Megállni?
Aki még nem próbált a lejtő közepén fékezni, az nem tudja, milyen nehéz. Hát még úgy, hogy ne essen hasra az ember lánya…

- Végig igazad volt… - panaszoltam megsemmisülve Nicolnak, miközben az előttem álló, meghatározatlan fajtájú italomba meredtem.
- Ugye. Ugye! – bólogatott.
Arra sem volt erőm, hogy felháborogjak az ingerült hangsúlyon. Csüggedt voltam, de mindent meg akartam tenni, hogy helyrehozzam, amit elrontottam. Viszont mivel erre nem volt remény, eluralkodott rajtam a depresszió. Az sem érdekelt, hogy az egyik kedvenc szórakozóhelyemben ültem, ott, ahol nem is olyan rég Harryvel futottam össze… És talán jobb is volt így. Az agyam tiltakozott megviselt szívem követelései ellen.
Nicol sablonos vigasztalásba kezdett, de a szavak nem jutottak el az agyamig. Tekintetem elkalandozott, méghozzá a színpadon zenélő együttes felé…

„Guns N’ Roses: Novemberi eső (részletek)*

… Mert semmi sem tarthat örökké
Mindketten tudjuk: a szívek meg tudnak változni
És milyen nehéz egy gyertyát meggyújtani
A hűvös novemberi esőben…”

Nicol félve nézett rám. Nagyon furcsa volt, de tényleg nem fogtam fel igazán a szöveget. Ő talán arra számított, hogy elsírom magam? Csak meredtem az éneklő sihederre, aki mélyfekete szemeivel úgy meredt a terem sötétbe vesző vége felé, mintha várná ott valaki…Önkéntelenül is azon elmélkedtem: milyen boldog, milyen fiatal… Mennyi reménye van még…

„… Én megnyugszom fejben, mert tudom,
hogy az enyém vagy, csak az enyém…
Szóval, ha szeretni kívánsz engem,
Akkor ne tartsd vissza magad
És akkor én abbahagyom a sétát
A hűvös novemberi esőben…”

Nem tudom, miért tettem. Körbenéztem a teremben. És annyira abszurdnak tűnt, azt hittem, csak hallucinálok… de valóság volt.
Ott ült Harry. Arca félig a tenyerébe temetve, smaragdzöld szeme szintén az énekesen… De teljesen egyedül volt. Hirtelen hatalmas kísértés támadt benne, hogy odarohanjak, a nyakába vessem magam, és a mellkasába zokogjam, hogy mennyire szeretem, és mekkora hülye vagyok. De nem tettem semmit, csak ültem, mintha odakötöztek volna. Ő nem vett észre engem, én pedig azt nem, hogy két könnycsepp gördül ki a szememből, végiggördülve az arcomon.

„… Szükséged van egy kis időre, egyedül…
De én tudom, hogy nehéz őrizni a szíved
Mikor mindenki akaratlanul is árt neki.
De ha meg akarjuk gyógyítani összetört szívünket,
Nem csábíthatnak el minket…”

Harry mellé lépett David… és Suzanna. Összeszorult a torkom, és az ajkamba haraptam, hogy ne zokogjak fel. Nicol tanácstalanul bámult, nem vehette észre Harryéket. Képzelődtem, vagy tényleg felém nézett az énekes srác? Nem tudtam, mi történt velem, de úgy éreztem, sikoltanom kell, különben összetörök, mint egy üvegpohár a satuban…
Egyre jobban sírtam, és tudtam, hiába próbálkoznék abbahagyni…

„… És ha aggodalmaid elmúlnak,
És még mindig felhős az ég,
Én tudom: te tudsz szeretni engem
Ha senki sem hibáztat.
Szóval, sose bánd a sötétséget,
Mi még találhatunk belőle kiutat!
Mert semmi sem tart örökké…
Még a hűvös novemberi eső sem…”

Tényleg gyönyörű hangja volt a fiúnak. Ez lehetett az oka, csak ez… győzködtem magam teljesen hiába. Immár nyíltan zokogtam, hangtalanul összegörnyedve. Nicol nem szólt. Semmi nem történt. Úgy éreztem, megfulladok saját könnyeimben. Forogni kezdett előttem az asztal, a hátamon végigfutott a hideg. Közel voltam az ájuláshoz…
- Azt hiszem, i-i-ideje haza…mennem…- motyogtam fuldokolva Nicolnak, és azonnal elindultam kifelé.

Egy szőke hajú lány állt nem messze az ajtótól. Szemeiben végtelen boldogság csillogott, és a következő pillanatban valaki szorosan átölelte. Az a fiú futott hozzá, aki fél perce még a színpadon állt. Fekete szemeivel barátnőjére nézett, majd lágyan megcsókolta. A lány kezei azonnal átkulcsolták a nyakát, mire még közelebb húzta őt magához. Látszott rajtuk, hogy végtelenül szeretik egymást, és ugyanannyira boldogok, amiért egymás szájából vehetik az éltető levegőt…

Az ajtóhoz értem, lenyomtam a kilincset, és kiléptem a szabadba. Felszakadt belőlem a zokogás, és ahogy felnéztem a borús égre, könnyektől égő arcomba csaptak a novemberi eső jéghideg és hatalmas cseppjei…