Barcson egy igazi ponyvaregénybe illő módon ezúttal is sikerült elhitetnünk a fővároson kívül élő vendéglátóinkkal, he, hogy nem vagyunk idegenek, hiába csüng kék-sárga sál a nyakunkban, hiába vonulunk az ott lakók legnagyobb örömére a vasárnapi pihenőórák kellős közepén hangosan énekelve a városka főutcáján egy kisdobossal (Kisgyerek dobbal) az élen a stadion felé, he. Hiszen mindannyian helyiek vagyunk, de máshol és máshogyan, he.

Nyóckor indultunk a Déliből, he, három órával később a Pécs melletti Szentlőrincen (nem Pösten a tizennyóc-kerben, he!) bedobtunk egy 150-perces csatlakozóvonatra várva tökfeleslegesen eltöltött kocsmai kényszerpihenőt. Éppen az oda út első felének fontosabb részleteit összegeztük a lőrinci pályaudvar előtti téren, amikor az egyre erősödő esőben ácsorogva egy italmérő helyiséget kerestünk és váratlanul ránk mosolygott a szerencse. A terecske egyik mézeskalács házikó benyomását keltő, „Torma Művek ”-nevű fogadójának bejárata mellett kinyílott egy ablak, melyen kikönyökölt a kocsmárosné, hogy behívja magához a Viking-tábor személyében Jancsit és Juliskát, he. Míg Sanyi és VikinGergő a futball fanatikusainak hírnevét csiszolta és a pult „megetti”, amúgy nagyon kedves és szimpatikus kisasszonyt meggyőzte arról, hogy nem focizni vagy zenélni jöttünk dobbal és rudas zászlókkal, hanem szurkolni, addig Kisgyerek ideológiai nézöpontjának felvázolásának „köszönhetően” kb. akkora népszerűségre tett szert, mint egy pénzügyminiszter egy reálbér-felező adóemelés idején. Közben Attila, aki tíz év után Szentlőrincen látott először megint 8-szor 8 mezőt tartalmazó, fekete-fehér kockás táblát, hősi harcot vívott „Don Jolán”-nal a Polgár lányokról és Lékó Péterről híres „sport” ágban és mattolta kénye-kedve szerint a csoport legGarfieldosabb tagját, hogy utána egy helyi vetélytárssal is megmérkőzzön és ellenében 1-1-es eredménnyel zárja a párharcot. A fájdalmas búcsúzás pillanatában mindannyian egy-egy apró szuvenírt kaptunk a „Torma Művek” tulajdonosnőjétől, majd Kisgyerek becserélte a korábban vérre menő alkudozás során kibizniszelt söröspoharát egy fényképezkedésre a kocsmárosnéval :))) Soha rosszabb ivászatot, he!

Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy látogatásunkat követően, négy nappal később, egy szerdai napon, a Diósgyőr játszott és vesztett MK-meccset Szentlőrincen. Nagyon reméljük, hogy a csapos hölgy fociszurkolókról kialakult igen pozitív véleménye nem vett 180-fokos fordulatot, he!

A hátralevő egyórás vonatutat a világ leglustább cirmosának módján alvással múlattuk a szauna-hömérsékletü vagonban. Közben Don Danó és Kisgyerek szorgalmasan ürítette az egyetlen megmaradt vörösboros flaskát, de komoly kihívást jelentett mindkettejüknek, hogy néha nyújtózniuk kellett a karnyújtásra levő nedüért... Barcshoz közeledve egyre erősödött az eső, így kicsit nyomott hangulatban vonultunk végig az esőisten által átöblített városkán, az ajkainál jóval kisebb hangzavart produkálva. A pofás kis stadion felkutatása után folytattuk a toroköblögetést, majd a kaposvári erősítéssel megtoldva, a Viking-transzparenst magunk elé feszítve, hangosan énekelve kilencen vonultunk a „stadion” vadiúj, kultúrált és szép, műanyagszékes lelátójához. A vendégszektort (tényleg volt, he!) feldíszítve „Jolán” a dobbal együtt magához ragadta a kezdeményezést és a csoport irányítását is, úgyhogy az égi nedü ellenére az első half felét, míg a második 45 perc háromnegyedét toltuk végig maximális hangerővel. A csapat az utolsó helyezett otthonában tisztességesen helyt állt, ám sajnos egy kapufánál többre nem futotta erejéből, míg a szemközti oldalon egyszer sikerült bevenni a hálónkat. Az 50. perc környékén egy kék füstöt begyújtva borítottuk Ika-színekbe az amúgy piros-fehér székektől rikító lelátót. Az ömlő, szemerkélő vagy zuhogó eső a jól termelő füstöt lenyomta, úgyhogy az az egész lelátó előtt pompázott néhány percig, és a játékosok elmondása alapján könnybe is lábadt a szélsőnk szeme. Biztosan örömükben, he! ;-) A hazaiak itt sem szóltak a füstölgésünk miatt, sőt az idősebbek közül többen dícsérték és a fiatalabbak közül páran csodálták produkciónkat, míg a kijáratnál egy hazai néző egy dobverőt ajándékozott nekünk a szurkolásunk előtt fejet hajtva! Köszönjük az elismerést!

Apropó dobverő. A szünet előtti percekben a bilispakás dobosunk olyan hévvel verte az ütős hangszeren feszülő bőrt, hogy kicsúszott a dobverő kezéből. A barcsi ember sem volt rest, odanyargalt érte egyenest és ahelyett, hogy visszaadta volna, hangos reccsenéssel kétrészessé varázsolta. Mivel ereje elhagyhatta és nem sikerült a kettőből megint egyet csinálnia, a tábor bevadult, Danó begurult és kétméteres magasságból majdnem rávetette magát a bajkeverőre, miközben Sanyi teljes erőbedobással visszafogta Attilát, aki megindult lefelé, hogy udvariasan felkérje a fazont egy kis ököltusára... A darabjaiban visszaszolgáltatott dobverő-darabokkal Danó még célba vette a helyi hőzöngőt, aki mint utóbb kiderült, azért cselekedett ilyen módon, mert majdnem szétvitte a dobhártyáját a hangzavar. No, de ki mondta neki, hogy ott kell állnia előttünk? A kedélyek lecsillapodása után a félidő végéig olyan hangzavart produkáltunk, hogy a dobverő-daraboló ember három stadionnal odébb is belebolondult volna a zajba!!! Külön köszönettel tartozunk kaposvári barátainknak, akik teljes odaadással és intenzitással vették ki részüket a szurkolásból és ebből a feledhetetlen túrából! Nélkülük nem lett volna ilyen hangulatos és emlékezetes ez a túra! Köszönjük!!! A mielőbbi viszontlátásig Nagyberkiben és Balatonlellén!

Dióhéjban ennyit érdemes az idei leghosszabb és minden időkre feledhetetlen túránkról tudni, he. Aki nem lehetett ott, bánhatja, mert megint nagy élményről maradt le... A táborunk is kezd egyre jobban összeszokni, jól illusztrálja ezt a meccsen készült három videofelvétel is, melyek a honlapunkról tölthetőek le, he!