Öt nappal később

Sam:

Két napja érkeztünk Salembe, de még semmit sem sikerült kiderítenünk az utóbbi három héten eltűnt nyolc fiatal lány ügyében. Mindannyian tizenhat és huszonöt év közöttiek voltak, csak hárman jártak ugyanabba az iskolába, és a másik öt nem is ismerte egymást. El nem tudjuk képzelni, mivel lehet dolgunk. Huszonöt évvel ezelőtt is eltűntek néhányan, de senki sem bukkant a lányok nyomára. Visszatérő szellemről van szó? Vagy ez valamilyen pogány istenség?

-                    Álljunk meg itt – parkol le Dean a Fekete Macska nevű kávézó előtt. – Éhes vagyok.

Már megint csak a hasára gondol! De most nem hányom a szemére, mert nekem is korog a gyomrom.

A kávéház falait sötétkékre festették, foszforeszkáló csillagokkal díszítve. A plafonról süveges boszorkányok és fekete macskák kartonsziluettjei lógnak a kerek asztalok fölött. A kávéházakhoz képest kisméretű helyiségben kábé húsz ember tartózkodik: kávéznak, beszélgetnek, újságot olvasnak. Dean körülnéz, majd az egyik legbelső asztal felé indul. Az nem is üres! Jaj ne, már megint csajozik!

A fekete, műanyag háttámlájú széken egy kábé velem egyidős lány ül, egy könyvbe temetkezve. Álla alá érő, egyenes szálú szőke haja az arcába hullik; sötétkék farmerdzsekit és világoskék felsőt visel. Egész csinos. De… mintha már láttam volna valahol. Olyan ismerős.

-                    Nem találkoztunk mi már valahol? – szólítja meg a bátyám, arcán a „Hello, baby”- vigyorral.

A lány lassan felnéz, és amikor meglátja Deant, elmosolyodik.

-                    Ez könnyen meglehet – feleli. – Ugyanis nővér vagyok a nemibeteg-gondozóban

WOW! Ilyet még senki sem mondott a bátyámnak! Ezt nem bírom ki röhögés nélkül! Úristen, ez az idétlen pofa! A szeme kidülled, a szája tátva. Már csak némi nyál hiányzik, és úgy fog kinézni, mint egy holdkóros. Ez nagyon poén!

-                    Jaj, fogd már be! – kiált rám ingerülten, de egyszerűen nem bírom abbahagyni a nevetést.

-                    Sam, Dean! – hallok ekkor egy mély hangot a hátam mögött.

A könnyeimet törölgetve megfordulok. Bobby Singer áll velem szemben, két gőzölgő bögrével a kezében. Rövid ujjú, sötétkék kockás inget és farmert visel. Bár fején ott a kopott, fekete-fehér baseballsapka, kevésbé néz ki úgy, mint egy remete. Meglep, hogy a műhelyén kívül látom, ráadásul Sioux Fallstól ennyire távol!

-                    Hát te hogyhogy itt? – kérdezem.

-                    Bobby? Tényleg te vagy az? – szólal meg Dean is, miután kissé összeszedte magát. – Mégis otthagytad a roncstelepet?

-                    Vadászok – feleli a férfi mosolyogva. – Gondolom, ti is.

-                    Beletrafáltál – bólogat a bátyám. – Csak nem az eltűnt lányokat akarod megtalálni?

-                    Ja, őket. – Az asztalnál ülő lány felé nyújtja az egyik bögrét. - Itt a kapucsínód, Stella.

Dean és én eltátjuk a szánkat. Stella? Stella Echolls? Az a Stella Echolls, aki úgy néz ki, mint egy tizenhat éves? Na ne! Ez nem lehet ő!

-                    Ti sem ismertétek fel? – neveti el magát Bobby. – Amikor szerdán beállított hozzám, eltartott egy darabig, mire rájöttem, ki az.

-                    Dean fel akarta szedni – mondom vigyorogva.

-                    Tényleg?

Stella lesütött szemmel, fülig vörösödve bólogat. Na, ez tényleg ő. Már nem a „nővér a nemibeteg-gondozóból.” Bobby ennek hallatán még jobban elkezd röhögni, a bátyám pedig gyilkos pillantásokat lövell felém, amiért ezt elmondtam.

-                    És hogy vagy? – kérdezem, miután csatlakoztunk Stellához a kerek asztalnál.

-                    Jól, köszönöm – válaszol a lány. – Mióta eljöttünk Monticellóból, folyamatosan gyakorlok.  Aztán Bobby szerdán felvetette, hogy nézzünk utána ezeknek a különös eltűnéseknek. Veletek mi újság?

-                    Megvagyunk – von vállat Dean. – Vadászunk.

-                    És jutottatok már valamire? – kérdezi Bobby.

-                    Nem igazán – felelem. – Folyamatosan látogatjuk a családokat, de eddig még semmilyen kapcsolatot nem találtunk a lányok között. Ti hogy álltok?

-                    Annyit sikerült kiderítenünk, hogy minden huszonötödik évben, július elején nyolc-tíz lány eltűnt a városból – magyarázza az autószerelő.

-                    Erre mi is rájöttünk – mondja Dean. – Nem lehet, hogy valami istenség miatt tűnnek el? Régen sok boszorkányt elégettek errefelé; ki tudja, miféle pogány istenekkel léptek kapcsolatba.

-                    Megvan rá az esély – ért egyet Bobby.

A bárpultnál áll egy nő, és öt perce le sem veszi rólunk a szemét. Szokatlanul magas és vékony – olyan, mint egy lila tunikás botsáska. Egyenes szálú, hosszú, festett vörös haj keretezi enyhén ráncos arcát, melyből egy kék szempár figyel bennünket. Ez több mint idegesítő. Oldalba bököm Deant.

-                    Az a nő folyamatosan minket bámul – súgom oda neki.

A bátyám erre igazít egyet a dzsekijén, miközben sokatmondó pillantást vet egy miniszoknyás, csendesen kérődző, fekete hajú, harmincas hölgyeményre.

-                    A mögötte lévő – világosítom fel vigyorogva.

Ennek hallatán a vigyor lehervad az arcáról. Nem az ő esete. Ellenben Bobby átszellemült arccal int oda a vörös hajú nőnek, aki erre odalibeg hozzánk. Te jó ég, Dél-Dakota legantiszociálisabb embere flörtöl! Deannel és Stellával döbbenten nézünk hol rájuk, hol egymásra.

-                    Ez a meglepetések napja – mormogja a bátyám.

Agatha Morrison – így hívják a hölgyet – eközben élénken társalog a tapasztalt vadásszal, aki megbűvölten bámulja őt. Ezt nem hiszem el, a Dallasról beszélnek! Nem is gondoltam volna, hogy Bobby nézte azt a sorozatot! Te jó ég, ez az ábrándos arc… komolyan, mint aki agyilag nincs teljesen rendben.

-                    Nem kéne magukra hagynunk őket? – kérdezi Stella halkan.

Milyen tapintatos itt valaki! De nem mond hülyeséget.

-                    Ne már! – ellenkezik Dean. – én hallani akarom, ki volt Jockey felesége!

-                    Inkább igyunk egy sört – vetem fel, mert kissé feszélyezve érzem magam, mint általában a „párocskák” közelében.

-                    Megdumáltál.

***

Este Stella és Bobby átköltöznek a Seprűnyél nevű motelbe, ahol mi is lakunk, ugyanis ők eddig egy külvárosi panzióban szálltak meg, ez a hely pedig a belvárosban van. Most mindketten a szobánkban ücsörögnek. Én a neten keresgélek – hátha találok valamit a korábbi eltűnésekről, vagy a mostaniakról -, Stella Apa naplóját olvasgatja, Dean tömi a fejét (de hivatalosan a pisztolyát tisztogatja), Bobby pedig használhatatlan. Csak arról a vörös hajú nőről bír beszélni, akivel a kávézóban találkozott. Teljesen kifordult önmagából. Úristen, énekel!

Nézzük csak, mit talált nekem a Google? Hmm… ez nem érdekes, ez sem…

Várjunk csak! 1980-ban az egyik eltűnt lány holttestét megtalálták a város mellett az árokban. Testét mindenütt sebek borították, ruhája cafatokban lógott rajta, keze össze volt kötözve. Különös. Nagyon különös.

A cikk mellett az emlegetett lány gimnáziumi tablóképe látható. Amanda Phillips, kerekded arcú, barna hajú csaj volt; olyan, akire Dean azonnal ráindulna, ha nem idegenkedne a nekrofíliától. Hangosan felolvasom a cikket, mire a többiek a laptop köré gyűlnek.

-                    Sam, nézz utána az erőszakos haláleseteknek száz évre visszamenőleg – utasít a bátyám komoly arccal. – Lehet, hogy egy szellem van a dologban.

-                    Aki periodikusan gyilkol? – vonja össze a szemöldökét Bobby. – A szellemek csak ritkán csinálnak ilyesmit.

-                    Száz évvel ezelőtt is voltak eltűnések – mutatok az ezüstszínű, halálfejes laptop képernyőjére. – Hamarabb nyírhatták ki az illetőt.

Öregem! Még egy ilyen bonyolult ügyet!

***

Stella:

-                    Kérek hat fánkot, nyolc áfonyás muffint, négy almás rétest… ööö... ezt itt nem tudom elolvasni…ja, és még lesz két kakaós csiga meg egy fahéjas.

A motel melletti pékségben állok a pult előtt, kezemben egy Dean által írt – és ebből kifolyólag olvashatatlan – listával, mögöttem három öreg nénivel, akik türelmetlenül topognak a mosogatólé-színű linóleumpadlón, éppen valami eltűnésről cseverészve.

Várjunk csak! Eltűnés? Fülelni kezdek.

-                    Szóval, Heather elment a kozmetikushoz, de onnan nem tért haza – magyarázza a hozzám legközelebb álló mekegő hangon. – Azt mondják, nyomtalanul eltűnt.

-                    Mostanában sok lánnyal történik ilyesmi – mondja egy zöld melegítős, szemüveges nénike.

-                    De hogy pont Heatherrel! – csapja össze a kezét a harmadik, egy pöttöm asszonyka, sipító hangon. – Ő olyan rendes kislány!

-                    Én annyira nem vagyok meglepve – jelenti ki a melegítős fontoskodva. – Emlékeztek a huszonöt évvel ezelőtti holttestre az árokban? Na, az is egy Phillips-lány volt!

Meghűl bennem a vér. Az éjjel megint eltűnt valaki. Ráadásul olyasvalaki, akinek köze van az árokban talált hullához. Uramisten!

-                    Kisasszony – szólít meg a simára borotvált arcú, zöld szemű, kövérkés pék öblös hangon -, adhatok még valamit?

Megrázom a fejem. Szinte már gépies mozdulatokkal teszem a pénzt a pultra, veszem fel a papírzacskókat, majd távozok az üzletből.

Fél órával (és három zacskó péksütivel) később már a Kencefice Szépségszalon üvegezett, lila ajtaja előtt állunk, amely fölé fém szélcsengőket aggattak. Amikor beléptünk az orgonaszínű falak közé, tömény füstölőillat csapja meg az orrunkat. Mindannyian fintorgunk. A kozmetikai szalon kihalt, ezért Dean elkiáltja magát, hogy van-e itt valaki. A belső helyiségből karperecek csörgése hallatszik, majd az a magas, vékony, középkorú nő libeg oda hozzánk, aki Bobbyval flörtölt tegnap a kávéházban. A tapasztalt vadász arcára ismét bamba vigyor ül ki.

-          Mi szél hozta ide magukat? – kérdezi a nő, búgó hangon.

-          Heather Phillips eltűnésével kapcsolatban jöttünk – feleli Dean.

-          Szegény kislány! – sóhajt fel Agatha Morrison fájdalmasan. – Semmi baj nem volt vele, mert jól tanult, nem dohányzott…

-          Amikor itt járt, nem észlelt rajta valami furcsát? – szakítja félbe Sam.

-          Kicsit mintha zaklatott lett volna – mondja a kozmetikusnő némi gondolkodás után. – Innen pedig egyenesen hazament.

Ez nem túl sok információ. A kérdés csak az, vajon miért volt zaklatott a csaj, amikor ideért. Dean körbejárja a szalont az EMF-fel, azaz az elektromágneses frekvencia-érzékelővel, melyet ő maga eszkábált össze egy walkmanből, de semmi jelzés. A Kencefice ezek szerint „szellemileg” tiszta.

-                    Bobby – lép az idősebbik Winchester az autószerelőhöz -, mi elmegyünk Heather szüleihez, meg kérdezősködünk egy kicsit a környéken.

-                    Hátha valaki látott valamit – teszi hozzá Sam.

A férfi szórakozottan bólint; szerintem fel sem fogta, amit a fiúk mondtak neki. Azt hiszem, most még a „hogy hívnak?”-kérdésre sem tudna válaszolni, annyira el van merülve Agatha Morrisonban. Mindezt olyan arckifejezéssel, mint akit elvarázsoltak. Életemben nem láttam még embert ilyen bambán vigyorogni! Csak nem szerelmes?

-                    Ez meghibbant – jelenti ki Dean, miután a szépségszalon lila ajtaja becsukódott mögöttünk, és a fojtó füstölőillatból végre kiléptünk a friss levegőre.

-                    Nem, csak úgy viselkedik, mint te, amikor meglátsz egy térd fölé érő szoknyát – kel Bobby védelmére Sam. – Egyszer neki is kijár egy kis szórakozás.

-                    Az a nő olyan fura – terelem el a szót a tapasztalt vadászról. – Kicsit ijesztő, mert… mert… kortalannak tűnik. Ránézek, és nem tudom megmondani, hány éves lehet. Tisztára, mint a tündék a Gyűrűk urában.

-                    Végig merted nézni? – csodálkozik Dean, némi gúnnyal a hangjában.

Könnybe lábad a szemem; nem bírom az ilyen megjegyzéseket. A „nemibeteg-gondozás” óta folyton ilyeneket hallok az idősebbik Winchestertől. Már bánom, hogy tegnap vicces akartam lenni.

Ekkor az EMF érzékelő hangos sípolásba kezd Dean táskájában, mire mindhárman megtorpanunk. Körülnézünk, de csak egy vörös téglafalat látunk, melyre valaki fehér krétával ezt írta fel: AM.

-                    Érdekes grafiti – dünnyögi Sam.

-                    Aki írta vagy nagyon sietett, vagy annyira kreatív, mint egy tűzcsap – jegyzem meg; inkább magamnak, mint a fiúknak.

-                    Meg mint egy villanyoszlop, mi? Vagy telefonfülke – heherészik Dean gúnyosan, miközben közelebb viszi az érzékelőt a falhoz.

Egyszer szeretnék egy jó nagyot behúzni neki. Meg is tenném, ha lenne hozzá bátorságom. De mivel nincs, próbálom elterelni róla a figyelmemet, és helyette a cikcakkos betűkre koncentrálni. Mintha a „művésznek” remegett volna a keze. Úristen… jelez az érzékelő! A felirat tehát nem embertől származik. Görcsbe rándul a gyomrom és kiver a verejték, mint általában a Természetfeletti jelenlétében. Ezen pedig nincs mit csodálkozni, amilyen gyáva én vagyok…

-                    Mi a franc lehet az AM? – tűnődik Dean a fejét vakargatva.

Halvány fogalmam sincs. Viszont bízunk abban, hogy az itteni vegyesbolt (amelyikhez a téglafal tartozik) tulajdonosainak van. A negyvenes évei végén járó, szőkésbarna hajú, kövérkés hölgy azonban csak arra emlékszik, hogy tegnap negyed kilenckor az egész utcában elment az áram. A nő szerint mostanában ez gyakori jelenség errefelé; ezt a pénztárnál álló idős bácsi is megerősíti. Na, legalább már tudjuk, honnan tűntek el a lányok.

A következő állomás Heather Phillips háza, ahol – nem meglepő módon – aggódó szülők fogadnak bennünket. A festett vörös hajú, kövérkés anyuka kisírt szemmel invitál be minket, „szövetségi nyomozókat” a homokszínű, afrikai ember formájú, ronda faszobrokkal teli nappaliba. Közben végig arról beszél, hogy Heather milyen aranyos, kedves lány, és nem érti, miért tűnt el.

-                    Nem vettek észre valami furcsát a lányuk viselkedésén? – kérdezi Dean.

-                    Rémálmai voltak – magyarázza a magas, vékonydongájú, őszülő halántékú Mr. Phillips. – Azt mondta, látta a nagynénjét a fürdőszobában. Keveset aludt mostanában, talán ezért…

-                    A nagynénjét? – csodálkozok rá.

-                    Huszonöt évvel ezelőtt ő is eltűnt – mondja Mrs. Phillips könnyes szemmel. – A holttestét aztán az árokban találták meg.

Amanda Phillips? Lehet, hogy ő áll a dolgok mögött?

-                    Mr. Phillips, milyen viszonyban volt a nővérével? – kérdezi Sam, hatalmas, barna szemeit a férfira meresztve.

A negyvenes éveiben járó nő ekkor felzokog, a férje pedig a vállára teszi a kezét. Szegények… Nem irigylem őket. Szememet is elfutja a könny, amikor rájuk nézek.

-                    Mielőtt Amanda eltűnt, csúnyán összevesztünk – világosít fel minket Mr. Phillips. – Aztán ő kiviharzott a lakásból, és többet nem jött haza.

-                    Mondja csak, a húga ismerte a most eltűnt lányok családját? – kérdezem.

-                    Futólag; legtöbbjükkel osztálytársak voltak – jön a komor válasz.

-                    Milyen kapcsolatban állt velük? – faggatózik Sam.

-                    Nem emlékszem, Amanda magának való lány volt. Amint hazajött az iskolából, szó nélkül bezárkózott a szobájába.

Lehet, hogy utálta az osztálytársait, és ezért halála után megölte a gyerekeiket? Bár akkor nem tudnánk mivel magyarázni a korábbi eltűnéseket. Dean rákérdez az AM-re is, de Phillipséknek fogalmuk sincs, mi az. A fenébe.

***

A délután folyamán elmentünk Amanda Phillips évfolyam-, és osztálytársaihoz, akiknek eltűntek a lányaik, de semmi újat nem tudtunk meg tőlük, minden információ használhatatlan. Akárcsak Bobby. Mióta találkozott Agatha Morrisonnal, magasról tesz arra, amiért tulajdonképpen itt vagyunk. Most is a kozmetikusnővel vacsorázik. Hihetetlen, hogy az az ember, aki két szónál többet nemigen vált másokkal, egy pillanat alatt belezúgjon valakibe, akit akkor látott életében először. A szerelem hülye dolog.

Visszateszem a fogkefémet a fehér színű mosdókagyló szélén álló műanyag pohárba, amikor a szemem megakad valamin. A saját tükörképemen. Alig ismerek magamra, el sem hiszem, hogy az a szőke, rövid hajú lány, lila felsőben én vagyok! Nyoma sincs a Kárómintás Szoknya-Stella Echollsnak. Az egész a Nagyi ötlete volt; ő cipelt el a fodrászhoz, ő nyomta a kezembe Anya ruháit, mert szerinte egy vadász legyen dögös. De én nem is vagyok va…

Úristen! Te jóságos ég!

Megkövülten bámulok bele a tükörbe, de már nem a saját külsőm izgat, hanem a hátam mögött álló magas, kócos fekete hajú, sápadt, karikás szemű lány, arcán egy vörös kéznyommal. Megfagy a vér az ereimben, eláll a lélegzetem: ez egy szellem! Megfordulok, de még mindig ott van, és rám mereszti hatalmas, barna szemeit. Felsikítok. Ajtócsapódást hallok kintről, majd Bobby ront be a fürdőszobába, fullasztó kölniszagot árasztva magából. Véget ért hát a randevú. A kísértet pedig amilyen hirtelen jött, el is tűnt.

Az ijedtségtől remegő lábakkal támolygok át a szobába, Bobby vállára támaszkodva, miközben könnyek sós ízét érzem a számban. Hozzá kellene már szoknom a szellemek látványához; nem jó az, ha minden egyes túlvilági találkozó után úgy nézek ki, mint akit egy kutya szájából húztak ki. Pláne, hogy ki tudja, hány természetfeletti lénnyel hoz össze a sors, amíg meg nem találom Anyát.

Megérkeznek Deanék is, pisztollyal a kezükben, de már csak arra nyitnak be, hogy én az ágyon ülök, egész testemben remegve, vacogó fogakkal, míg tapasztalt vadász szobatársam próbálja kiszedni belőlem, mi történt az előbb. Nagy nehezen kinyögöm, hogy találkoztam a fürdőszobában egy szellemmel, mire Bobby és a Winchesterek bevetik magukat az alig 20 négyzetméteres helyiségbe, hátha a kísértet nyomára bukkannak. De nem találnak semmit, csak az EMF sípolása jelzi, hogy tényleg volt ott egy szellem. A kérdés most már csak az, hogy kicsoda és mit akart tőlem.

Jó másfél órával ezek után Dean beugrik hozzánk és elújságolja, hogy Samnek sikerült bejutnia a rendőrségi adatbázisba. Aszta!

-                    Gyertek, nézzétek meg, mit talált! – invitál bennünket Dean egy félig elfogyasztott hamburgerrel a kezében.

Bobbyval követjük az idősebb Winchestert a második emeleti szobájukba, ahol Sam büszkén mutatja meg ezüstszínű laptopján a rendőrségtől megszerzett, hullákat ábrázoló képeket. Mindnyájan huszonöt évvel ezelőtt haltak meg, abban az évben, amikor Amanda Phillips. Mit ne mondjak, nem valami szívderítő látvány halottakról készült fotókat nézegetni. Jesszus, Dean meg két pofára zabál közben! Fúj, annak a pasinak nincs orra!

-                    Tulajdonképpen miért nézegetünk ilyen képeket? – kérdezem bátortalanul.

Aztán, még mielőtt választ kapnék, meglátom a következő fényképet, amely egy fiatal, karikás szemű, fekete hajú lányt ábrázol, arcán egy véres kéznyommal. Te jóságos úristen!

-                    Ő… ő volt ott a fürdőszobában! – nyöszörgöm.

-                    Amanda Phillpis – olvassa Bobby a fotó alá írt nevet.

***