Egyedül ballagtam a minisztérium folyosóin, legalábbis látszatra. Egyedül voltam ugyan, de két centivel a föld fölött lebegtem. Ha minden összejön, ma Harryhez megyek. Természetesen ez csak az utolsó pillanatban fog ténylegesen bizonyossá válni, de én attól még örülhetek, nem? Vajon hol lakik? Még sohasem láttam a házat, kívülről sem. De ami késik, nem múlik! Ezzel a dicső gondolattal vetettem be magam az irodámba. Leültem, elővettem a táskámból a sütimet, megettem, és ezt a pár percet is ábrándozással töltöttem. Aztán nagy nehezen megírtam egy jelentést Danielnek, de ha megkérdezné most valaki, hogy pontosan miről, nem tudnám megmondani… Aztán úgy tizenegy körül úgy döntöttem, hogy ideje megkeresnem Harryt. Nem volt a szobájában, így egyből a büfé felé indultam – hol máshol is lenne egy férfi, ha nem az étel közelében… És tényleg ott volt. De nem egyedül. Még csak nem is Daviddel, az semmi lett volna ehhez képest. A kék abroszos asztal mellett, Harryvel szemben Suzanna ült, a Varázsjogi Hivataltól. Az alakjáról inkább szót sem ejtek, úgyis szitkozódásba fulladna… a haja szőke, a szeme babakék, ami persze még a terítőhöz is passzolt…Éppen a legendás bociszem - nézését próbálgatta a mosolygó Harryn. Nekem ennyi elég volt. Szó nélkül sarkon fordultam, és visszamentem oda, ahonnan jöttem. Az írásomat átvittem Danielnek, akivel bájcsevegtem vagy öt percet. Nem igazán emlékszem rá végig, de azért megpróbálom leírni. - Kösz, Ginny, de nem túlzok, ha azt mondom, még ráért volna… Minden rendben? Nagyon sápadt vagy. - Ó, persze, csak ma még nem ettem. A cukrossüti úgy rugdosódott a hasamban, mint egy engedetlen kisbaba… - Ginny, nem lenne jobb, ha hazamennél, és kipihennéd magad? - Nem, nem, kösz, semmi gond. Alighogy ezt kimondtam, megszédültem, de ezt csak abból érzékeltem, hogy Danielből hirtelen hármat láttam, azt is fejen állva. Megtámaszkodtam az ajtófélfában, de aztán jobb lett. Daniel összevont szemöldökkel vizsgált. - Szólok Harrynek, és… - Ne. – vágtam rá azonnal. Ezzel sikerült őt teljesen megzavarni. - Biztos csak az a bajod, hogy… Ha kimondja, hogy terhes lehetek, felkötöm magam. Nem is, őt, méghozzá a lila nyakkendőjével. - … fáradt vagy. Sipirc, ne is lássalak. - De Daniel… - Jobbulást. – mosolyodott el. Elköszöntem, és elindultam. Két lépést sem tettem meg, mikor nekimentem valaminek vagy valakinek. - Gin, hahó! Látsz még egyáltalán? – méltatlankodott Nicol. Motyogtam valamit, és az irodám felé lépkedtem. Nicol követett, de csak akkor szólított meg, mikor látta, hogy a kabátomba bújok. - Daniel épp most küldött el. - Csak nem rúgott ki?!? – ezen még nekem is el kellett mosolyodnom. - Nem, csak látta, hogy rosszul vagyok. - Aha… akkor hazakísérjelek, vagy igyunk meg valamit, és beszéljük meg a történteket? **** - Szemét, paraszt, tuskó, egoista, közveszélyes, farokcentrikus… Ginny? - Hm? Figyelek, Nicol. - Öö, de szerintem elég lesz a citromléből. - Ja… biztos. –mondtam, ugyanakkor nem hagytam abba a savanykás lé öntését a teámba. Mikor kész lettem, egy hajtásra lehúztam a förtelmessé vált italt. Még csak el sem fintorodtam. - Most mondd meg, Nic… ennyire rossz nő lennék? - Egyáltalán nem. Sőt. Mit várunk mi még tőlük? Áh, ne is törődj vele. Ez egy hülye pasas. - Nicol… - sóhajtottam. – Szerelmes vagyok… voltam. - Ez a helyes hozzáállás. Az ilyenek nem érdemelnek egy szikra könyörületet sem. **** Ezt a mondatot ismételgettem magamban hazafelé, és akkor is, mikor az ágyamon ültem és magam elé bámultam. Nagyon sokáig nem pislogtam, mégsem szúrt a szemem. Kifelé bámultam az ablakomon, aztán az arcomhoz emeltem a kezem, mert valami csiklandozta. Az ábrázatom könnyben úszott, a hatalmas cseppek már az állam felé vándoroltak egymás hegyén-hátán. Mindig későn veszem észre, ha szükségem van egy zsebkendőre…