni a külsejét?
- Azt hittem, azt vonod kétségbe, hogy Ted lesz a férjed.
- Azt is. De ne térj el a tárgytól. Legalább annyi esélyem van Mrs. Tonkssá válni, mint neked Mrs. Potterré.
- Erre vajmi esélyt sem látok… - vontam meg vállam, de nem néztem a szemébe. Egy madarat figyeltem.
- Mert? – kérdezte Meda és könnyei ugyanolyan gyorsan, ahogy megeredtek, el is apadtak.
- Adsz valami jó tanácsot a szerelemben? – faggattam, figyelembe sem véve kérdését. Nem volt kedvem most belemélyedni ebbe a James-és-én-milyen-képtelen-ötlet témába, amit már mellesleg iszonyatosan unok.
Hátravetette haját, és csillogó szemekkel nézett fel az egzotikus virágok tömegére.
- Tudok egy remek idézetet: Nem egy, hanem az egyetlen lehetőség arra, hogy boldogak lehessünk.
Ekkor Narcissa jelent meg mellette, és szőke haját hátra simítva, kék szemeit rám meresztve megszólalt. Most valahogy nem volt sem szemétkedő, sem fennhéjázó.
- Van egy igazi idézet, amit csak szerelmes ember mond: Ahol nincs te, ott nincs én se.
Asszem igaza volt.
Jesszusom!
Szerelmes.

18:29, klubhelyiség

Hát, nagyon kevés kellett hozzá, hogy ne éljem meg ezt az órát! Black és Piton tettek róla, hogy majdnem kinyírjanak minket.
Kellett is nekem délután utánuk mennem, mikor nagyon jól tudtam, hogy hová készülnek… Hála az átkozottul jó lelkemnek és a lelkiismeret furdalásomnak, kis híján megölettem magam. Az úgy volt, hogy fél ötkor megláttam az ablakban settenkedni Blackéket a Tiltott Rengeteg felé, akik a járkálás közben folyamatosan hátralestek.
Vettem a griffendéles kabátomat és szóltam Veritynek, hogy megyek könyvtárba és már ott sem voltam.
Felvettem a negyedikben Beccától, a szüleitől és szüleimtől együttesen kapott, felbecsülhetetlen értékű köpenyt, ami összevont névnapi ajándékom volt. Ez a köpeny láthatatlanná változtatta viselőjét.
Gondolom Mr. Breemant nagyon szórakoztatta a gondolat, hogy megleshetem a fiúkat, vagy hogy bebarangolhatom a Roxfortot, mert szélesen vigyorgott, mikor átnyújtotta. Becca is nagy reményeket fűzött hozzá, egészen addig, amíg ki nem jelentettem, hogy nincs mászkálás ebben az évben. Az RBF-ekkel nem lehet szórakozni!
Meg kell mondanom, a Rengetegben öt óra előtt már sötét van, a fák magas törzsétől és koronájától nem hatolhat be a fény a sűrűbe. Blackék után mentem, de nem kiálthattam nekik – túl messze voltak. Hopp, itt egy ág, pók mászik amott, sötétségbe burkolózik minden. Elkezdtem azon töprengeni, hogy őrült egy ötlet volt kimozdulni a jó meleg kastélyból, de akkor már késő volt. Mégis mit tehettem volna? Forduljak vissza, és vágjak át a fél Rengetegen ilyen sötétben egyedül? Nem tudom, miért kerültem a Griffendélbe.
Mondjuk félni nem féltem, inkább a miatt aggódtam, hogy vajon mit akarhatnak itt a fiúk. A végén már csapongó fantáziám egyre hatalmasabb dolgokat talált ki. Láttam magam előtt Blacket, aki egy hatalmas tigris felé húzta Pitont. De csalódást kell okoznom fiaimnak, lányaimnak, illetve mindenkinek, aki olvassa a naplómat: nem ez történt.
ÉS MOST NYOMATÉKOSAN MEGKÉREM BECCÁT, HA Ő OLVASSA, HOGY TEGYE LE!
Komolyan mondom. Black és Piton megálltak egy tisztáson, három méter távolságban és előrántották pálcáikat. Hát, igen. Ők itt is csak párbajozni akartak. Azt hittem, elájulok! Itt csatangolok utánuk majdnem hatkor, és erre mit tesznek? Na, mit? Black ezután akár egy verembe is dobhatta volna Pitont, az sem érdekelt volna, olyan gyorsan el akartam húzni. Csak hogy egy tankönyvből ismert lény nem hagyta: egy dementor állt… inkább lebegett előttem. Pontosan olyan volt a „ruhája”, mint a tankönyvi ábrán, olyan furcsán is éreztem magam a közelében. Élesen felsikítottam, a láthatatlanná tévő köpönyeg lecsúszott vállamról és hallottam, hogy Piton kiabálni kezd:
- Evans, tűnj el onnan! MENJ MÁR!
Black elrántott a borzalmas rém közeléből, de közben megbotlott egy széles gyökérben, és elzuhant a nedves talajon. Nem mozdult. Piton arca hirtelen megnyúlt, és ha egy jó thillerben lettünk volna, átváltozott volna dementorrá… Észhez térített hangjával:
- VIGYÁZZ!!
Elugrottam onnan, kis híján nekiestem egy fának. Támolyogva néztem Pitont, aki hátrált a dementortól… Én pedig szédülni kezdtem és újra azt az iszonytató érzés áradt át bensőmben, mint nagymamám temetésén. Tisztán láttam magam előtt a cipruskoporsót, a szigorú papot, éreztem az orgonák émelyítő illatát…
Hirtelen éreztem, hogy valaki erősen rázni kezd. Piton állt előttem, és vállamat fogva hátrébb dobott a fa mellől.
- MENEKÜLJ MÁR!
Nem volt erőm elrohanni, csak ültem a földön, és gyengén éreztem, ahogy az eső elkezd cseperegni. A dementor most Black felé hajolt, mikor Piton előrántotta pálcáját.
- Expecto patronum! – üvöltötte, mire egy fenséges bika emelkedett ki pálcájából, bömbölve a dementorra vetve magát. Levettem róluk a szemem, és kábultan a földet kezdtem nézni. Egyre közelebb volt, majd távolabb. Rettentően szédültem.
De még négy dementor érkezett, és a bika köddé vált: sejtelmesen lengte körbe a tisztást. Pitonnak földbe gyökerezett a lába, tehetetlenül állt a fa másik oldalán. A dementorok közül kettő felém libbent, lágyan, mint a pillangók, és a halál közelsége ekkor nem tűnt olyan borzasztónak. Így visszagondolva, nem tudom, mi történt velem, de felültem és elkezdtem bámulni a dementort. Az eszembe sem jutott, amit McGalagony professzor tanított ilyenkor. Egyszóval elfelejtettem védekezni.
Egyre kábultabban néztem a kegyetlen árnyat. Mikor már végképp minden mindegy volt, egy erős, mély fiúhang csendült fel mellettem.
- EXPECTO PATRONUM!
Egy ezüstös valami húzott el mellettem, és egyenesen a dementoroknak ment. Alakja egy büszke szarvasé volt, fején agancs ékeskedett, nagyon szép lény volt. Könnyed járással elhárította a dementorokat, majd ugyanolyan fesztelenül felém fordult, és elindult. Lassan odament hozzám.
Lehajolt és megszagolt, éreztem gyengéd bökését és felnéztem rá. Hirtelen változott meg minden: a szarvas eltűnt a dementorokkal együtt, és mellettem ott állt James csendesen nézve engem.
- Gyere! - nyújtotta máris kezét. Elfogadtam és felálltam, de ekkor már Blacket néztem. Fejét fogva ült egy fánál, és Pitont bámulta fancsali képpel. James gyorsan talpra állította Blacket és kicsörtetett a tisztásról – óvatosan mentem utána.
- James… - kezdtem halkan, de azon nyomban szembefordult velem és villámló szemekkel elhallgatatott.
- Mi van? Sikerült megtanulnod a nevem?
- Képzeld, igen. Én csak azt…
- Menjünk innen.
Ezután jó tíz perc huzavona következett, amiben Black és Piton az iránti véleményüket fejtették ki, hogy miért is ne párbajozhatnának ők este a TILTOTT Rengeteg kellős közepén, ha ahhoz lenne kedvük? Én közben próbáltam minél messzebb kerülni tőlük, de amikor már éppen le akartam lépni, James midig utánam kiáltott.
Addig is az alábbi beszélgetés folyt le társaim között:
James: Hülye állat!
Sirius: Maradj meg magadnak, Ágas!
James: Idióták! Hogy lehet ennyi eszetek? Hogy jöhettetek ki csak úgy, éjnek évadján (megjegyeznivaló: hat óra tizenkét perc volt) a Tiltott Rengetegbe?! HÁT MEGGÁRGYULTATOK?
Piton: Pont te beszélsz, Potter?
James: Te is befoghatod! *mutatott Pitonnak valami szépet nemzetközi nyelven*
Én: Kösz, James. Látom, marhára aggódsz.
James: Ugyan már! Te és a hülye ötleted, hogy bemész a sok hülye után a hülye erdőbe, és most is csak a hülye naplódat hurcigálod, ahelyett, hogy belenéznél a szemembe!
(Már csak azt vártam, hogy ENGEM mikor fog lehülyézni.)
Én: …
James: *kicsit megenyhülve* Miért kell mindig a hülyeséget csinálnotok?
Piton: Ha már itt tartunk, TE mit keresel itt?
James: Éppen egy nagy csapat „okos” megmentésén dolgozom.
Piton: *meg se hallva a választ* Szóval szarvas a patrónusod… Várjunk csak! Evans neked nem egy őz?
Izé. De. Ezt akartam mondani, de nem jött ki hang a torkomon. Szóval James patrónusa szarvas, az enyém meg őz. Hajjaj! Ebből megint olyan őrületes pletyka lesz!

20:17, a klubhelyiség

Fogalmam sincs, hol a francban lehet már megint Becca.

20:29, még mindig ott

Még mindig nem tudom, de már megint sírást hallok. Olyan visszafojtottat. De mivel a folyosó visszhangzik, ezért jól felerősíti. Kezd az agyamra menni ez az egész. Nézzük csak, mikor is hallottam eddig sírást:
1. Amikor a rúnaismeretet tanultam. Előtte nem akartam aludni, így egész éjszakás tanulást terveztem be; utána találkoztam Medával és ő azt mondta, hogy nem hallott semmiféle sírást. Egy pont a hallucináció javára.
2. Most ahogy így visszaolvasom a naplómat, hirtelen bevillant valami. Amikor a padlás feliratát akartam lefordítani rögeszmésen, akkor olvastam egy könyvben egy fehér ruhás szellemhölgyről. Kicsit hasonlít a szürke hölgyre, a Hollóhát szellemére, de sokkal szomorúbb, depressziósabb, és állandóan sír. Azt hiszem, ennek még utána kell néznem… Itt van az idézet:
„Találtam két nagyon érdekes legendát is: Az egyik a balszerencsét hozó nyakékről, a másik a síró leányról szólt… nem gondoltam, hogy ilyen sok kísértet van Roxfortban, de úgy tűnik ez egy népszerű Kísértet Találkozó helyszíne. Én nem fogok az útjukba állni.”*
Még biztos volt ilyen alkalom, csak nem vettem észre. Na, mindegy… Az a lényeg, hogy kezdek tényleg bedilizni. Ez az én formám.

21:34, a hálóterem

HOL A MENYDÖRGŐS MÉNKŰBEN VANNAK?!

21:55, hálóterem

Két perccel kifakadásom után Becca bejött az ajtón és hangtalanul elkezdett pakolni.
- Mit csinálsz? – ugrottam fel az íróasztalom mellől, rácsurgatva tintát a Lyának szánt levélre.
- Pakolok.
- De… hová pakolsz?
- Megyek el. Úgy látom, Jessica is elhúzta a csíkot…
Ilyen egyszerűen kezelte a helyzetet. Közömbösen és nyugodtan. Én nem! Történetesen éppen elegem volt az egész hajcihőből, és már édes mindegy volt nekem, hogy Becca kibe szerelmes, és kivel jár, csak a barátságunk számított.
- Beszélnünk kellene! Az még egy dolog, hogy Jess csak úgy itt hagy, az nekem mindegy, de hogy éppen TE!
Szembefordult velem és láttam az arcán, hogy fáradt.
- Éppen én? Miért volt különleges a barátságunk? Mi olyat tettünk, amit bárki más nem tudott volna megtenni? – beletett egy újabb felsőt a bőröndjébe.
- Megmondjam, miért volt különleges?! – egészen belelovaltam magam az indulatba, harag és bánat keveredett bennem és olyan feszültséget éreztem, mint még soha. – Mert, amikor veled voltam, olyan jól megértettük egymást, állandóan csak nevettünk, szavak nélkül beszélgettünk, értettük egymás gondolatait, és olyan volt, mintha a testvérem lennél, sőt még sokkal több!
Becca odafordult hozzám, és majdnem elsírta magát.
- De ha soha nem mondtad ki, mit érzel, honnan kellett volna tudnom? Nem vagyok jártas a legimenciában! És mostanában nem mondod el nekem a gondolataidat! Annyi mindent szerettem volna neked mesélni! Azt, hogyan beszélgettem először Perselusszal, hogy mi fogott meg benne, hogy…
Ezután tizenöt percen keresztül csak arról beszéltünk, hogy mit kellett volna máshogy csinálnunk. Aztán egészen véletlenül valami kicsúszott a számon. Miközben lecsaptam egy asztalra az egyik tankönyvét, elmondtam neki, hogy én pedig azt szerettem volna elmesélni neki, hogyan változtak meg a gondolataim Jamesről. Mert igenis megváltoztak. Már nem tartom annyira flúgosnak… na, jó, igen, de már csak jó értelemben.
Most már befejezem, mert álmos vagyok. Csak annyit, hogy kibékültünk Beccával, és hogy a visszatérni akaró Jesst kidobtuk a szobánkból (nem akarok a Griffendélben is egy Trixyt mindig magam mellett látni), Black valahogy feljutott a szobánkba, így együtt – pizsamában, kócosan – lementünk Jamestől bocsánatot kérni, aki megrökönyödve bólintott, aztán visszaaludt.
Nagyon hosszú volt ez a nap.


*Megjegyzés: „Petité Lily!” c. fejezet
Október 17. (vasárnap) 09:25, télikert

Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! Perselus Piton az eddigi legnagyobb tahó, akivel életemben találkoztam! Tudom, sokszor mondtam már ezt, de ezúttal százszázalékosan így is van.
Joggal állhatna be egy sorba azzal a legnagyobb idióta címet birtokló Blackkel. Mindketten az idegeimre mennek.
Nem is értem, hogyan tetszhet Beccának Piton. Bár azt sem, hogy miért barátkozik Blackkel. Mindkettőjükre ugyanazok a tulajdonságok vonatkoznak:
1. beképzeltek
Még Piton regél ősidők óta James beképzeltségéről (na, azért az is megér egy misét!), mikor ő is totálisan, teljesen, baromira el van szállva magától. Black szintúgy.
2. önzőek
Nagyon okosnak képzelik magukat. Pedig Piton még azt sem tudja, mi a különbség a sisakvirág és a farkasölőfű között, Black pedig simán ráülne egy szárnyas lóra, anélkül, hogy felfedezné a SZÁRNYÁT.
3. gonoszak
Tovább fejlesztették azt a szokásukat, hogy másokra átkokat küldjenek. Piton most már kizárólag a Sectumsemprát, Black pedig a Levicorpust használja. És… hát… igen. James is levicorpusozik. Sajnos ismét nagyon jóban vannak, hogy fulladnának meg mindketten a pokol legmélyebb és legmocskosabb, vérvörös mocsarában! Mert hogy kitalálták, hogy ők újra haverok lesznek. Most írjam azt, hogy örülök??? Úgy érzem magam, mintha visszamentem volna a múltba egy hónapot! Jó lesz megnézni a naptárt…
Isten óvja meg ártatlan lelkünket Blacktől és Pottertól!

Október 19. (Kedd) 11:16, mágiatöri

Hogy mi volt a tegnapi programom? Ez.
Lily Evans napirendje
05:55 Ébresztő (Black általi harmonikaszó)
06:00 Őrjöngés, smink, fürdés, öltözés, smink
06:50 Reggeli
07:08 Remusszal rövid beszélgetés a másodévesek étkezési szokásairól
07:10 Reggeli (tovább)
07:23 Veszekedés Blackkel, amiért leszakította a bagolyház főkapcsolóját
07:33 Veszekedés Pitonnal, amiért letépte a bagolyház mennyezetét
07:41 Veszekedés Jamesszel, amiért nem tett semmit, miközben Black és Piton félig romba döntötték a bagolyházat
07:48 Veszekedés Remusszal, amiért mindig nekem kell veszekednem mindenkivel
Eseménydús napom volt.
08:00 Óra
08:55 Röpke szünet
09:00 Összefutás Jesszel
09:05 Becca és Jess szétválasztása
09:10 Óra
10:45 Szünet
10:50 Alice húsevőnövényének leráncigálása Frankről
10:57 Tizenegy óra előtti, Lestrange ordításával fűszerezve (aki nem volt olyan szerencsés, mint Frank)
11:10 Óra
12:30 Ebédszünet
12:40 Tájékozató írása McGalagony professzornak Lestrange sérüléseiről
12:55 Nyavalygás, hogy mi a fenét csinálhat Meda, amíg én minden munkát elvégzek
13:00 Ebéd
13:16 Újabb szerelmeslevél megtalálása egy korsó sör alatt (milyen romantikus) SEBASTIANTÓL
„Liliom-lány, e földre nem való,
lágy barna haj takarja el fülét,
szemében könnyektől fakóbb a kék,
akár eső-függöny mögött a tó…”
Ennél tovább nem olvastam. Nagyon szép vers, csak éppen Oscar Wilde-é. Bocs, de nem barna a hajam, hanem vörös, és nem kék a szemem, hanem zöld. Látom, nagyon odafigyelt rám az utóbbi napokban…
13:22 Levél megmutatása Beccának, Rininek, Veritynek, majd megsemmisítése
13:30 Ebéd
13:48 Elrohanás Verityvel megnézni, hogy nem gyulladt-e fel a fáskamra, ahol a levél megsemmisült
14:00 Óra
15:30 Szünet
15:35 Bellacicával csevely
15:46 Az említett megtépése
15:50 Óra
16:30 Levelezés Po.. izé… hát… Jamesszel
17:30 Tanórák vége (hál? istennek)
17:45 Griffendél kviddicsedzés
18:30 Cicaetetés
18:45 „Tanulás” Beccával (pizza, töklé – már kezdem unni – párnacsata, tesztelés)
18:55 Jessica Navon utolsó cuccainak eltüntetése praktikusan és egyszerűen = az ablakon keresztül
19:10 Tanulás
19:50 Veszekedés Blackkel, hogy hogy van pofája felrepülni a lányokhoz
19:55 Seprű elkobzása
20:10 Vacsora
20:30 Tanulás
20:30 Pihenő beiktatása
(Nem írtam el.)
21:30 Tanulás
22:20 Fürdés
22:30 Hóborc elűzése a Csarnokból (a sírás már megint kísért)
22:55 Dumálás Trixiről, Blackről, Pitonról és nem-tudom-mit-akar Tianról
23:30 Ágyba ájulás
Megjegyzés: keveset tanultam.

18:32, klubhelyiség

Ha még valaki megkérdezni, hogy hol van a kvaff, akkor sokkot kapok. Úgy tűnik, James számára ez a legújabb élvezet: a játék minden mozzanatára oktatni engem. Szörnyen unalmas volt, amikor egy óráig hallgatni kényszerültem szerény kis monológját a labdafogás technikájáról.
És még nekem mondják, hogy én vagyok béna, hogy belerepültem az egyik toronyba. Egy ilyen hosszadalmas, fárasztó beszéd után nem is csoda, ha a seprűmet használtam ágy gyanánt. És csakis bravúros megmozdulásomnak köszönhető, hogy nem csapódtam neki a falnak, hanem kecsesen besiklottam a padlás ablakán, majd ki a másikon. Persze e között volt vagy háromszáz méter. Nagyon tanulságos volt a látkép.
? Több ezernyi könyv egymás hegyén-hátán, a poros hegyek között egy kis zseblámpával kezében üldögél Dumbledore, és békésen fütyörészik. (Ez eddig még talán-talán oké lett volna a helyzet. Mert a jó öreg igazgató miért is ne olvashatna?)
? Egy ismeretlen, hosszú, szőke hajú, 11 év körüli leányzó illegeti magát egy olyan magas tükör előtt, amiben még egy óriáslány is megcsodálhatta volna magát… A csaj mindig fordít egyet a tükrön (jó erős lehetett, tekintve a tükör mázsás súlyát), mire a ruhája is megváltozik. Láttam citromsárga koktélruhában, hollófekete puccos pizsamában…
? A babaházak egyike mellett állva éppen McGalagony professzor parancsolgat a babáknak, akiknek olyan volt az alakjuk, mint a miénk, roxfortosoké! (Na, ez azért már kissé abszurd…)
? Egy hatalmas nagy pálmaligetben Binns professzor gyomlálja a láthatatlan büdöskéket (aki nem tudná, ez egy virágfajta), miközben össze-vissza kacsingat a többi pipacsra és rózsára. (Itt kellett volna leállni. Rémálmaim lesznek.)
? Egy baromi nagy szoba vakítóan fehérre volt festve, tetején rózsalugasok fonódtak össze, békák ugrándoznak a térdig érő fűben, a közepén pedig állt egy kút. Emellett üldögél az új bájitaltan professzor, és az én agyas kis beszólásaimat hallgatja (Prof.: „Lily, aranyvérű vagy?” Én: „Nem. AB pozitív.”).
Ezután kisuhantam a padlás ablakán. Bár, ahogy így visszagondolok, annyira nem volt már ennek a helynek padlásos jellege… Úgy értem, hány gyerek szülőházában vannak a padláson virágok? Békák még hagyján, de babaházak beszélő figurákkal, meg varázstükrök?
Aztán, amint ott feküdtem a kviddicspályán, és James felém hajolt, rájöttem, hogy a miatt a semmirekellő, ostoba Black miatt álmodtam fel magam a padlásra! Szégyellem, restellem, de… elájultam.
Becca persze kihasználta az alkalmat, hogy veszekedjen Blackkel. „Menj a tudodhová a gurkóiddal, te nehéz felfogású!” és egyéb ínyencségek hangzottak el. Oh. Mint a régi szép időkben!

Október 20. (Szerda), 10:02, klubhelyiség
SZABADNAP!

Igen, az emberiség egy újabb csodás napra ébredt! Ezért szeretem én Dumbledore professzort: az egyedi ötletei miatt! Mert nem hiszem, hogy más sulikban csak úgy valami tanuló beleüvölthetné reggel hatkor a mágikus mikrofonokba - felébresztve szegény, szerencsétlen, alvásra képes embertársait - hogy „SZÜNET!!!”. De én, minden más normális roxfortossal ellentétben azzal töltöm ezt a szabad napot, hogy prefektusi teendőimet ellássam. Kivel? Sebastiannal. Aki tudtommal nem is prefektus. Nagyszerű.
McGalagony kitalálta, hogy a házak, sőt az iskolák is mennyire széthúznak (ami igaz is), így február végére meghívta a Beauxbatonsot látogatóba (Ja, mert majd csak úgy át fognak ruccanni ki tudja, hány ezer kilométerről, ugye?). Így most nézhetjük a meghívottak listáját.
Megjegyzem, ez a „nézhetjük” úgy zajlik, hogy én Sebastian felé csúsztatom a papírt, hogy lássa, de ő valahogy mindig rám akar mászni, mert azt mondja, hogy az ablakon beáramló napsugaraktól/az éppen elsuhanó vadkacsák árnyékától/hugicája belógó fejétől nem látja azt az átkozott papírt.
Ami számomra csak egy-két embert tekintve érdekes:
Alison Reen (Verity féltesója)
Juliette Monroboi (Lya barátnője)
Cornelya Salarot-Poux (Becenevén csak Lya)
Alexa Potter (Ha én arra gondolok, akire gondolni kell, akkor… argggh…)
Jerome Noih (Csak azért, mert fiú, és tetszik a neve)
Pierre Lamorgin (Lásd. Fent)

17:30, hálóterem

Olyan jó csajos délutánt tartottunk a lányokkal! Mármint Beccával, Verityvel, Rinivel és Aliceszel. És a közepén beesett hozzánk Black és James is. A többiek tiszteletbeli csajokká nyilvánították őket. Huh. Black és Potter, mint tiszteletbeli csajok… mivé lesz a világ?! Kénytelen voltam activityzni velük. Három nagyon emlékezeteset jegyzeteltek le.
Black kezdte a mutogatást. Egy szituációt kapott.
Hogyan mutogatta el? Nézett a levegőbe, össze-vissza kapkodta tekintetét, majd vadul kirántotta pálcáját, és össze-vissza kezdte el vagdosni, kilökte Alice kezéből a tál, és rávetette magát a semmire.
Mi volt Sirius Black szituációja? Mindannyian azt hittük, hogy egy dementorral küzd; ennek ellenére igazából pillangóbefogást akart megjeleníteni.
Ezután Verity jött. Neki is mutogatnia kellett.
Hogyan mutogatta el? Először valami órát mutogatott nekünk a karján, aztán elegánsan magára borított egy kancsó limonádét.
Mi volt Verity szituációja? Már sosem tudjuk meg, ugyanis elázott a limonádés-akció közepette.
James Potter mutatta be az utolsót, ekkorra már az egész klubhelyiség tele volt a nézőkkel. Pofátlanság. Csak azért gyűltek össze, mert ott volt a nagy James Potter. James barkóbázott. Alice és Rini lejegyzetelték az egészet, megőrizve az utókornak a lökött beszólásokat.
- Tárgy?
- Nem.
- Élőlény?
- Ha nem tárgy.
- Személy?
- Nem.
- Állat?
(Ez egészen biztosan Sirius lesz…)
*kuncogás*
- Nem.
- Növény?
- Igen.
- Futórózsa?
- Nem ér rákérdezni, Rini.
- Nagy?
- Attól függ.
- Közepes?
- Hmm… igen.
- Szép?
- Gyönyörű.
- Zöld?
- Igen, a szeme.
- A növénynek?!
- Ja. Nem. De abban is van zöld.
- Fehér?
- Igen.
- Fekete?
- Ágas…
- Ok, ok. Akkor… kinek lesz?
-…
- McGalagonynak?
- Nem.
- Binns professzornak? Jessnek?
- N…
- Csak nem EVANSNAK?
- Igen.
Becca mosolyogva állt fel.
- Rákérdezhetek?
- Igen.
- Fehér liliomcsokor Lilynek?
- Igen.
És ezzel elém állt és átadott egy gyönyörű csokor harmatos liliomot, fehér selyempapírral átkötözve és megpuszilt az arcomon. Éreztem, hogy teljesen elvörösödök. James rajongói nagyban fújogtak és fintorogtak… Mi a fenét lehetne még erre írni? Hogy változhatott meg így James? ÉS miért nem szólítom már Potternek? Lehet, hogy egy icuri-picurit tényleg tetszik?

18:48, a hálóteremben.

Ez nem igaz. Teljesen le vagyok döbbenve. Egyszerűen nem értem, hogy nem tettem össze eddig a dolgokat. Hogyan… hogyan lehettem ENNYIRE ostoba?! Hiszen minden ott volt az orrom előtt. Minden jelt leírtam, minden lényeges dolgot, és MÉGSEM vettem észre. Pedig annyira egyszerű… borzalmasan egyszerű.
Rini sírt. Rini sápadt volt, hajlamos volt fáradtságra, vérzékenységre. A szülinapi bulimon egy kis karcolástól vérzett a karja, pedig nem a vérfarkas marta meg. Amikor Sebastiannal beszéltem a gyengélkedőn, ő is ott volt. Beteg volt, mint sokszor máskor. Étvágytalan volt, nem ért az ételhez, rosszullétek gyötörték. És könyvet olvasott a leukémiáról.
Úristen.

Vége

(Folyt. Köv.: Lily Evans naplója – A bizalom ára)

Ajánlom ezt a könyvet: Anyukámnak, aki mindenben melltettem állt, amiben kellett, és engedte, hogy addig írjam a részeket, amíg csak akarom. Apának, aki nem zavart el a géptől, pedig láttam, hogy nagyon ide akar jönni. :) Tesómnak, akinek néhány beszólása csak hitelesebbé tette a történetemet, és akinek elmondhattam a következő részek tartalmát – igaz, közben legtöbbször aludt/olvasott/marháskodott. Barátnőimnek, akiknek annyit meséltem erről, hogy már a végén már én kezdtem unni. Legjobb barátnőmnek, aki nélkül nem születhetett volna meg Becca karaktere, és barátnőmnek, aki nélkül Verity, Rini nem lett volna. Nekik azt köszönöm, hogy türelmesek voltak velem és mindig meghallgattak. Köszönöm az én kis kutyámnak, hogy.. hm.. hogy csak háromszor piszkolta össze a vázlataimat. Köszönöm azoknak, akik írtak kritikát, akik bíztattak, és akik bátorítottak. Jan, remélem, eléggé visszatértem az eredeti stílusomhoz az utolsó részben. :) Köszi a Merinek, hogy van, és legfőképpen köszi Kristienek!