Harry agyát sűrű köd lepte el, semmit sem értett. Hogyan? Mikor? Jóformán még azt se tudta, miért. Persze, Lucius Malfoy halálfaló és ezek szerint Rita Vitrol is az lett. De miért csak ketten jöttek el érte? Hol van Voldemort többi csatlósa? Talán a vendégsereg soraiban ülnek, készen a támadásra?

- Gyere beljebb, Potter, meg ti is, Miss Granger és Mr. Weasley! Foglaljatok helyet, bár nem ti vagytok itt a vendégek – utasította őket Malfoy.
- Mire föl ez a nagy udvariasság, Lucius? Három ilyen söpredékkel! – visította az ex-újságírónő.
- Elég legyen, Rita, elegem van a parancsolgatásodból! Ne feledd, hogy csak azért lehetsz itt, mert te fogod megírni a Reggeli Prófétának, hogy a Kiválasztottat fogságba ejtettük! A Nagyúr bizonyára nem fog repesni az örömtől… - dörmögte a mágus elégedetten. Az ablakhoz sétált és kinézett a távolban fénylő dombra, ahol a szertartás épphogy csak megkezdődött.

- Csinos kis lakosztályt varázsoltatok ebből a lyukból. Botanikus kert, kandalló, egy egész kis könyvtár… na és a függönyök, elragadó! – kuncogott gúnyosan a férfi.
- Lucius, induljunk már! Majd veszek neked egy Varázslatos Kúriák magazint, persze csak ha haza jutunk ebben az életben – toporgott visítva a szoba közepén Rita Vitrol. Malfoy erre felkapta fejét, és eltűnődve vizslatta a boszorkányt.
- Mondtam, hogy ne parancsolgass. Még nem indulunk. Várunk valakit – szólalt meg végül fagyosan.
- Mi? Kit várunk? Nekem erről eddig egy szót se szóltál! Csak ketten jöttünk, vagy nem? – rikácsolta hisztérikusan a nő.
- Valóban ketten jöttünk, azonban nem ketten fogunk távozni. Egyelőre legyen ennyi elég – Azzal folytatta az alkonyi táj fürkészését.

Most már Ritának sem volt kedve kötekedni, inkább az ajtóban strázsált, kivont pálcájával különféle formákat rajzolgatva a levegőbe. Volt, hogy szívecskét, vagy spirált, napot, csillagot, máskor azonban egészen bonyolult formákat, mint például a Roxfort címerét, vagy saját magát, esetleg a Sötét Jegyet firkálgatta a semmibe. Az ábrák körvonalait a pálca hegyéből előkúszó, füstszerű anyag alkotta, s ennek következtében a hatodik vagy hetedik rajz után már sűrű felhő lepte a szobát, amelynek furcsamód tömény repcevirág szaga volt. Harryék lassan már csak egymást látták, lélegezni is nehezükre esett, úgy tűnt azonban, az ex–újságírónő hozzá van szokva a fojtogató bűzhöz.
Mr. Malfoy mindebből semmit sem vett észre, mivel az ablakból kihajolva, várakozón kémlelte a birtokot. Mikor végre megfordult, olyan hirtelen csapta meg a szag, hogy rögtön elkezdett köhögni.

Mi a fészkes fenét csinálsz, Rita? – ordította a férfi dühödten és átcsörtetett a szoba másik végébe. Foglyaikat teljesen befedte a füst, egyetlen porcikájukat sem lehetett már látni.
Elütöm az időt, Lucius! – csattant a nő hangja. Bár Harryiék nem látták őket, a hangokból ítélve a varázsló megragadta Ritát és a földre taszította.
Mit képzelsz magadról, Rita, ki vagy te? Hova tűntetted a Potter fiút meg a csatlósait? Így simán meglóghatnak! – Malfoy hangja remegett a kirobbanni készülő méregtől.
Engem te ne lökődj, Lucius Malfoy! – A padló reccsent egyet, ahogyan a nő feltápászkodott.
Nem parancsolsz nekem! – mennydörögte a férfi.– Itt én parancsolok! Én fizetlek azért, hogy megírd a Prófétának a Potter gyerek elejtését! Az én fiam miatt vagy most itt!
Mondhatok valamit? Egy fikarcnyit sem érdekel a drágalátos fiad! Egy vesztes vagy, Malfoy! Még a családodat sem tudod megvédeni, csak zsarolással! Egy szánalmas vesztes vagy! – Pofon csattant. A padlón elvágódott valaki. Fájdalmas nyöszörgés szűrődött át a sűrű füstfüggönyön.
Így sértegess engem, Rita Vitrol! – lihegte indulattal teli hangon Lucius. – Így sértegess egy Malfoyt! Cru…– harsant a varázsige, azonban a bosszúvágytól kéjes kiáltás gyötrelmes hörgésbe alakult át. A padló újra megreccsent, ahogy a férfi fél térdre rogyott. Rita felkacagott:
És így próbálj meg megátkozni engem, Lucius Malfoy! Most aztán bánhatod, hogy megfenyegettél! Miért tapogatod magad? Ejnye, Lucius, társaságban? Ja, hogy pont ott rúgtalak meg? Ne haragudj, nem volt szándékos… ÁÁÁ! – Most Ritán volt a hörgés sora. A zajokból ítélve a férfi átka célba talált. Az újságírónő rongybabaként esett össze, ajkát halálsikolyok szörnyű sorozata hagyta el.
Csak nem fájt? – kérdezte gúnyosan Lucius, miután megszakította az átkot és véget vetett a nő szenvedéseinek. A füst már olyan vastag volt, hogy Harry csak barátait és a velük szemben levő ajtót látta. Foglyul ejtőik körülbelül két méterre állhattak tőlük, a szoba közepén.
Ha még egyszer ellenszegülsz, nem elégszem meg egy kis ötperces Crucióval – fenyegetőzött a férfi.
Ugyan már, Lucius, ennyire nem ismersz? Nem volt elég egyértelmű, amit az előbb mondtam? Egy nagyképű vesztes vagy, sok pénzzel. Semmi több. Lenézlek. Nem érdekel a fiad. Nekem csak a régi életem kell – válaszolta elhalón az újságírónő. A következő másodpercben fény villant, a varázsló átka pedig átsüvített a szobán, hogy aztán Hermionétől két centire, fekete foltot ütve a falon, megálljon. Elkezdődött a párbaj. A két mágus már nem is figyelt Harryékre, annyira el voltak foglalva egymás életének kioltásával.

Harry elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. A mellette álló Hermionére pislantott, hogy valahogyan tudtára adja szándékát, úgy tűnt azonban, a lány kitalálta gondolatát. Hermione, ahogyan észrevette barátja sürgető tekintetét, bólintott egyet, aztán megbökdöste Ront. Súgott neki valamit, mire az határozottan biccentett Harry felé és továbbadta az üzenetet Ginnynek. A lány megkönnyebbülten rámosolygott a többiekre, mintha ő már régóta szövögette volna a menekülés tervét, nem sok eredménnyel.
Lucius és Rita egyre jobban belemelegedett a párbajozásba. Csak úgy röpködtek a különféle színű és hatású átkok meg rontások. Harry sohasem gondolta volna, hogy a kotnyeleskedő boszorkány mást is tud csinálni pálcájával, mint hamis és túlreagált cikkeket írni. A szoba közepe felől érkező szófoszlányok alapján arra következtetett, hogy a nő korántsem könnyű ellenség.

Nesze neked, Malfoy! – rikkantotta, majd hangos pukkanás hallatszott, a varázsló pedig bosszúsan felkiáltott. – Mindig is gondoltam, hogy nem lehet igazi ez a csodálatosan művészi, ezüstszőke sörény. Honnan szerezted? Csak nem a Dulce Tereaseta Fodrászszalonból való? A legjobb hely Európában, nekem elhiheted! Nahát, milyen fényes a koponyád! – Ekkor azonban sikkantva elnémult, valószínűleg Lucius ártása elől kellett fedezékbe vonulnia.
Velem nem beszélhetsz így! – fújtatta a férfi.
Szállj magadba, te arisztokrata s… – Az ablak csörömpölve hullott darabjaira. A szobára néma csend telepedett, de pár másodperc múlva felszisszent Rita gúnyos suttogása:
És tanulj meg célozni.
A párbaj pedig újfent kezdetét vette. A felek már nem ismertek könyörületet, vadul lődözgették egymás felé a különféle rontásokat. Olyan eszeveszetten harcoltak, hogy sokszor egy két centiméteren múlt a négy jó barát élete. Harry elérkezettnek látta az időt az indulásra. Fogva tartóik a szoba végének két felében küzdöttek, rá se hederítve az előbb még oly fontos túszaikra.

Harry intett fejével Hermione felé, aztán hátrasandított Ronra és Ginnyre. Mindannyian elszántan néztek vissza rá, aztán amilyen halkan csak tudtak a fejük fölött repkedő átkoktól, kiosontak a szobából. Mikor már az ajtón kívül voltak, futásnak eredtek, le a lépcsőn, a konyhába, és onnan ki a kertbe. Aztán egészen le a kapuig, ki a földesútra, majd toronyiránt, előre. Egy végtelennek tűnő, bársonyos rétre értek, de nem álltak meg. Futottak, pedig mellkasuk már fojtogatóan szorított, tüdejük levegő után szomjazott. A magas fűben igen nehezükre esett a rohanás, hisz még mindannyian vagy dísztalárban, vagy magas sarkú cipőben, vagy földig érő fátyolruhában feszítettek. El elbotlottak a buckákban és gödrökben, ahogyan szitkozódva kapaszkodtak fölfelé egy kisebb lejtőn. A kis lejtő aztán egyre meredekebbé vált, míg végül már alig tudták megtartani magukat, hogy vissza ne guruljanak a lankán. Lassan és kínkeservesen, de feljutottak a lejtő tetejére. A domb, melyről szétnéztek az esti Widra St, Capdelen, magányosan állt annak a rétnek a közepén, amelyen az imént keresztülgázoltak. Látni lehetett az egész vidéket, a parányi fénypöttyönként világító ablakokat, a szántókat és az erdőt, a túloldalon tündöklő dombtetőt, ahol a ceremóniát tartották.

Kár, hogy nem lehettünk ott – sóhajtotta Hermione.
Én is sajnálom. Talán Bill lesz az egyetlen házasember a bátyáim közt – jegyezte meg Ginny.
Mi az, hogy az egyetlen? – hörrent fel Ron. Ginny hamiskásan elmosolyodott.
Miért, te kit készülsz elvenni, Ron? – kérdezte. Bátyja erre fülig elvörösödött, és szeme sarkából Hermionére pillantott.
Nincsenek még ilyen terveim – motyogta, de szeme még mindig Hermionén nyugodott. A lány gyanúsan mosolyogva bámulta a földet.
Ja, azt látom. Meg Hermionének sincsenek, ugye? – fordult barátnőjéhez Ginny.
Hogy mi? – kapta fel fejét hirtelen a lány. – Ja, persze, nekem sincsenek…
Hát persze – nyögte Ginny.
Komolyan nincsenek! Nem tudom, miből gondolod, hogy vannak. Eszem ágában sincs megházasodni. Persze, ezt csak mostanra értem. Később, amikor már elérkezettnek látom majd az időt, na akkor majd feleségül megyek valakihez. És különben is, nem…
Jól van, Hermione, csak egyre jobban belegabalyodsz. Ne fáraszd magad, mindannyian tudjuk, kihez szeretnél hozzámenni – sóhajtotta barátnője.
Mi? Hát…hát… – hápogta a lány. – Hát… hát én nem is értelek téged. Épp most mondtam, hogy nem akarok hozzámenni Ronhoz! – Kínos csend állt be. Harry és Ginny dermedten nézett a lányra, Hermione a szája elé kapta kezét. Szemei kigúvadtak és úgy festett, mint akire sóbálvány átkot szórtak. Aztán Ronra pillantott. A fiú is őt nézte, furcsán oldalra billentett fejjel, nyitott szájjal. Arcára kiült a csodálkozás és a hitetlenkedés.
Heh? – törte meg végül a hallgatást Ron. Ez után a megnyilvánulás után még egy két percig szótlanul állt, szeme összeszűkült, mintha erősen gondolkodna valamin. Aztán szépen lassan elindult Hermione felé, kivont pálcával a kezében. Harry és Ginny lélegzetüket visszafojtva várták a fejleményeket.
Jaj, Ron, én nem úgy gondoltam, tudod te is, hogy én semmi…– kezdte Hermione, a mondatot azonban nem fejezhette be. Ron hirtelen derékon ragadta, és olyan hevesen csókolta meg, hogy a lány hanyatt esett volna, ha a fiú nem tartja. Harry és Ginny továbbra is megkövülten állt mellettük. Mikor a pár végre különvált egymástól, csak akkor ocsúdtak föl néma mozdulatlanságukból.
Hát ez kész – morogta Harry, de szája hamiskás félmosolyra görbült.
Sose hittem volna, hogy meg mered csókolni – szólt elismerően Ginny. Ron és Hermione még mindig ott álltak összefonódva, a domb tetejének kellős közepén.
Én se – nevetett Hermione.
Na tessék, ma már több kritikát nem is kaphatnék – sóhajtotta Ron fájdalmas arccal, aztán ő is elnevette magát. Mindannyian nevettek. Mikor aztán abbahagyták a kacagást, újra elcsendesedett a dombtető.

A csendet Hermione ijedt hangja törte meg:
Te jó ég! Rita és Lucius! – sikoltotta a rét felé mutatva. És valóban, a zöld fűtenger egyenletes hullámzását két apró, fekete pötty törte meg. Egyenesen a domb lába felé haladtak.
Róluk teljesen megfeledkeztünk – nyögte kiszáradt torokkal Harry.
Jaj Istenem, az egész a mi hibánk, Ron! Mi a fenének kellett pont most összejönnünk?! – sipította növekvő rémülettel Hermione.
Bocsi, hogy szerelmes vagyok beléd! – kiáltotta Ron.
Jaj, nem úgy értettem! Ne haragudj rám! – szabadkozott Hermione, és már indult is volna, hogy kiengesztelje Ront, amikor Harry rájuk kiáltott:
Elég legyen! Elméletben már vagy fél éve jártok, akkor meg mi a baj? Most már gyakorlatilag is együtt vagytok, örüljetek neki! Most pedig spuri, mert a halálfaló cimboráink közelednek!
De Harry, nem kell tovább menekülnünk – csitította a fiút a pironkodó Hermione. – Átléptük a védőbűbáj határát. Szabadok vagyunk, hoppanálhatunk!
Remek, Hermione, csak arra nem gondoltál, hogy mi nem hoppanálhatunk! Nincs jogosítványunk! – csattant Harry hangja.
Hoppá. Erre tényleg nem gondoltam… – harapta be ajkait a lány. – Viszont… Add csak ide a cipődet, Ron!
Mit akarsz te a cipőmmel? – kérdezte a fiú gyanakodva. – Nem azért, Hermione, de a tény, hogy járunk, még nem jogosít fel mindenre…
Beszélsz itt nekem hülyeségeket, zsupszkulcsot akarok csinálni! – türelmetlenkedett a lány.
Á, így már érthető. Na, várj csak…– azzal Ron elkezdte rángatni a lábbeli fűzőjét, átkozva a mugli tudományokat és a pertli* feltalálóját.
Ron, megtennéd, hogy sietsz egy kicsit? Mi olyan nehéz egy cipő kifűzésében? Rita és Malfoy már a domb lábánál járnak! – tördelte kezét aggodalmasan a lány.
Könnyű azt mondani! Te muglik között nevelkedtél! – vágott vissza bosszúsan Ron.
Mintha házasok lennének – dörmögte Harry türelmetlenkedve. Ginny halványan elmosolyodott.
Végül Ron nagy nehezen megszabadult a cipőtől, és büszkén átnyújtotta Hermionének.
- Látod, sikerült! – düllesztette ki mellkasát. Hermione fájdalmas grimasz kíséretében két ujja közé csippentette a lábbelit.
- Igen, fél óra alatt. Bár lehet, hogy jobb lett volna, ha rajtad marad – tette hozzá fintorogva.
- Hé, nem büdös a lábam, oké? – hőzöngött a fiú.
- Nem, persze, hogy nem – hagyta rá sóhajtva Ginny. – Gyerünk Hermione, Rita és Lucius a sarkunkban vannak.
Hermione lepottyantotta a cipőt a fűbe, aztán leguggolt mellé és a koncentrálástól összeráncolt homlokkal megpöccintette a pálcájával.
- Transportus! – suttogta, mire a lábbeli kékesen felizzott. A lány mosolyogva tapsolt egyet, majd így szólt:
- Gyertek gyorsan, fogjátok meg mindannyian. Gyorsan, gyorsan! Rita és Malfoy már a lejtő közepénél tartanak! – sürgette ideges hangon barátait. Azok a kérésnek eleget téve megmarkolták a zsupszkulcsot, Hermione pedig visszaszámolt:
- Hamarosan indulunk… Három… Kettő… Kapaszkodjatok… Indulunk… Most! – Lábuk alól kirántották a talajt, és egy kavargó, színes örvényben találták magukat. Neki-neki ütköztek egymásnak, s mikor már úgy érezték, nem bírják tovább elviselni a szédítő pörgést, földet értek.

Először azt hitték, nem sikerült a teleportáció, mivel egy ugyanolyan kis dombon lyukadtak ki, mint ahonnan indultak. Miután mindannyian feltápászkodtak a földről és leporolták ruhájukat, kíváncsian szétnéztek a környéken. Egy hatalmas fenyves vette körül őket, melynek sötét folyamát itt-ott megtörte egy-egy domb, s mindegyik dombon ház állott. Mindegyikben égett a világ, az ablakok különös, fénylő szemekként bámulták Harryéket. A távolban egy csillogó, fekete vizű tó terpeszkedett, elnyúlva egészen a horizonton emelkedő hegyekig.
- Hol vagyunk? – kérdezte Harry.
- Valahol északon – tűnődött Hermione. – Nem ide akartam küldeni magunkat.
- Hanem hova?
- Természetesen a Grimmauld térre – Hermione elkezdett körbe-körbe járkálni, szemével a tájat vizslatva.
- Miért itt lyukadtunk ki? – gondolkodott hangosan. – A zsupszkulcsok nem szoktak csak úgy irányt téveszteni… Valaki belebabrált a hálózatba…
- Várjatok csak – kapta fel hirtelen a fejét Ron. Odaszaladt Ginnyhez és megragadta a karját.
- Ginny! Nem ismerős neked ez a hely? – kérdezte izgatottan.
- Hát, nem mondhatnám…
- De, de, nézz csak körül! A fenyves… a tó… a kúriák… - Ginny továbbra is értetlen arccal nézett rá.
- Figyelj, Ron, ha tudod, hol vagyunk, kérlek áruld el – türelmetlenkedett Hermione.
- De hát Ginny is tudja! – kiáltotta a fiú hevesen. – A tó, Ginny, a tó! Hát nem emlékszel?
A lány töprengő arccal a sötét víz felé fordult. Ahogyan nézte, egyre jobban összeráncolta a homlokát, végül aztán…
- A tó! Hát persze! – Örömében ugrálni kezdett.
- Mi van a tóval? Mi van a tóval? – kérdezte Harry és Hermione kórusban. Miután Ron és Ginny abbahagyta az örömködést, kipirult arccal odafordultak barátaikhoz.
- Muriel néninél vagyunk! Muriel néninél, anya nagynénjénél! Stipestonban!
- Hogy? Muriel néni az esküvőn van, nem? – Harry most már végképp nem értett semmit.
- Jaj Harry, hát nem volt elég egyértelmű, hogy Lucius Malfoy volt Muriel néni? Tudod, százfűlé-főzet! Mi is használtuk, nem emlékszel? – veregette meg vállát Hermione.
- Muriel néni… és Lucius… - Harry agyában lassan kezdett összeállni a kép.
- Amikor az ál Muriel néni elráncigált a koszorúslányruha miatt, rögtön gyanússá vált, mivel tényleg nem kaptunk semmilyen ruhát. Aztán amikor beértünk a konyhába, Muriel-Lucius megivott valami löttyöt, egy pillanattal később pedig már újra Lucius Malfoy volt. Intett egyet a konyhaasztalon üldögélő poloskának, mire az átvedlett Rita Vitrollá. Mikor el akartam futni, sóbálványátkot szórtak rám és felcipeltek Charlie szobájába. Aztán elkezdtek vallatni. Mondanom se kell, hogy tartottam a számat. Épp időben érkeztetek, mert Lucius kezdett idegessé válni. Rita meg már amúgy is ideges volt. Mikor meghallotta a lépteiteket, visszaváltozott poloskává, és kikémlelt az ajtón. És ami azután történt… hát akkor már ti is ott voltatok.
- Igen… Gondoltam, hogy Rita poloskaként vett észre minket – sóhajtotta Hermione.
- De miért? Miért pont Rita? – kérdezte Ron.
- Szerintem ez is elég egyértelmű – vonta meg a vállát Hermione. – Rita eléggé gátlástalan és erkölcstelen ahhoz, hogy akár a halálfalókhoz is csatlakozzon hírneve visszaszerzésének érdekében. Hiszen ő is megmondta: csak a régi életét akarja visszakapni. Nem érdekli Voldemort, vagy ez az egész felhajtás. Csak szeretne újra berobbanni a köztudatba – magyarázta a lány. Szavait feszült csend követte.
- Hát igen… önző egy nő, az már biztos… - szólt Ginny.
- És micsoda bűzt csinált! – húzta el a száját Ron.
- Hát, nem volt büdösebb, mint a cipőd…- somolygott Hermione. Erre mind a négyen – még Ron is – felnevettek. A fenyőfák ott suhogtak alattuk, az esti szél megborzolta lombjukat, az ágak közé repítette a kacagást. A hold fehér fénynyalábja megvilágította mosolygó arcukat, ahogyan letekintettek a hullámzó völgyre; gondolataik azonban messze jártak, elrepültek azok is az esti széllel. El messzire onnan, egészen az Odúig és az ott eltöltött gondtalan napokig, hetekig.

A rengeteg sötét fái recsegtek és ropogtak, hajladoztak és sóhajtoztak; mégis, olyan nyugodtnak és háborítatlannak tűntek néma feketeségükben.
- Mi az ott? – kérdezte hirtelen Harry, az erdő felé mutatva. Az áthatolhatatlannak tűnő tűlevélfüggöny mögül fény pislákolt ki; és a fény mozgott. Egyenesen feléjük tartott, keresztültörve a sűrű bozótoson.
- Mintha lámpás lenne… - Ginny hunyorogva figyelte az egyre közeledő fénypontot.
- Vagy inkább…- kezdte Harry.
- Egy pálca! – fejezte be Hermione. Rémülten egymásra pillantottak.
- Az nem lehet, hogy ránk találtak, ugye? Hiszen magunk se ide akartunk kilyukadni! – szólt remegő hangon Ginny. Időközben a fénypont kiért a fák rejtekéből és a domb és a rengeteg között elhúzódó zugolyban folytatta útját.
- Jaj, csináljunk már valamit! – nyöszörögte Hermione.
- De mit? Még elfutni se tudunk! Nézzétek, a domb másik vége egy szakadék pereme, az innenső pedig egyenesen Lucius karjaiba vezet! – csattant Ginny feszült hangja.
- Gyorsan, csináljunk még egy zsupszkulcsot!
- Mi? Hogy aztán egy harmadik helyen lyukadjunk ki?
- Ne undokoskodj már, nem az én hibám volt…
- Ki mondta?
- Hagyjátok már abba…
- Dehát megvádolt!
- Nem is!
- Hagyjátok már abba…
- Lehet, hogy az volt a baj, hogy rothadásnak indult a cipőd…
- Nem büdös a lábam!!!
- Csend legyen! – harsogta túl a veszekedőket Ginny. – Ez nem Lucius!
A többiek mintha megkukultak volna, úgy meredtek a lányra. Aztán villámgyorsan odaszaladtak hozzá, hogy jobban szemügyre vehessék a közeledő alakot.
- De hiszen ez…
- Nem, az nem lehet… - A fényt hordozó valaki már csak pár lépésnyire járt tőlük, arcát kísérteties ragyogásba vonta a pálca végén lobogó láng. Kerek, pirospozsgás arc… hatalmas, barna szemek… hosszú, göndör, vörös haj… melírcsíkok… rózsaszín dísztalár… és egy párducmintás táska.
- Muriel néni… - suttogta Ginny. Ott tornyosult fölöttük, komor arccal és összehúzott szemekkel, kivont pálcával. Vette egy nagy levegőt, és…
- Pfű, ez aztán az emelkedő! A magamfajta öregasszonynak már nem kis fáradság felcaplatni ide… Nem is értem magam… Egyenesen a nappaliba is eltéríthettelek volna titeket, nemde?


*pertli=cipőfűző