A szabadság azonban, úgy tűnt várat még magára. Ron, Hermione, Ginny, Fred és George gond nélkül bejutottak a kórterembe, éppen időben, mert alighogy az öt megmentő landolt a fehér kövezeten, felhangzott Gladys lépteinek csattogása és Mr. Bath-Oliver bűntudatos dünnyögése, s mikor Harry már kényelmesen elhelyezkedett Fred mögött, az ajtó gombja is megnyikordult. Mr. Bath-Oliver meglepetten felnyögött, s megforgatta párszor a kilincset, de mire rájött, hogy az mágikusan lett bezárva, Harryék már messze jártak. Rendben megérkeztek az Odúba, ahol az aggódó Mr. Weasley és a méginkább aggódó Mrs. Weasley várta őket. Ahogy az általában lenni szokott, Mrs. Weasley szörnyülködött és sopánkodott egy sort Harry soványságán, a Szent Mungo pedig felkerült „rossz kosztot adó” vagy más néven „éheztető” intézmények listájára.
- Szerencse, hogy még időben kihoztunk onnan! Ki tudja, talán hagytak volna éhen halni…
- Ugyan már, Molly! – vágott óbégató felesége szavába Mr. Weasley - A Szent Mungóban még soha, senki nem halt éhen. Viszont az tényleg szerencse, hogy sikerült kimenekíteni téged abból a magánzárkából… Ki tudja meddig tartottak volna még bent! Másfél hónap egy életveszélyesnek aligha nevezhető Cruciatus miatt! Nevetséges…
- De hát nekem Mr. Bath-Oliver azt mondta, halálos dózist kaptam az átokból, és hogy csoda, hogy egyáltalán túléltem! - hörrent fel méltatlankodva a fiú.
- Hát persze, hogy ezt mondták, hát persze. Valahogy le kellett csillapítaniuk téged. Hiszen, ha jól tudom, aminthogy felébredtél a támadás után, el akartál menni az ispotályból. A miniszter pedig nyilvánvalóan szem előtt akart tartani téged. Végül is megtámadtak, fényes nappal, egy nem is olyan elhagyatott helyen. Igazán, ez a Lucius Malfoy nem ismer határokat, ha a fiáról van szó.
- Dracóról?! Hogy kerül a képbe Draco? - csodálkozott Harry.
- Jól le vagy maradva, ugye? - vigyorgott Ron.
- Ejnye, Ron! - feddte meg fiát Mrs. Weasley. - Hányszor mondtam neked, hogy ne vágj fel azzal, hogy tagja vagy a rendnek és hogy a kelleténél - itt vetett egy szúrós pillantást férje felé - több mindent tudsz.
- Ron tagja a rendnek? Az meg hogy lehet? - kiáltott fel Harry.
- Köszi, haver…
- Nem, nem, nem úgy értem! Ha ő a tagja a rendnek én miért nem vagyok az?! Hermione is csatlakozott?
- Az igazat megvallva igen… - szólt csevegő hangon a lány. - Tulajdonképpen ebben a házban mindenki tagja a Főnix Rendjének. Mindenki, kivéve…
- Kivéve engem! Elegem van abból, hogy még mindig védtelen kisgyerekként bántok velem! Ha valakinek, nekem tudnom kell mit terveznek a sötét erők!
- Nem feltétlenül kell mindenről tudnod…
- Hülyeség. Azt hiszitek, ha nem tudok semmit, azzal megvédhettek? Csak beleringatom magam abba a hitbe, hogy talán nincs is olyan nagy veszély! Hogy Voldemort talán nem is rám vadászik! Hogy lehetséges, hogy nem nekem kell egy napon megölnöm őt! És az is elképzelhető, hogy nem az én életem forog kockán! - Harry most már ordított, másfél hónap gyötrő tudatlanságát és keserűségét zúdítva azokra az emberekre, akiket mindennél jobban szeretett. Mikor végre lehiggadt valamelyest, és körbenézett a szobában, négy ember négyféle reakcióját látta: látta, ahogy Mr. Weasley elsápad, Molly Weasley a kezét tördeli, látta Ron „ezcsakegyasokközül” pillantását és Hermione könnyes szemeit. Mondani akart valamit, bocsánatot kérni, vagy még többet ordítani… De egyikre sem volt képes. Fogta magát és kirohant a konyhából. Rögtön Ronnal közös szobája felé vette az irányt, ám az Odú kanyargós lépcsőinek labirintusában hirtelen egy kéz nyúlt ki az egyik ajtón és magával rántotta az elszántan csörtető fiút. Miután szeme hozzászokott a meleg félhomályhoz, Harry döbbenten konstantálta, hogy egy lány szobájában van. Aztán az is leesett neki, hogy kiében.
Ginny olyan hevesen és váratlanul vetette rá magát, hogy jóformán azt se tudta, kié a száj, amely az övéhez tapad. Teste, vágyai, ösztönei, lelke megkönnyebbülten felsóhajtott. Mennyire várta már azt a csókot, ezt a pillanatot, a találkozást a lánnyal! Esze azonban megálljt parancsolt.
- Nem rángathatod bele… - korholta önmagát. Szelíden eltolta magától a meglepett Ginnyt, sután megveregette a vállát, és így szólt:
- Hát, tudod… most nekem mennem kell. Khm… mágiatörténet dolgozatot írni. Na szia!
- Harry, várj! - sikkantotta Ginny és elkapta Harry csuklóját.
- Milyen erős lány létére… - gondolta a fiú. Kíváncsian visszafordult az ajtóból. Vajon mit talált ki, hogy maradásra bírja?
- Figyelj, Harry…
- Nem, Ginny… Tényleg mennem kell - válaszolta automatikusan.
- Nem, Harry, ezt nem fogod megúszni! Most akkor is beszélek veled, ha nem akarod! - azzal határozott mozdulattal az ágyra lökte a fiút.
- Hallottam, mit mondtál anyáéknak odalent - mondta szemrehányóan. – „Elegem van abból, hogy kisgyerekként bántok velem!” Hát tudod, kezd nekem is elegem lenni abból, hogy úgy bánsz velem, mint egy kisgyerekkel! Nem kell ennyire féltened! Meg tudom magam védeni, ha akarom! Nem emlékszel? Én is ott voltam a Mágiaügyi Minisztériumban! Jártam DS edzésekre! Évfolyamelső vagyok! Mindenki retteg a rémdenevér rontásomtól és az átkaimtól! Meg tudom magam védeni, ha akarom… - ismételte. Miközben beszélt, Harry fölé tornyosult, mint valami sudár és karcsú fa. Sose látta még ilyen gyönyörűnek és vadnak, ahogy barna szemeiben izzott a szerelem és a düh lángja. Vörös haja eleven tűzként ragyogott a hajnal rózsaszín fényében.
Kipirulva és zihálva állt még mindig fölötte, csípőre tett kézzel. De kis idő múltán kezei lehanyatlottak, és szemeiből se sütött már úgy a düh, annál inkább a szenvedély és a szeretet.
Letelepedett a fiú mellé, törékeny kezét Harry mancsába rejtette.
- Ne mondd, hogy neked nem hiányoznak azok a napok. Ne mondd, hogy már nem szeretsz. Ne mondd, hogy féltesz. Ne mondd, hogy nem lehetek veled - súgta a fülébe kihívóan, majd elhúzódott tőle. Kényelmesen hátradőlt karmazsinpiros párnái közé, úgy fürkészte szerelmét.
Harryt mardosta a vágy, hogy megölelje, magához húzza, megcsókolja, hogy megmutassa, mennyire szereti őt. Épp ezért volt olyan kínzó és gyötrelmes elhatároznia, hogyan válaszol.
Lassan felállt az ágyról, komótosan megfordult és a lány szemébe nézett.
- Most megyek, megírom a dolgozatot. Reggelinél találkozunk - azzal becsukta maga után az ajtót. Még sokáig állt ott, átkozva józan eszét, amiért arra kényszerítette, szakítson Ginnyvel. Amiért arra kényszerítette, hogy mondjon búcsút annak, aki a legfontosabb. Hogy hagyja a maga mögött mindazt, ami valaha is jó volt…