( csókjaim, xy! :) )

A földön feküdtem, de nem tudtam mozdulni. Talán sóbálvány-átkot szórtak rám? Meglehet. Fájt minden tagom, csillagok táncoltak a szemem előtt, és zúgott a fülem. Aztán lassan emberi hangok verekedték át magukat dobhártyámon.
- Nem értem, miért kellett őt is idehoznod.
- Őszinte leszek, én sem. Ezt a tanácsot kaptam a többiektől.
- Aham.

Valahonnan nagyon ismerős nekem ez a két férfi. A látásom kitisztult, és megláttam a fejem fölött társalgó két férfit. Harry és Voldemort… összeszorult a torkom. A háttérben halk zene szólt. Harry lustán a falnak vetette a hátát, és a pálcájával játszott, Voldemort karba tett kézzel fürkészte őt. Hm, furcsa.
- Mennyi az idő, Voldy?
- Ja, fél hat. – válaszolta álmatagon a feketemágus. Harry arca elkomorult.
- Itt az idő, hogy megöljelek.
- Nana! Én úgy tudom, ez az én feladatom.
- Oh, akkor nem kéne érdeklődnünk, hogy mi a helyzet?
- Nem. – vont vállat Voldemort, majd elnyomva egy ásítást, feljebb emelte a pálcáját. Harry nem vette észre, mire készül…
- Adava Kedavra! – motyogta lázas fénnyel a szemében. Harry kezéből kiesett a varázspálca, és holtan rogyott a földre…

- NEEEEEEEE!! – ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért.

Zihálva tértem magamhoz.
Egy ágyban feküdtem, körülbelül három takaró alatt. Csak álom volt, gondoltam, de nem sikerült úrrá lennem a reszketésen. Különben is, hol vagyok egyáltalán? És hogy kerültem ide? Nem emlékeztem semmire az egészből. Becsuktam a szemem, annyira fájt és égett.
- Ginny? – hallottam egy lágy hangot. Halkan felnyögtem. Derengett valami, hogy ki lehet. Megint az álmomban vagyok…?

- Ginny, ezt meg kéne innod, mielőtt újra elalszol…
Nem, ez kétségkívül Harry. Halk nyögéssel kísérve felültem. Kinyitottam a szemem, és megvártam, amíg eltűnnek előle a színes kis karikák. Itt is ugyanaz csendes zene szólt, mint az álmomban, talán valamelyik szomszédos szobából. Harry az ágyam mellett állt, de most letérdelt, hogy egy magasságban legyen velem.
- Lázcsillapító – nyújtotta felém az egyszerű, mugli poharat. Miután megittam a lilás színű bájitalt, kérdőn Harryre néztem. Ő azonban megfogta a vállam és gyengéden visszanyomott a párnára.
- Jobb lesz, ha pihensz egy kicsit. Nagyon magas a lázad… ezért volt rémálmod.

- Harry…. – magam is megdöbbentem, milyen rekedt és gyenge a hangom. – Hol vagyok?
- Sellynél.
- De…? – egy intéssel elhallgattatott.
- Egészen eddig gyalogoltál ebben a hülye időben. Kész szerencse, hogy Selly még itt volt.
- Most… - újabb intés. Megadóan néztem Harry most szinte törékenyül halványzöld szemeibe.
- Most nincs itt. Én vigyázok a gyerekekre.
- Akkor hogyhogy nem dőlt még össze a ház? – suttogtam mosolyogva. Viszonozta a gesztust, azt hittem, elolvadok, de nem a láz miatt.

- Nem vagy olyan helyzetben, hogy ilyeneket mondj, …. – Kicsimet mondott vagy Ginnyt? Nem hallottam tisztán, csengeni kezdett a fülem. Az ajtó felé nézett. Biztos Ginnyt, sóhajtottam fel.
- De ne aggódj, vigyázok én rád. – mosolyodott el újra. Kintről tompa koppanás hallatszott. – Csak be ne váljon a jóslatod! – mondta, ahogy kifelé pillantottam.
- Most megyek, megnézem őket. Te addig aludj, rendben?
Bólintottam, ő pedig felállt. A fejemben ott kavargott az elmúlt két hét összes eseménye… a keze már a kilincsen volt, mikor félénken utána szóltam.
- Harry?
- Igen?
- Tudom, hogy nagyon ostoba vagyok, de… de azért… mi…? - nem bírtam folytatni. Csak meredtem rá kétségbeesve, és reménykedtem, hogy érti, mire gondolok…
- Persze, hogy barátok vagyunk, te butus. – nevetett fel elnéző csillogással a szemében. Játékosan felém intett a mutatóujjával. – Vigyázz magadra, rendben? – dorgált meg, mintha ugyanolyan kisgyerek lennék, mint Jamie vagy Marusel.

Nem tudtam megszólalni, még akkor sem, mikor már rég becsukódott utána az ajtó. A zenére figyeltem, ami mellett tompán hallatszott Jamie kisfiúsan magas és Harry férfiasan mély hangja. Elszúrtam, elszúrtam, dübörgött a fejemben. Örülnöm kéne, hogy egyáltalán még a barátjának tart…. De én ennél önző módon sokkal, de sokkal többet akarok. Viszont miért is kezdene egy tökéletes férfi egy hülye, hisztis kis picsával?!

Szaggatottan felsóhajtottam, és fel sem tűnt, hogy eleredtek a könnyeim. Mikor már nedves volt a kezem, és a párnám is átázott, a lágy zenét és Harry hangját hallgatva újra álomba merültem…

Halk sóhajtással ébredtem fel. Miért, miért, amikor annyira szépet álmodtam? Arcomat a párnába fúrtam, és erőlködtem, hogy visszatérhessek az álmomba, ahol egy férfi csókolt meg újra és újra, gyengéden és szerelmesen…
Úgy látszik, hatott a bájital, amit Harry adott.
Nem, nem! A fenébe, most nem gondolkozni akarok, hanem aludni!
Puha ajkak… engem ölelő, izmos karok… lágy, mégis férfias illat…
Pont ugyanaz, mint a párnában!
Párna egyáltalán? Olyan… furcsa.
Mégis, még jobban beletemettem az arcom. Finom érintések… mintha átölelnének.
Éljen, alszom… ez volt az utolsó gondolatom. Az álmok birodalmában barangolva már sem a körülöttem szorosabbá fonódó karokat, sem a halk, elégedett sóhajt nem érzékeltem…

****

Nem érzetem sem az álombeli illatot, sem az álombeli karokat, erre ébredhettem fel. A hátamra fordultam, és a plafont kezdtem vizsgálni. Beletelt pár percbe, míg agyam mélyén a gondolataimra bukkantam. Nem fájt a fejem, és a szemem sem szúrt. Ezt jó jelnek tekintettem, és kísérletet tettem a felülésre. Mivel nem szédültem meg, korgó gyomroma hallgatva kikászálódtam az ágyból.
Az ajtó mellett a falon egy tükörre bukkantam. Pillantásom a pizsamára siklott, gondolom, Sellyé. De vajon hogy került rám? Elhessegettem a gondolatot, és az arcomat kezdtem kritikusan vizsgálni. Kicsit sápadt, de nem vészesen gyűrött. Bólintottam, majd leslattyogtam a kőlépcsőn.

Olya idilli látvány fogadott, hogy beleborzongtam. Harry és Jamie ültek az asztalnál, a fiú előtt egy tányéron a kedvence – vajas kifli – és egy pohár narancslé. Harry vele szemben foglalt helyet, karján az álmos, de éhesen szopizó Marusellel. A férfi kezében meg sem rezzent a cumisüveg, és biztosan tartotta a kislányt. Mint egy igazi apa. Pont, mint egy család… Harry rám nézett zöld szemeivel, melyeket annyira szerettem, és azonnal elmosolyodott.

- Jó reggelt, Ginny!
- Szia! – integetett Jamie is, csuklóig vajas kis kezével.
- Nektek is – léptem a kisfiú mellé. Egy szalvétával megtöröltem a mancsát, már amennyire lehetett. Aztán helyet foglaltam mellette, vagyis pont Harryvel szemben. Rövid ideig csend állt be közénk.
- Már jobban vagy? – kérdezte Harry.
- Igen. Hála neked és a bájitalnak, amit adtál.
Harry halvány mosolyra húzta száját, de a tekintete üres maradt. Szokatlan volt, és nagyon feltűnő. Vajon…
- Ugye nem… - kezdte a férfi, de egy váratlan zaj mindkettőnket kizökkentett.

Jamie pohara feldőlt, a narancslé egy szempillantás alatt beborította a fehér abroszt. Harryvel egyszerre a fiúra néztünk, aki riadtan bámult fel ránk. A levegőben tapintani lehetett volna a döbbenetet.
- Ne-nem é’ votam… - motyogta. És nem is lehetett ő. A sarkán ült, és az ujjáról szopogatta a ráragadt morzsákat, tehát sem a lábával, sem a kezével nem lökhette meg az asztalt. Tanácstalanul leemelte rólunk a tekintetét, és a felborult pohárra nézett. Az abban a minutumban megpördült önmaga körül, majd lebucskázott az asztalról, és apró darabokra tört. Mindannyian megkövülve figyeltük a jelenséget. Jamie behúzta nyakát, és reszkető hangon megszólalt.
- T-tényleg nem…
- Tudjuk, James – szólította talán először a teljes nevén Harry. A férfi szinte kábultan figyelte a narancsszínű tócsát. - Most történik először ilyesmi, ugye? – nézett rá bíztatóan. A kisfiú szorongva, de bólintott. Harryre pislantottam, és tudtam, hogy mindketten ugyanarra gondolunk.

- Varázsló vagy – közölte egyszerűen Harry. Jamie szemei most már Dobbyénak is beillettek volna, akkorára tágult a megrökönyödéstől.
- De csak elgondolkoztam, milyen lenne, ha táncolni kezdene a pohár…
- És meg is történt. Szokatlan, hogy ilyen fiatalon kezded…
- De ez csak azt bizonyítja, milyen ügyes kis varázslópalánta vagy. – fejeztem be a mondatot Harry helyett. Nem akartam, hogy Jamie megijedjen, hogy esetleg különbözik a többi mágus-gyermektől.
- Olyan vagyok, mint apu meg anyu…? Meg mint te és Harry?
Utóbbi említetten láttam, hogy most nem csak nekem jutott eszembe, hogy a kisfiú ugyanúgy egy párként kezel minket, mint a szüleit…
- Bizony – bólintottam mosolyogva a fiú felé, aki felszabadultan viszonozta a gesztust.
- Megírhatjuk anyuéknek? – nézett csillogó szemekkel Harryre.
- Holnap hazajönnek, és akkor nagyobb lesz a meglepetés, nem gondolod? Én nem árulom el nekik… - kacsintott Harry. Még idejében figyelmeztettem magam, hogy ne kezdjek álmodozásba…
- De igen- mondta Jamie, ügyetlenül visszakacsintva. Harry és én felnevettünk, aztán a kisfiú felpattan, és a szobája felé rohant. Harry egyik kezével elengedte Maruselt, és felemelte a pálcáját, hogy eltakarítsa a romokat.

Észre sem vettük, hogy Jamie időközben ismét felbukkant az ajtóban, és tátott szájjal figyelte a „mutatványt”.
- Ezt majd én is tudni fogom? – motyogta.
- Egyszer majd igen – feleltünk Harryvel egyszerre.
Jamie bemasírozott a szobájába, és hitelen túl nagynak érzetem a csendet… Harry felállt, és karján Marusellel a bébiszoba felé indult. Jobb híján követtem, és a küszöbről állva néztem, ahogy lefekteti és betakarja anélkül, hogy felébresztené. Végül egy óvatos puszit lehelt az arcára. Marusel elmosolyodott álmában, pontosan ugyanazzal a kis félmosollyal, ahogy én is az ajtóban…

****

Déltájban hasogatni kezdett a fejem, és úgy döntöttem, visszafekszem. De hiába, álom ugyanis nem jött a szememre. Gondolkozni kezdtem azon a furcsa álmon, és arra a különleges valóságérzetre, ami körbeölelte a második részét. Pontosan olyan volt, mintha valaki mellém feküdt volna…
Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, és elragadó képek ezrei ötlöttek fel képzeletemben…
Létezik, hogy Harry mellettem aludt volna az éjjel?
Egyáltalán hány ágy van a házban?
A két kicsié, a vendégszobában egy, meg az a kétszemélyes, Sellyéknél… de az a szoba nincs bezárva, hogy Jamie ne keverje össze a kottákat…?
Becsuktam a szemem, és kezemet a számra tapasztottam. Ki tudja, talán még örömdalra fakadtam volna…


- Miért mész el? - szegezte nekem a kérdést összeráncolt zemöldökkel Jamie. Ezzel a három szóval sikerült Harryt és engem is zavarba hoznia. A kisfiú olyan komoly képet vágott, hogy elhatároztam: nem fogom lekezelni a kora miatt. Ha viszont így levegőnek kell néznem a kanapé másik oldalára gondosan kihúzódó férfit, akkor még inkább megteszem!
- Meggyógyultam, úgyhogy ideje hazamennem. Különben is csak feltartanám Harryt.

Az említett fészkelődni kezdett, ezt ránézés nélkül meg tudtam állapítani a dohányzóasztal lábán koppanó acélbetétes bakancsorrból, aminek következtében a vizespoharak csengve összekoccantak. Harry halkan szitkozódott, Jamie pedig felé fordult, és majdhogynem atyáskodva rámosolygott. Tudtam, milyen Harry, amikor nem sikerül elrejtenie a döbbenetét, ezen én is elmosolyodtam. De majdnem rosszul lettem, mikor meghallottam Jamie következő mondatát…
- Dehogy tartanád fel! Harry, mondd meg neki, hogy téved!

- Tévedsz, Ginny - fordult felém teljesen komolyan Harry. - Sőt, örülnék, ha maradnál.
- Úgy van! - helyeselt buzgón a kisfiú, miközben közelebb mászott hozzánk a szőnyegen. Harry viszont folytatta.
- Csak épp Ginny úgy döntött, hogy hazamegy. Nem erőszakoskodhatunk, Jamie.
- Jaj, Harry, olyan BUTA vagy! - nevetett fel Jamie. - Játsszuk azt, hogy én vagyok Harry, oké? - Hozzám csoszogott, feltérdelt előttem, és összekulcsolt kezeit a térdemre fektette. Szemei huncutul csillogtak mesterkélten komoly arcában.
- Kérlek, Ginny, maradj itt még pár napig. Szeretlek…
- Jameson!! - kiáltott fel Harry. - Mi a…
- Úgy tudom, szerelmesek vagytok egymásba. - közölte tárgyilagos hangon.

- Nem - motyogtam. - Egyáltalán nem.
Jamie egy darabig gyanakodva járatta köztünk a tekintetét, és csak aztén szólalt meg.
- De hát még el is pirultatok! - fakadt ki végül. - Összevesztetek? Miért?!
Csend. Nagyon, nagyon kínos csend. Azt vettem észre, hogy összeszorult a torkom, és mindennél jobban vágyom egy sötét szobára, ahol bátran sírhatok…fúj, hisztis liba.
- Akkor legalább az én kedvemért, Ginny… akkor még, uuupsz - kapta szája elé a kezét. - Kérlek, Ginny, kérlek-kérlek-kérlek…
- Oké, pocok - sóhajtottam fel. - csak a holnapot, nem többet. Úgyis szombat lesz.
- Megígéred?
- Meg.

- Jamie, tudod, hogy mire gondolok, vagy ki is mondjam? - szólt közbe Harry. James lesütötte a szemét.
- Megtartod, amit ígértél? - nézett rám bűnbánóan.
- Igen. Miért? - néztem zavartan Harryre is.
- Jó, jó, elmondom - nyögött fel Jamie. Arcát a kezébe temette, a hangja tompán csengett a szobában. - Én… reggel elmegyek Marusellel oda, ahol most anyuék vannak, és csak vasárnap este jövök vissza…. Akkor csak ketten lesztek itt!
A kisfiú hasra vetette magát, és egész kicsire kuporodott össze. Kezeivel félve fogta át magát, mintha attól tartana, megüti valaki. Harry felsóhajtott, aztán elindult, ki a szobából. Ahogy átlépett Jamie fölött, az halkan megnyikkant. Harry hangja olyan hűvös és kemény volt, mint a jég, ahogy megszólalt.

- Szobafogságot érdemelnél, Jameson.
Én is felálltam. Mielőtt a lépcső felé indultam volna, végigsimítottam Jamie puha, szőke tincsein…

****


- Nagyon mérgesek vagytok? - kérdezte halkan Jamie. A nappaliban néztük a varázstévét. Az egyszerű, mugli távszabályzó - ami azért volt szükséges, hogy Jamie is tudjon csatornát váltani- Harry kezében volt. Viszonylag közel ültünk egymáshoz, mert az álmos, pizsamás kisfiú mindkettőnket maga mellett akarta tudni. Így csak egy vékony kisfiútest választott el a szerelmemtől... Fúha, Ginny, ez ám a haladás, gúnyolódott egy cinikus része az agyamnak, de nem törődtem vele.

Harryharryharryharryharryharry - szeretlekszeretlekszeretlek-rettttttenetesenszeretlek… - szükségemvanrád-ölelját-csókoljmeg-kérlekkérlekkérlek... , dübörgött az agyam maradék kilencven százalékában. A gúnyos rész halk pukkanással eltűnt, így gondolataimat ellephette a végtelen vágyakozás...
- Nem, Jamie. - hallottam Harry gyönyörű hangját, mire úgy-ahogy magamhoz tértem.
- Te sem, Ginny? - nézett rám. Megráztam a fejem és rámosolyogtam.
- Az öledbe ülhetek? - viszonozta a mosolyt.
- Gyere csak - húztam magamhoz.

- Ülj egy kicsit közelebb Harryhez! - kérte motyogva. Harryvel egymásra néztünk, majd mindketten a másik felé mozdultunk. Ennek következtében összeért a vállunk... meg sem fordulhatott a fejemben, hogy elhúzódjak, mert Jamie álmos hangon rávágta:
- Tökéletes, köszönöm.
Úgy helyezkedet, hogy a lábai Harry térdén legyenek. Elmosolyodott, és minden erejét arra fordította, hogy nyitva bírja tartani a szemeit. Épp átfutott az agyamon, hogy olyanok vagyunk, mint egy család, mikor Harry egyik karjával átölelt. Döbbenten ránéztem, mire zavartan elmosolyodott. Figyelmem ismét a rajzfilmre terelődött, Harry pedig gyengéden simogatni kezdte a karomat. Jóleső borzongás futott végig a gerincemen - ez az érintés már nagyon régóta hiányzott az életemből... elnyomtam egy sóhajt, és óvatosan Harry vállára hajtottam a fejem. És nem szakadt le a plafon. Sőt, egyáltalán semmi más nem történt.

Hozzá kell szoknom, hogy Harry most már csak barát. Teljesen normális, és minden hátsó szándéktól mentes az, ha átkarol.

De azok a finom ujjak még mindig s-betűket rajzoltak a vállamra...