A következő reggel fényesen és sugárzóan köszöntött az Odúra. A nap meleg pászmája lassan bekapaszkodott az ablakon, végigsimította az íróasztalt, a szőnyeget, a kialudt gyertyát, míg végül megállapodott Harry és Ginny összefonódott karjain. Mindketten mélyen aludtak, hosszú idők óta először.

Kint, a kertben is a hajnal békéje honolt. Csendesen szunnyadt a természet, a fák, bokrok, csak a nap iparkodott egyre feljebb és feljebb az égen. A távolban egy harang hatot kongatott, visszhangja messze repült a reggel hűvös szellőjével. Teljes volt a nyugalom, háborítatlan a némaság. A fű csillogott a friss harmattól, a táj, a környék csak úgy zsongott a feltörni készülő megannyi kis élettől. A várakozás hangtalanul lepte el az erdőket, falvakat, embereket. Harry Pottert is… mindenki arra várt, hogy felébredhessen.
Aztán lassan, észrevétlenül életre kelt a világ. A lombok közül madarak reppentek fel, megzörrentve a fák gallyait, a cserjésben támadt fuvallatt végigszaladt a réteken, mezőkön, dombokon, lankákon. Beszökkent Ginny szobájának nyitva hagyott ablakán, ugyanúgy, ahogy tegnap éjszaka egyik társa tette. Felkapta a szanaszét hagyott pergameneket, játszott velük, aztán kifordult a helységből, ugyanott távozott, ahol érkezett.
A lapok csattogása bántón és ismeretlenül csengett Harry fülében az elmúlt éjszaka halk és nyugtató hangjaihoz képest. Kinyitotta szemét, és megpróbált kinyújtózkodni, félúton azonban valami visszarántotta a karját. Ginny ujjai erősen rákulcsolódtak a csuklójára, szinte kapaszkodott a fiúba, mintha attól félne, örökre otthagyja az ágyában, egyedül, azok után, ami kettejük között történt.

Azám, mi is történt tegnap éjszaka? Harry gyomra hatalmasat bukfencezett az emlékek gondolatára, szívét elöntötte a jóleső melegség. Ő is megszorította Ginny apró kezét, és érezte, ahogy a lány viszonozza az érintést.
- Ébren vagy? – kérdezte tőle halkan.
- Nem… Alszok és álmodom – motyogta a kérdezett. Harry elmosolyodott és boldogan felsóhajtott. Annyira megnyugtató, kényelmes és jóleső volt ott feküdni a lány mellett, mikor még az egész ház aludt és az övék volt az első szó, az első sóhaj, az első érintés.
A harang újra kongatott, de most csak egy rövidet.
- Még csak negyed hét van… Hogyhogy már felébredtünk? – fordult szembe a fiúval Ginny.
- Engem felébresztett a szél… Egyébként nem is volt olyan késő, amikor elaludtunk.
- Honnan tudod? – nevetett a lány. Hangja csengve terjengett a levegőben. Rég nem volt ilyen gondtalan és őszintén vidám a kacagása. Megölelte szerelmét, aztán megcsókolta, végül visszahanyatlott párnái közé.
- Jó reggelt – suttogta.
- Jobb nem is lehetne.

***

De nem mindenkinek kezdődött ilyen jól a napja. Az Odú még alvó lakói Mrs. Weasley visítozására ébredtek fel.
- Elaludtunk! Elaludtunk, Arthur! Már háromnegyed hét van!
Ez volt az első alkalom a Weasley család életében, hogy mindenki egyszerre ébredt fel – kivéve persze Harryt és Ginnyt. A fiú észrevétlenül átsurrant Ronnal közös szobájukba, ahol barátja már javában készülődött a reggelihez.

- Hát te meg merre jártál? – kérdezte kíváncsian.
- Khm… csak… csak kint voltam a mosdóban.
- Egész éjszaka? – vigyorodott el vallatója.
- Igen… hát tudod, nem tett túl jót az a gombás izé, amit vacsorára ettem.
- Mást próbálj meg beetetni ezzel a dumával. Tudom, hogy Ginnynél voltál – jelentette ki Ron határozottan. Harry döbbenten meredt rá.

- Honnan…?
- Hermione mondta.
- És ő?
- Ő lány. Tudod, milyen az – válaszolta barátja rutinosan.
- De még mennyire, hogy tudom…- dörmögte a fiú az orra alatt, mégsem volt elég halk.
Ron megdermedt, kezében farmerével és szólásra nyitott szájjal. Szeme üvegesen tapadt Harry arcára, olybá festett, mint akire sóbálvány átkot szórtak.
Óráknak tűnő percek után azonban meglepő hirtelenséggel megmozdult, pontosabban egy ugrással ott termett legjobb cimborája előtt.

- Te és Ginny? – suttogta hitetlenkedve.
- Hát… ja. De ne szekálj, jó? Én is tudom, hogy hülyeség volt – mondta lehorgasztott fejjel a fiú, aztán várt. Egy hasbarúgásra, egy balhorogra, vagy legalábbis egy alapos fejmosásra és kiabálásra. A várt hatás azonban elmaradt. Helyette Ron ledobta nadrágját a földre és értetlenkedve így szólt:
- Mi? Te meg vagy buggyanva? Hülyeség? De hát szereted!
- Pont ez az, hogy szeretem! Most azt fogja hinni, újra együtt vagyunk.
- Miért, hát nem vagytok?
- Nem! Vagyis… Másra sem vágyok. De nem lehet, te is tudod, nem akarom bajba sodorni.
- Figyelj Harry, Ginny tud magára vigyázni.
- Ő is ezt mondta. És milyen következményei lettek… Velünk akar jönni! – morogta bosszúsan. Legjobb barátja újra megdermedt, most már pólójával és varázspálcájával a kezeiben.
- Ne csináld ezt, jó? Olyan, mintha „szobrocskáim-szobrocskáim”-ot játszanánk – sóhajtotta Harry.
- Oké, bocsi. Hm… Szobrocskáim?
- Ne most. Egy mugli játék. Inkább azt mondd meg, mit csináljak a húgoddal.

Ron folytatta az öltözködést. Jó darabig nem szólt semmit, végül, miután már minden ruhadarabja a helyére került, odalépett Harryhez és megveregette a vállát:
- Maradj vele – azzal somolyogva kimasírozott a szobából, egyedül hagyva a töprengő fiút.

***

A délelőtt és a délután gyorsan eltelt. Öt órára a ház csillogott-villogott, a kert tökéletesen törpementes volt, a telek melletti kis dombon már állt a pavilon, Mrs. Weasleyt pedig a szívinfarktus kerülgette.
- Nyugi anya, minden oké lesz! – nyugtatgatta Fred és George az asszonyt. – Ha meg nem, legalább lesz egy kis hírünk! Na, ne már, anyu, nehogy elbőgd magad! Csak vicceltünk! – Azzal az ikrek elfutottak idegeskedő édesanyjuk után.

Harry és Ron teljes harci díszben állt a kapuban. Az ő dolguk volt a vendégek fogadása és helyükre tessékelése.
- Komolyan, én azt hittem, ez könnyű… Jó estét, Mr. és Mrs. Hornlock! Második sor, ötös-hatos szék! Ásó, kapa, nagyharang! Vagy valami ilyesmi… Szóval, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz – topogott türelmetlenül Ron.
- Nehéz? Unalmas – dünnyögte Harry.
- Hát igen. Nem is értem… Bonsoir, Monsieur Gromaion! Nem is értem, hogy tudott anya ennyi mindenkit meghívni. Már vagy kétszáz vendég jött.
- Még csak hatvan, Ron! – szólt közbe Hermione.
- Hát te meg hogy kerülsz ide? Nem Fleurnek kéne segítened?
- Én is örülök neked –csattant fel epésen a lány. – Fleur már kész van. Majd meglátjátok, milyen gyönyörű. Most Ginny ruháját igazítják. Apropó, Ginny! Mesélj csak a tegnap éj…
- Ne folytasd! Bárki meghallhatja! Egyébként nem az történt amire gondoltok.
- Tudod egyáltalán, hogy mire gondolunk? – vigyorgott Ron.
- Nem. De ilyenkor ezt szokás mondani.
- Hát jó. De azt ugye tudod, hogy pontosan tudjuk, hogy tudod, hogy mi tudjuk, hogy mi történt. Szóval ne próbáld kimagyarázni magad – hadarta mosolyogva Hermione.
- Ha akarnám, se tudnám. Ezek után… - sandított barátaira Harry.

Időközben bealkonyodott, a félhomály lomhán és nyugalmasan lengte be a kis dombot, ahol a sátrakat felállították. A meghívottak kis csoportokba verődve cseverésztek egymással, nevetgéltek, érdekes módon gondtalanul és felszabadultan, noha mind tudták, ez a gondtalanság nem sokáig fog tartani.

Ahogy sötétedett, egyre-másra kezdtek kigyulladni a pavilonok rúdjaira felakasztott tündérlámpások. Aranysárga fényük megvilágította a széksorok között futó murvával teleszórt ösvényt, amely a ceremóniamesterhez vezetett. A ceremóniamester szerepét pedig egy hosszú, ősz szakállú, pöttöm emberke töltötte. Cincogó hangon beszélt és úgy festett, mint akit a leggyöngébb kis szellő is el tudna sodorni. Mellette két boszorkány segédkezett, ők intézték az esküvő hivatalos részét. Mindketten éjkék bársonypalástot viseltek, hajuk pedig szoros kontyba volt feltűzve. Az öregember előtti kis asztalon egy vaskos könyv, két kupa és egy varázspálca feküdt katonás rendben.

Lassan elérkezett a hat óra. A vendégek elfoglalták helyüket, fojtott hangon beszélgetve várták, hogy elkezdődjön a szertartás.
Harry és Ron a vőlegény oldalán, a második sorban telepedett le. Ücsörögtek egy darabig, beszélgettek, de jóformán csak testben voltak jelen. Érzéseik, gondolataik mind a várakozás izgalmával voltak teli. Nemsoká indulniuk kell.
- Á, ne már, ott jön Muriel néni! Gyorsan bukjunk le! – sápadt el Ron, és magával rántotta értetlenkedő barátját.
És valóban: pár másodperc múlva dörgő hang harsant, a két fiú pedig éppen láthatta, ahogy egy terjedelmes asszonyság eloldalaz a széksorok között. Élénkrózsaszín dísztalárt és párducmintás táskát viselt, haja melírozottan csillogott.

- Molly és Arthur! Micsoda öröm újra látni titeket! – kiáltotta öblös hangján. – Milyen régen is volt, több mint 11 éve, nemde? Azóta oda se dugtátok a képeteket a jó öreg Muriel nénihez! Ha ezt apád megélte volna, lett volna haddelhadd, Molly! De hiszen… Mi ez a hacacáré? Mi ez a sok giccs? Mi ez az undorító tündérbáj mindenhol? Nem megmondtam nektek, hogy ne túlozzátok el a díszítést?! És a sátrak! Túl nagyok. Minek ekkora sátor kétszáz vendégnek? Sok jó ember kis helyen is elfér! Mindig mondtam, hogy…. Á, hiszen ott jön a kis Ginny! Hogy nézel ki, te lány? Milyen köntöst aggattak rád? – Erre a kérdésre Harry kikukkantott két szék között, így láthatta az irdatlan boszorkány mellett eltörpülő lányt. Halványzöld, fátyolszerű anyagból készült ruhája a földet söpörte, vörös haja hullámozva omlott vállaira. A göndör zuhatagban meg-megcsillant egy-egy könnycsepp alakú kis gyémánt. Kezében almazöld, csillogó szütyőt szorongatott. Amint észrevette a széksorok közt gubbasztó fiúkat, halványan elmosolyodott. Egész lényéből a végtelen nyugodtság és elégedettség áradt.
- Mint egy tündér… - állapította meg Harry. Muriel néninek azonban más volt a véleménye.

- Hogy nézel ki? Mi ez a pókháló rajtad? – sipította a néni.
- A ruhám – válaszolt Ginny higgadtan.
- A ruhád? De hát én két hónapja elküldtem nektek a koszorúslány ruhákat postával!
- Nem érkeztek meg – mondta szelíden a lány, de füle elvörösödött.
- Még hogy nem érkeztek meg! Az én Praesesem soha életében nem vallott kudarcot szállítás terén!
Muriel néni szitkozódott és átkozódott, mígnem már az összes vendég őt nézte. A végén már odáig fajult a dolog, hogy elrobogott az Odú felé, hogy megkeresse az eltitkolt és megalázott koszorúslányruhát, Ginnyvel a sarkában.

- Nem értem, miért kapta fel így a vizet - dünnyögte Ron.
- Biztos valami családi örökség az a szoknya, vagy mi.
- Akkor már értem, miért nem vette fel Ginny.
- Akárhogy is, jól tette, hogy azt a zöld izét vette fel – morogta Harry. Barátja mindentudón elvigyorodott.
- És, végül is hogy döntöttél? Beleegyezel abba, hogy velünk jöjjön? – kérdezte.
- Nem tudom. Gondolj csak bele, mennyire bonyolult lenne eltitkolni előle a horcruxokat. És különben is…
- Harry, Ginny tud a horcruxokról.
- Mi?
- Jól hallottad. De ne nézz így rám, nem én mondtam el neki! Magától jött rá!
- Teljesen egyedül?
- Hát igen. Azért ő sem teljesen vak. Szépen összerakta magának a sztorit azokból az elemekből, amiket tudott meg amiket kiokoskodott a titkolózásainkból.
- Nem semmi…
- De nem ám. És mindezt miattad csinálta.
- Jaj, Ron, ne kezdd már! Így is épp elég nehéz!
- De ha egyszer te vagy a gyogyós? Miért ne jöhetne velünk?
- Nem vagyok gyogyós! Csak nem akarom, hogy baja essen.
- Blablabla. Ezt már mondtad egy párszor.
- Talán, mert így gondolom.
- Rosszul gondolod. Hadd jöjjön velünk! El kell majd a segítség!
- Nem. Nem hiszem, hogy ez bejönne. Megmondom neki, hogy vége és kész. Hogy találtam valaki mást, vagy ilyesmi… Ettől talán leáll, nem?
- Idefigyelj, Harry, ha átvered a húgomat, szétrúgom azt a kiválasztott s… - fenyegetését azonban már nem fejezhette be, mert ekkor felharsant a ceremóniamester mágikusan felhangosított cincogása.

- Tisztelt vendégeink! A szertartás megkezdődött! Foglaljanak helyet és érezzék, ahogy a szerelem igéje elérkezik közénk!
Ron fintorogva fejezte ki nemtetszését, Fred és George azonban sokkal egyértelműbben hozták nyilvánosságra véleményüket. Látványosan öklendeztek és görnyedeztek a szenvelgős megnyitó hallatán, mígnem a pityergő Mrs. Weasley egy jól irányzott mozdulattal, csillogó retikülje segítségével oda nem sózott egyet nekik.
Andalító zene csendült, a széksorok közötti murvás ösvényen pedig megjelent Fleur. Ezüstszőke haját meglibbentette a nyári szellő, fehér, uszályos ruhája tiszta folyamként úszott utána. Mellette húga, Gabrielle lépkedett, hasonlóan zöld ruhában és kiengedett hajjal, mint Ginny.

Harry kissé előredőlt, hogy a menyasszony másik oldalán lépkedő koszorúslányt is szemügyre vehesse. Ott azonban, ahol Ginnynek kellett volna menetelnie, Fleur egyik unokahúga billegett, örvendezve, hogy nem csak vendégként vesz részt rokona menyegzőjén.
- Hol van Ginny? – hajolt oda Ronhoz Harry. Az csak megvonta vállát, teljesen lenyűgözte a véla ősökkel rendelkező lány szépsége.
Mikor a menyasszony és kísérői odaértek a fiúk sorához, Harry megragadta Gabrielle kezét és így suttogott:
- Hol van Ginny?
- Nem thudohm. Nem jött le, ámikor ’ívták – azzal tovalibegett. A fiún nyugtalanító érzés lett úrrá. Megbökdöste a nyálát csurgató és révületbe esett barátját, mire az felhorkant és fejét rázva odafordult hozzá:
- Most meg mi van?
- Bajszagot érzek. Hol lehet Ginny?
- Biztos csak lemaradt, vagy mit t’om én – válaszolta még mindig ködös tekintettel Ron.
- Ébredj már, haver, a húgod eltűnt! – sziszegte Harry ingerülten. Erre már felocsúdott kábulatából barátja és riadt szemekkel pislogott vissza rá.
- Menjünk fel a házba – mondta.
- Jó, de előbb keressük meg Hermionét – Azzal már furakodtak kifelé, egymás és a vendégek sarkát, lábát taposva. Mikor végre kitaláltak a székek labirintusából, a ziháló Hermionéval találták szembe magukat.
- Nincs meg…
- Ginny! – fejezték be kórusban a fiúk. Többet nem is szóltak, csak futásnak eredtek, le a domboldalon, át a szántófölden, míg végül csapzottan megérkeztek az Odú hátsó kertjébe.

Habozás nélkül berontottak a konyhába, aztán fel a lépcsőkön. Átkutatták az első, majd a második emeletet, de sehol sem találták a lányt. A harmadik emeleten aztán végre hangokat hallottak. Megkönnyebbülten felsóhajtottak és elindultak Charlie Weasley szobája felé, ahonnan a zaj kiszűrődött. Megkönnyebbülésük azonban hamarosan döbbenetbe, majd félelembe alakult át.
- Szóval innen próbál meg majd megszökni a Potter fiú, ugye? – szólalt egy férfihang.
- Nem. Nem is értem, miből gondolta ezt – csendült Ginny magabiztos válasza.
- Ugyan, minek alakították volna át ezt a szobát Potterék, ha nem innen akarnának távozni?
- A szoba nem Harryé, hanem Fleur francia rokonaié. Nekik alakítottuk át.
- Hát persze – léptek dobbantak. A valaki elkezdett körbe-körbe járkálni a helységben. – Nos, Weasley kisasszony, fogalmazhatok világosabban is. Ha nem mondja meg, mikor és hol fog távozni a trió, először megkínzom, aztán megölöm magát. Aztán persze Harryéket is, ez nem vitás.
- Khm, ne haragudj, de miért nem kérdezed meg magát Harry Pottert és a csatlósait? – hallatszott egy furcsán ismerős női hang. – Itt állnak a küszöbön.
Gúnyos nevetés harsant és az ajtó kitárult. A szoba közepén pedig ott állt Lucius Malfoy, mellette pedig az újra emberi formát öltött Rita Vitrol.