Osztályfőnöki óra, vagyis ofő

Első rész

Irma gyorsan megtörölte egy törölközővel a haját, majd az uszoda öltözőjének órájára pillantott. Hét óra húsz! Az első óra háromnegyedkor kezdődik, és ő itt áll az uszodában, messze a sulitól, víztől csöpögő hosszú hajjal és a csuromvizes, testhez tapadó úszódresszében. Még a hideg is kirázza, pedig attól még, hogy november van, fűtenek idebent.

Irma mégegyszer vadul dörzsölni kezdte a haját. Hát igen, miért is van ekkora lobonca? Az úszómestere mindig azt mondja, hogy vágassa le, de ő sosem hallgat rá. Pedig így sokáig kell szárítani és fésülni is. „Nem baj – gondolta, és bekapcsolta a hajszárítót. – Azért sem kések el ma.”

Ma reggel alig lehetett őt kihúzni a vízből. Egyre csak úszott a medence egyik végéből a másikba, minél gyorsabban. Mindenáron be akarta bizonyítani az úszómesterének, hogy megéri őt benevezni a budapesti, városi döntőbe. Már egy hete minden kora reggel bejárt az uszodába edzeni. Imádott úszni, és minden vágya volt megnyerni a városi versenyt. Csakhogy ahhoz először még be kéne jutnia. És egyáltalán nem biztos, hogy az úszómester idén őt nevezi be.

Miután felhúzta magára a pulóverét és a nadrágját, a cipője felé nyúlt. Ekkor kopogás hallatszott az öltöző ajtaján.

- Szabad! – kiáltott ki Irma, miközben a kabátjáért indult, mely ott lógott a fogason.

Az ajtó kinyílt, és az úszómester lépett be. Nagy, termetes ember volt, nyakában az elmaradhatatlan síppal, amely olyan éles hangú volt, hogy még ő maga is összerezzent, mikor belefújt.

- Irma? Van egy jó hírem – kezdte komor arccal.

- Igen? – kezdett reménykedni a lány.

- Néztelek, miközben úszol. Elég jók az eredményeid eddig, úgyhogy úgy döntöttem, te mehetsz a városi döntőbe.

- Ez szuper! – rikkantotta Irma, és öröm sugárzott szét az arcán. Ez az!

- Igen. Ez remek – mondta komolyan az edző. – Bízom benne, hogy nem bánom meg a döntésem.

Irma bólintott. Az úszómester szinte sosem mosolygott. Mintha nem örült volna semminek és senkinek. Irma eddig csak egyszer látta, hogy mosolyra húzódna a szája: amikor felhívták, hogy megszületett az első gyermeke. Akkor is csak egy fura fintort vágott, és elsietett.

- Nem fog csalódni bennem – vágta rá Irma. – Ígérem, igyekezni fogok.

- Remélem is. Akkor holnap reggel hatkor – dünnyögte az edző, és köszönés nélkül elballagott.

Irma győzedelmesen ugrott a levegőbe. Igenis be fogja bizonyítani az edzőnek, hogy ő volt a legjobb választás. Nyernie kell. Nyerni fog!...

-----

- Nem! – kiabálta Kornél teli torokból, pedig legszívesebben úgy üvöltött volna, mint egy fába szorult féreg, és belerúgott volna a kerítésbe. – Nem megyek sehova!

- Kornél… - kezdte habozva az anyja.

A házuk előtt álltak, indulásra készen. A novemberi jéghideg szél az arcukba csapott, de Kornélt ez nem érdekelte. Megpróbált lehiggadni. Háromszor kifújta a levegőt.

- Nem akarok elköltözni, már mondtam. Itt vannak a barátaim. Az osztályom szuper. Imádom a tesiórákat. Nem megyek vidékre!...

- Értsd már meg, hogy áthelyeztek minket! Engem és az apádat. Ha nem megyünk Pécsre, munkanélküliek leszünk! – kiabálta az anyja.

- Pécsen csak egy… nagy dzsámi van! Az egész város egy idióta török templom! Én nem leszek muzulmán! – üvöltötte Kornél. – Itt maradok! Nem akarok muzulmán lenni!...

- Nem kell annak lenned! – kiabálta az anyja, és mérgében kinyitotta az autó ajtaját, majd becsapta azt. – Pécs egy gyönyörű város, hidd el! Majd meglátod!

- Nem fogom meglátni, mert itt fogok maradni! – és Kornél elrohant az utcán.

A szülője szomorúan nézett utána. Majd beszállt az autóba, és elindult a boltba. Most még van pénz a benzinre és a vásárlásra. De ha nem sikerül meggyőzni Kornélt, már nem sokáig tart ki.

-----

- Tulajdonképpen nem is annyira drága – jelentette ki Rin, és ferde szemeivel szúrósan nézett az előszobában álló szüleire.

- Hogy nem annyira drága?! – nevetett az apja, és felhúzta a kabátját. – Négyszázezer forintról beszélsz, Rin! Nem vagyunk egy aranybánya, és nem fizetünk ennyit egy silány útért!

- Nem igaz, hogy nem értitek! – kiáltotta a lány. – Hiszen ti ketten Kínában születtetek. Az a hazátok. És habár én már itt születtem, kíváncsi vagyok, milyen lehet. Ti komolyan nem akarjátok, hogy lássam Kínát?...

- Majd ha felnősz, elmehetsz – mondta félvállról az anyukája, miközben a csizmáját kereste. – Akkor majd mi is elkísérünk, és megmutatjuk a falut.

- De én most szeretnék elmenni! Ez egy nagyszerű, egyhónapos utazás. Garantált jó társaság, és… Kína mégiscsak Kína! Hongkong, Peking, Shanghai… Januárban indulnánk, repülőgéppel. Kínában pedig busszal mennénk. Tudjátok, hogy bírom a buszt!... Kérlek, kérlek, kérlek!... Na, mi a válaszotok?... – és Rin kíváncsian nézett az apjára. Izgalmában hátul összeszorította a kezeit.

- Hmm, igen – dörmögte az apja.

- Hogy mi?...

- Igen, mégis ezt a sapkát veszem fel – és apja felhúzott a fejére egy kék sapkát.

- Szerintem a piros jobban állt, szívem – tétovázott az anyja.

Rin csak nézte őket, és hirtelen szó szerint egy nagy senkinek érezte magát. Mintha nem is lett volna ott! Meg se hallották a kérdését. Nem is foglalkoztak a vágyaival. Csak az a nyavalyás sapka érdekelte őket.

- Ne is foglalkozzatok velem – morogta, és csalódottan indult az ajtó felé. Mikor már félig kinyitotta azt, meghallotta apja hangját:

- Ja, Rin, mondtál az előbb valami fontosat?

A lány visszafordult, és szomorúan nézett rá:

- Csak azt, hogy… a piros szerintem is jobban passzol hozzád.

Rin lesétált a lépcsőn, és kislisszolt a lépcsőház ajtaján. Szokatlan hideg volt odakint, és a szél is vadul fújt. A lány megborzongott, összehúzta magán a kabátot, és elindult a zebra felé.

Az úttest másik oldalán található buszmegállóban már ott várakozott barátnője, Brigi. A szőke lány dideregve ült a padon, és az érkező Rinhez szólt:

- Fenébe, ez a busz már megint késik!

- Pont ilyen hidegben! – huppant le mellé Rin.

- Mi leszünk az elsők, akik a buszmegállóban fagynak halálra.

- Ha te mégis túléled, mondd meg a szüleimnek, hogy örüljenek, mert nem fogom őket tovább nyüstölni Kínával!

- Ha viszont te éled túl, közöld az enyémekkel, hogy én pedig békén hagyom őket a kutya-dologgal.

Rin kíváncsian kapta fel a fejét:

- Mi az, még mindig nem akarnak háziállatot?

- Nem – vacogta Brigi. – Azt mondák, előbb javítsam ki a jegyeimet. Meg hogy manapság egy fajtiszta kutya kész vagyonba kerül. Persze…

- Nem értem, hogy miért nem akarnak ránk pénzt költeni a szüleink! – panaszkodott Rin. – Párszor nem mennének operába, se színházba, se moziba, kihagynák a wellness-hétvégéket és nem adományoznák oda a fél keresetüket a jógaközpontnak. Így simán kicsengetnék a kínai út árát!

- És ez járna is neked, hiszen odavalósi vagy – tette hozzá Brigi. – Miért nem akarnak elengedni?

- Azt mondják, majd ha felnövök, velük együtt elmehetek. De én most szeretnék meni, és nem tíz év múlva!... – Rin hangja elakadt, és suttogva folytatta: - Brigi! Nézd már!... – és a buszmegálló sarkába mutatott.

- Juj, de cuki! – mondta a lány elfojtott hangon.

Egy apró, fehér kutya ült nyugodtan a sarokban. Borzas szőre és apró szemei nagyon aranyosnak látszottak. Kedvesen nézett fel a lányokra.

- Hadd simogassalak meg! – állt fel Brigi, és óvatosan elindult a kutya felé.

Az állat morgott egyet.

- Nyugi, nyugi! – suttogta Brigi. – Jó kutya.. Maradj csak ott…

A kisállat nyüszíteni kezdett.

- Ne félj, kicsim! – próbálta megnyugtatni Brigi. – Semmi baj…

- Vaúúú! – vonyított egy nagyot a kiskutya ijedtében, és egy szempillantás alatt kimenekült a forgalmas úttestre…

Egy huppanás, egy csattanás, egy hosszan elnyúló ugatás… Dudálás… Brigi érezte, hogy valami nedves csapódik az arcába… Cseppek…

- Jaj, ne! – kiáltotta, és kinyitotta a szemét, amit a félelem miatt csukott be. Ő és Rin rémülten pásztázták a szemükkel az úttestet.

Brigi szeme tágra nyílt. A fehér kutya ugyanis már ott poroszkált békésen a túlsó járdán, egy tömbház tövében. Semmi baja nem volt, sőt vidáman csóválta a farkát.

- Ez lehetetlen! – nyögte ki Brigi. – Hiszen hallottam a dudát és a csattanást is!...

Mögötte pár méterrel egy idős hölgy kuncogott rajtuk. Rin és ő kérdőn néztek rá, mire ő abbahagyta a nevetést, és kedvesen hunyorított rájuk:

- Semmi nem történt a kutyával. Szépen átrohant az autók között.

- De én hallottam… - kezdte Brigi, de a néni legyintett egyet, és közbevágott:

- A kutya csak örömében ugatott, hogy átért. Az egyik autó sofőrje rádudált egy ismerősére. Jött egy busz, és áthajtott azon az úthibán – ott ni. Innen jött a huppanás és a csattanás. Ennyi volt az egész – fejezte be a néni, majd nekilátott kinyitni az esernyőjét, ugyanis az eső egyre nagyobb cseppekben esett. Hát persze, esőcseppek…

- Az a lényeg, hogy a kutya megúszta – bökte ki végül Brigi, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Számára az álatok élete mindennél többet jelentett.

-----

- The ending of your life, and if you get to heaven… - énekelte hangosan Szilvia, miközben az iskola felé ballagott. A dalszöveg nem volt túl derűs: a halálról szólt. De őt ez nem érdekelte. Már másfél éve óriási rajongója volt a My Chemical Romance nevű rockbandának, és az együttes minden számát nagyon szerette.

Szerette, ahogy a zene ott dübörög a fülében, az mp3-on keresztül. Élvezte a dob ütemét, a ritmust, és az énekes, Gerard Way kemény, de ugyanakkor rugalmas hangját. Igen, olyan volt ez a mély hang, mint egy csont az emberi testben: erős, hogy megtartsa a testet, de ha például ecetbe rakod, pár hét múlva hajlékony és rugalmas lesz. Ezt még bioszórán tanulták. Ráadásul ez a Gerard még jól is nézett ki, legalábbis Szilvi szerint. Óh, bárcsak találkozhatna egyszer vele!...

Ahogy a járdán sétált az emberek között, fejére húzott kapucnival és az alatt lévő sűrű, fekete hajával, a készülékén a „Dead” című számot hallgatta. Nem zavartatta magát, hangosan énekelte a dal szövegét:

- Wouldn’t it be grand? It ain’t exactly what you planned…

Az emberek furán néztek rá, de Szilvit ez nem érdekelte. A következő sort halkan énekelte (And wouldn’t it be great, if we were…), majd:

- …dead? Dead! – énekelte hirtelen felhangosítva a hangját, de úgy, hogy egy mellette elsétáló, körülbelül negyedikes kislány összerezzent ijedtében, és sietve elindult a másik irányba.

A következő sarkon Szilvi összefutott a vörös hajú, szintén rocker Tomival és a szőke, tökéletes hangú Lacival. A két srác szintén az ő, 8.a osztályába járt és Szilvi nagyon jóban volt velük. Egyikükkel talán túl jóban is…

- Szilvi! Szia! – üdvözölte boldogan Tomi őt, hozzálépett, átölelte, és hosszasan megcsókolta.

- Ecsém… - húzta el a száját Laci, aki sosem szerette, ha előtte csókolóztak.

Miután Tomiék kibontakoztak a csókból, Szilvi vidáman Laci hátára csapott:

- Mi van, durci-murcikám?

- Durcás a fejed! – vágott vissza mogorván Lavi, majd Tomihoz fordult: - Mondd már el neki!

- Mit? – Szilvi nem értette.

- Ez a bolond nem akar énekelni a bandában – mutatott Tomi bosszúsan a barátjára. – Azt mondja, túl rockosak a dalaink. Meg hogy ő nem énekel kemény dolgokról! Érted?! Pont most száll ki, mikor egy hónap múlva már itt a koncert!...

Ugyanis az igazgató Tomiék zenekarát jelölte ki, hogy adjanak minikoncertet egy héttel karácsony előtt. Az egyelőre még névtelen banda rockdalokat gyártott, igaz, elég kezdetlegeseket. Tomi a dobokat püfölte, Szilvié volt a gitár, egy osztálytársuké, Lőrincé a basszusgitár, Laci pedig énekelt. Egészen máig.

- Utálom azokat az idióta dalszövegeket! – fakadt ki a szőke fiú, és dühösen meredt Szilvire, hiszen a lány írta őket. – Tök hülyének néznének, ha elénekelném őket! Például mi értelme van annak, hogy: „Nem érdekel a matek, se a töri, mindkettő olyan, mint egy főzelék!”? Miért nem lehetne például ez a szöveg… - Laci kihúzta magát, majd nagy levegőt vett: - „Szemei kéke, haja arany, imádom ezt a csajt, olyan szuper?”

Szilvi és Tomi nevetésben törtek ki. Laci sértődötten pislogott.

- Menjetek a… - és elrobogott az iskola felé.

- Így aztán végképp nem fog visszajönni – állapította meg Szilvi.

- Nem baj – vonta meg a vállát közömbösen Tomi. – Lesz még nekünk különb énekesünk is nála! – majd jelentőségteljesen Szilvire nézett. – Ugye?

- Neeem! – tiltakozott nevetve a lány. – Nem gondolhatod komolyan! Az én hangom egyszerűen pocsék. Jó, szeretek énekelni, de…

- Hadd halljam! – követelte Tomi.

Szilvi megrázta a fejét.

- Na, a kedvemért! Előttem nem kell szégyellned magad – biztatta Tomi. – Nincsenek elvárásaim.

- Na jó – ment bele végül Szilvi sóhajtva, majd a lejátszóján gyorsan a „Sleep” című számhoz kapcsolt, majd ott a refrénhez ugrott. – Ezt hallgasd! – és megköszörülte a torkát. – „Sleep… Just sleep… The hardest part is letting go of your dreams… A drink, for the horror that I’m in…”

- Oké, ennyi elég! – szakította félbe Tomi.

- Na? – kérdezte izgatottan Szilvi. – Mit szólsz?

Tomi fanyar arcot vágott, majd hirtelen elmosolyodott, Szilvi vállára tette a kezét, és így szólt:

- Tudod mit? Te annyira nagyszerűen gitározol, hogy kár lenne, ha elhagynád! Majd találunk valaki mást, aki énekel! – ezzel magával húzta a lányt az Ady Endre Általános Iskola nagy, halvány narancsszínű épülete felé.

-----

Te hová mész, ha titokban akarsz valamit csinálni? A szobádba, aminek bezárod az ajtaját? A vécébe? Elmész otthonról? Vagy a suli titkos zugát választod?

A 8.a egyik tanulója, Ulrik minden reggel pontban hét harmincötkor a fiúvécé mögötti szertárban találkozott pár barátjával. Ők egytől egyig vagy a 8.b-be, vagy a 8.c-be jártak, és Ulrik igazából nem kedvelte különösebben őket. Mégis közéjük akart tartozni, volt ugyanis három dolog, amiért érdemes volt: 1. A srácok kemények és szókimondók voltak, és többször keveredtek összetűzésbe a tanárokkal. Az alsóbb osztályokba járók féltek tőlük. Ulrik is szeretett volna ilyen lenni. 2. Menők voltak. És ha Ulrik is közéjük tartozik, az azt jelenti, hogy ő is az. 3. Menő dolgokat műveltek. Üres játszótereken bandáztak suli után, néha sört ittak, és mindig volt náluk pár szál cigi. A dohányzás Ulrik szerint pedig a lehető legmenőbb dolog volt.

Most is itt állt közöttük a kis szertárban, ahová csak egy apró ablak juttatott be némi világosságot. A helyiségben füst gomolygott, ugyanis a fiúk mind cigiztek. Ulrik is rágyújtott egyre, és élvezettel fújta ki a füstöt. Ma reggel középen felzselézte fekete haját, hogy vadabb hatást keltsen. A többi fiú szótlanul és gyorsan cigizett, ugyanis nem sok volt már a becsöngetésig.

- Van egy tuti jó szerem – morogta egyikük a szája sarkából, csak úgy mellékesen.

- Drog? – kérdezte tömören egy másik fiú.

- Jah. Beveszel pár bogyót, és már repülsz is. K***a jó! Már kipróbáltam. Kértek?

- Mennyit kérsz érte?

- Egy csomagot ötezerért tudok szerezni.

„Ötezer?” – képedt el Ulrik, és majdnem elnevette magát. – „Ugyan ki költ ennyit egy csomag vacak tablettára?...”

- Kérj nekem egyet – vetette oda az egyik fiú a „dílernek”.

- Nekem is – tette hozzá egy másikuk.

- Szintén!

- Hozz nekem is!

- Engem ki ne hagyj!

Mindenki várakozóan nézett a döbbent Ulrikra. Ő volt az egyedüli, aki eddig nem kért.

- Mi van, Ulrik? Te félsz? – morogta a díler.

- Én?! Dehogyis!... Csak… ez nekem túl drága.

A fiúcsapat röhögésben tört ki. Ulrik zavartan pislogott, és nem szólt semmit.

- Haver, hát mire vannak az őseid? – nevetett egy „barátja”. – Majd ők kifizetik!

- Az kizárt! – vágta rá Ulrik. – Sosem engednék meg, hogy drogozzak!

A társaság majd’ megfullad a röhögéstől.

- Logika kell ide, te észlény… - mondta a díler, mikor úgy-ahogy abbahagyta a nevetést. – Nem kell tudniuk semmiről! Majd azt mondod, valami másra kell a pénz!

- Hát, nem is tudom… - habozott Ulrik, majd végül bólintott, és bátran mondta: - Rendben. Én is kérek egy csomaggal.

- Ez a beszéd, haver! – vigyorgott a drogdíler. – Meglátod, elképesztő lesz!...

-----

Ugyanebben a pillanatban Stella és Izabella, Ulrik osztálytársai a 8.a termében ültek a paduknál, és élénken cseverésztek egymással.

- Minden szuper lesz! – lelkendezett a szőke, rövid hajú Stella, aki mindig divatos ruhákban járt. – Anyáék aznap este elmennek egy céges vacsorára valami menő étterembe, így megengedik, hogy megtartsam a szülinapi bulim!

- Ez remek! – örvendezett legjobb barátnője, a szemüveges, hosszú és hullámos hajú Izabella. – Mindenkit meghívsz az osztályból?

- Persze! – vágta rá lendületesen a lány, majd elgondolkozott. – Ulrikot kivéve. Semmi szükség rá. Nem akarom, hogy összefüstözze a lakást és elhozza a hülye haverjait. Csak tönkretennének mindent!

- Egyetértek. Majd feldíszítjük a lakást, bulizenéket hozunk, és lesz egy csomó chips meg üdítő. Jól fogjuk érezni magunkat!

- Igen, ez lesz az év legkirályabb bulija! – nevetett Stella. – Mégpedig a szülinapomon!

Iza bólintott, majd eszébe jutott valami. Zavartan szólalt meg:

- És… a 8.c-ből egy fiút sem hívsz meg?

- Nem. Miért, kéne?

- Dehogy – vonta meg a vállát Iza közömbösen. – Csak egy kérdés volt.

Stella gyanakodva nézett vöröslő barátnőjére, majd lecsapott rá:

- Na persze! Valld be, valaki nagyon tetszik neked!

- Nem! – tiltakozott Iza. – Honnan veszed ezt a marhaságot? Nincs egy fiú se, aki bejönne.

- Nyilván – mondta gúnyosan Stella. – Ezért pirulsz itt, mint a paradicsom.

- Meleg van idebent!

- Akkor nekem miért nincs melegem?

- Mert… mert rajtad csak egy blúz van!

- Rajtad is!

- Igazából neked is meleged van, csak nem érzed!  - jelentette ki Iza, és elfordult.

Stella magában mosolygott. Tehát új pasi a láthatáron – legalábbis Iza számára. De ki lehet ez a titokzatos 8.c-s?...