Az Odúban töltött hetek gyorsan elszálltak, Harry pedig azon kapta magát, hogy takarít, díszít, bokrokat metsz, törpementesít és ruhapróbára jár. Bill és Fleur esküvőjéig már csak néhány nap volt hátra, ennek hatása jól érezhető volt az egész házban, de legfőképpen Mrs. Weasley viselkedésén. Parancsolgatott, zsörtölődött, tüsténkedett és veszekedett. Mindenből és mindenkiből a legjobbakat akarta kihozni, most még Harryt sem kímélte, noha a fiúnak még soha, semmilyen házimunkát nem kellett végeznie a Weasley családnál. Ő viszont cseppet sem zavartatta magát, mi több örült, hogy kiveheti a részét a sürgölődésből. Így legalább nem gondolt az előtte álló borzalmakra és Ginnyvel sem kellett sok időt együtt töltenie, habár ez nem bizonyult könnyű feladatnak.
A lány lépten-nyomon azt figyelte, hogyan mesterkedhetné ki, hogy akár csak egy percre, de kettesben maradhasson vele. Elkapta a fürdőből kijövet, a gyümölcsösben egy alélt kerti törpével a kezében, miközben az elszabadult padlásszellemet kergette, mikor a ceremóniára készült dísztalárját próbálta…
Nem adta fel egykönnyen, kitartóan kereste a pillanatot, amikor majd tisztázhat vele mindent.

***

A lagzi előtti napon valóságos bolondokháza hangulat uralkodott az Odúban. Mindenki kiabált, pánikolt, csapkodta maga után az ajtót, de ami a legfontosabb volt, takarított. Még mindig, egyfolytában és megállás nélkül. Mrs. Weasleynek semmi sem volt elég tökéletes, mindenhol talált egy kis porcicát, mancsnyomot vagy foltot. A családtagok és a vendégek egyre inkább hozzászoktak az asszony hisztérikus hangulatához, és megtanulták megfelelően kezelni azokat. Volt, aki egyszerűen csak engedelmeskedett neki és hagyta, hogy kidühöngje magát. Ilyen volt például Arthur Weasley is, meg az a szerencsétlen vörös hajú fiatalember, aki a ceremóniamester kiközvetítésével kapcsolatban érkezett egyik délután, de pár perc múlva már a padlót súrolta, mivel Mrs. Weasley összetévesztette egyik fiával.
Az általános zűrzavarnak csak vacsora után lett vége, akkor is csak azért, mert mindenki elment aludni. A ház ablakaiban lassacskán kihunyt a fény, rátelepedett az éjszaka csendje.
Csak egyetlen szobából szűrődött ki némi világosság. Charlie Weasley fiúkamrából átvedlett lánylakosztályában javában folyt a munka.
- Rendben. Szóval körülbelül hajnali kettő és három óra tájékán fognak elkezdeni hazaszállingózni a vendégek, vagy előbb. Vagy később… jaj, nem is tudom, mit várunk a holnaptól! Semmi sincs megbeszélve, lefixálva! – suttogta kétségbeesetten Hermione.
- Jahajj, ne már, Hermione! Az elmúlt másfél hetet ennek a tervnek a tökéletesítésével töltöttük! Minden rendben lesz!
- És mi van, ha nem? Ha minden vendég úgy dönt, hogy itt marad és a ház majd francia turistaszállóvá válik, mi pedig bennrekedünk és soha többé nem…
- Soha többé nem látjuk a napvilágot. Életünk sötét álommá válik, anya vérszomjas szállodavezetővé, és addig megyünk egymás agyára, míg végül elemészt minket a sötét mágia hatalma… - szónokolt színpadiasan Ron. - Ne pánikolj már! Ha netán tényleg mindenki úgy dönt, hogy a szüleimmel és a testvéreimmel akarja leélni további életét, majd alkalmazzuk azt a kitűnő kis bűbájt, amit, ha jól emlékszem TE tanultál be ilyen esetekre. Komolyan, Hermione, ha még magadban sem bízol…
- Jól van, oké, abbahagytam. Csak annyi munkánk van ebben a menekülősdiben… Nem akarnám most elrontani.
- Nem fogod. De ha mégis, mi majd élvezzük a francia unokahúgok társaságát, ugye Harry? Hé, csak vicc volt, ne gurulj be! – szabadkozott a villámló szemű lány láttán.
Harry mosolyogva nézte legjobb barátait. Mindig is tudta, hogy Ron és Hermione barátságából majd valami más is kisarjad, a szerelem indái pedig máris növekedésnek indultak.
Szerelem… Erről persze rögtön eszébe jutott Ginny, a lány gondolatától pedig összeszorult a torka. A pillantása, a nevetése, a közelsége olyan hatással volt rá, hogy nehezen tudta csak türtőztetni magát. Mikor megérkezett az Odúba, sejtelme sem volt róla, milyen nehéz lesz majd visszafognia magát és ebben Ginny sem volt segítségére. Minden mozdulata, minden neki szánt mosolya elindított benne egy forró hullámot, ami kihatott megfáradt lelkére, elgyötört testére, még a józan eszét is próbára tette.
Ron és Hermione még mindig vitatkozott Ron hímsovinizmusáról és Hermione túlzott üldözési mániájáról, de most már inkább csak cukkolták egymást.
- Tévedsz, én nem gondolom azt, hogy a lányok értéktárgyak.
- Te is tévedsz, mivel engem meg nem érdekel, mit csinálsz a francia bigékkel!
- Ne haragudjatok, hogy megzavarom meghitt és ésszerű veszekedéseteket, de én megyek aludni. Legyetek jók… ha tudtok – azzal feltápászkodott a földről és sebtében odavetett „jó éjszakát”-ok kíséretében becsukta maga után az ajtót.
Amint meghallotta, hogy barátai újfent nekiállnak a vitázásnak, a lehető leghalkabban lelopódzott a második emeletre és bekopogott Ginny szobájának ajtaján. Biztosra vette, hogy a lány még nem alszik, mivel látta az ajtó és a padló közötti hézagon kiszűrődő halovány fényt. És valóban, két másodperc múlva előbukkant a lány tűzvörös haja, mogyoróbarna szemei és meghökkent, de mosolygó arca.
- Gondoltam, ébren vagy még – kezdte Harry.
- Ébren vagyok – hagyta rá Ginny. – Bejössz?
- Kösz.
Ginny betessékelte a szobába. Az ágyon egy könyv hevert, mellette varázspálca.
- Tanultál? – kérdezte Harry meglepetten.
- Mondhatjuk úgy is. Miért jöttél? – nézett rá fürkészve a lány.
A fiú egyik lábáról a másikra illegett-billegett zavarában; tulajdonképpen ő se tudta, mit keres szerelme szobájában.
- Hát… tudod… Hát csak kíváncsi voltam, miről akartál annyira beszélni velem.
- Mikor is?
- Hát izé… Hát csak úgy vettem észre, mintha lenne valami mondanivalód számomra. Úgy néztél, vagy nem is tudom…
Harry tétovázását látva Ginny felnevetett. Ez a fiút meglehetősen zavarta, de be kellett ismernie, valóban viccesen nézhetett ki, ahogyan ott téblábolt a szoba közepén.
A lány lassan abbahagyta a nevetést és így válaszolt:
- Khm-khm – köszörülte meg a torkát, hogy elfojtsa újból kitörni készülő nevetését. – Hát igen, tényleg… tényleg beszélni szerettem volna veled – mondta nyugalmat erőltetve hangjába.
- És miről? – tette fel újra a kérdést Harry.
- Arról, hogy én is veletek megyek holnap.
A hirtelen bejelentés annyira váratlanul érte a fiút, hogy megtántorodott és feldöntötte a helység egyetlen fényforrását, egy földön álló hosszú gyertyát. A szőnyeg azonnal lángra kapott, de egy gyors Aguamentinek és Ginny talpraesettségének hála nem történt nagyobb baj.
Szóhoz sem jutott. Először is: honnan tudott Ginny a tervükről? Másodszor: miből gondolta, hogy velük tarthat? És harmadszor: nem is olyan rossz ötlet! Harry eljátszott a gondolattal, menyivel kellemesebb lenne a veszélyes út a lány társaságában. Együtt lehetnének, talán életében utoljára.
Agyában azonban felharsant a veszélyt jelző sziréna, ő pedig egyensúlyba tornászta magát és keményen Ginny szemébe nézett.
- Nem – jelentette ki határozottan. Ginny azonban csak újból elmosolyodott.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
- Akkor meg minek kérdezted meg?
- Mert azt is tudtam, mit fogok erre a „nem”-re válaszolni – itt megfogta Harry kezét és leültette maga mellé az ágyára.
- Nem azért megyek veled, mert szerelmes vagyok beléd. Hanem azért, hogy segíthessek. A múltkori beszélgetésünk rádöbbentett arra, hogy bár nincs igazad, ezt sose fogod belátni. Ez ellen én semmit nem tehetek. Inkább megpróbálok segíteni – a lány szavai csengtek-bongtak a fülében.
- Nem vagyok már az a tizenegy éves kislány, aki bedőlt Tom Denem hitegetésének. Felnőttem. Tudom, mit csinálok – Harry szíve nagyot dobbant.
- Soha, senki nem tudott közém és közéd állni, soha, senki nem tudott lebeszélni rólad. Tudom, mit akarok – szavai vad táncra késztették a fiú vágyait.
- Annyiszor próbáltak eltéríteni mellőled, én viszont tudtam, egyszer úgyis észreveszed magad és én nem fogom megbánni, hogy vártam rád. Tudom, mi a helyes – elöntötte a forróság, az érzelmek vad vihara söpört végig a lelkén.
- A temetés után, mikor szakítottál velem, éreztem, hogy ennek nincs még vége. És nem is lesz. Bízom benned, bízom magamban és a szerelmünkben. De azt is tudom, mi a fontosabb – izmai megfeszültek, mint egy ugrásra kész macskának, ereiben lüktetett a vér. Még pár szó, és…
- Én tudom, mit csinálok, mi a helyes, hogy mi a fontos és hogy mit akarok. A kérdés csak az: te mit akarsz? – szíve egyre gyorsabban dobogott, szomjazva a szerelmet, kitartása és ellenállása cérnaszálon himbálózott, melyet a lány utolsó szava elszakított. Testét hőség járta át, keze ökölbe szorult, szája kiszáradt. Csak ennyit mondott, rekedten és suttogva:
- Téged.
Aztán elvesztek egymás karjai közt, kiélve rég elfojtott vágyaikat. Harry lelke megkönnyebbülten felsóhajtott, ugyanúgy, mint pár héttel ezelőtt. Ahogyan hátradőltek Ginny karmazsinpiros párnái közé, megpillantotta a lány szemében csillogó végtelen szeretet. Átölelte, hogy minél közelebb érezhesse szívük dobbanását, és újra megcsókolta. Odaadóan szorította magához szerelmét, bepótolva minden addig átélt gyötrelmes hónapot, hetet, napot.
A nyitott ablakon beszökkenő nyári fuvallat meglobbantotta a földön álló gyertya lángját. Harcolt vele, míg végül a harmadik próbálkozásra sikerült: a lángocska füstölögve kialudt, teljes sötétséget borítva a fiúra és a lányra. Ők azonban nem törődtek a sötétséggel. Csak az számított, hogy együtt voltak, egymás mellett, egymás karjában, egymás szívében…
Az égen a hold és a csillagok fényesen ragyogtak, a nyári szellő kiröppent a szobából. Suttogása halk neszként bújt a szerelmesek fülébe: ennyi csak, mi tudható: szeretni kell, és szeretve lenni jó.