Végül több mint három izzasztó órával később, miután az összes fontosabb ügyet megtárgyalták, Dumbledore elbocsátotta a társaságot, mondván, majd másnap folytatják. Mikor mindenki távozott, az állapotos Hermione, Sirius, Remus, Pansy, Ron és a két Harry a terem elejébe lépdeltek, ahol Piton, Dumbledore és a két McGalagony már várt rájuk.

- Draco hogy van? – pillantott Dumbledore aggodalmasan Pansyra.

- Jól – felelte a lány. – Már amennyire a történtek után jól lehet. Egyelőre pihen, hogy történt-e agykárosodás, majd csak az után állapíthatjuk meg, hogy felébredt. Bízom benne, hogy idejében kiütöttem. Azok az elhanyagolható emlékfoszlányok, amik az agyában maradhattak, már nem veszélyesek.

- Köszönjük – szólt komolyan az igazgató, mire Pansy zavartan motyogott valami olyasmit, hogy ez a dolga. – És Ronald?

Pansy arcán árnyék futott végig.

- Vele… vele nem találkoztam azóta…

- Szörnyű állapotban van – mondta Hermione. – Senkit nem akar látni. Ki van borulva… amit nem is csodálok.

Dumbledore hosszan meredt Hermionéra, majd azt kérdezte:

- Parallius hogy halad?

- Mikor a gyűlés előtt elvittem neki a két újabb emléktöredéket, azt mondta, remekül. Ahogy kezd sűrűsödni a főzet az emlékektől, egyre óvatosabban kell vele bánni. Ezért is nem jött el a gyűlésre. – Habozott egy kicsit, majd hozzátette: - Van azonban egy kis probléma.

- Az emlékes láda – szólt komoran az egyik Harry nagyot bólintva. – Teljesen elpusztult?

- Nem – rázta a fejét Pansy. – Maradt pár ép fiola, viszont egy sem az, amelyikre szükségünk volna.

Hallgattak egy sort.

- Hány emléktöredék kell még? – érdeklődött Sirius.

- Kettő – felelte Hermione. – Az egyikkel még nem is volna baj, mert a mi világunkban van, viszont a másik… Még az ismert információk alapján is szinte nulla az esélye, hogy véletlenszerű átlépéssel éppen a jó világban kössünk ki.

- Ami azt jelenti – mondta Dumbledore karba tett kézzel, az állát vakargatva –, hogy egy emlék mínusz. Ettől még megoldható a fegyver teljes kidolgozása, igaz?

- Igen – biccentett Hermione. – De lényegesen tovább tart majd.

- A lényeg, hogy nincs veszve minden – legyintett Dumbledore, mintha csak egy legyet próbálna elhessegetni. Nyugodt hangjával szöges ellentétben állt szeme, mely tompán, gondterhelten csillogott. Hosszú szünet következett, majd az igazgató Pitonra emelte tekintetét. – Perselus, hogy áll a farkasölöfű főzettel?

- Már csak össze kell érnie – felelte Piton. – A holnapi holdtöltére készen lesz.

- Remek – bólintott az idős varázsló, aztán Siriusra és Remusra sandított. – A vérfarkasok készen állnak?

- Ha holnap este támadnak, készen leszünk – biztosította őt Remus. – De valóban lesz támadás?

Dumbledore nem felelt azonnal. Töprengve játszadozott szakálla végével egy darabig, végül komoran így szólt:

- Ha Voldemort helyében lennék, biztosan holdtöltére időzíteném az akciót. S ami azt illeti – tette hozzá egy pillanatnyi szünet után –, ha tudnám, hol rejtőznek a csapatai, holnap éjjel így is, úgy is lecsapnék rájuk. Egy vérfarkas a seregben mérhetetlen előnyt jelent, még a mi esetünkben is, akik nem kívánunk másokat megfertőzni a kórsággal. A belénk ivódott félelem ereje lehengerlő lehet.

Dumbledore egyenként mindenkin végignézett, aztán nagyot sóhajtott.

- Jól van. Sirius, Remus, kérem, készüljenek fel a csatára, és készítsék fel az embereiket is. Perselus, addigra legyen kész a főzet. Patil kisasszony, Ronald, ha jól emlékszem, önök nem ugyanabban a párosban voltak az útjaikon, igazam van? – Igenlő mormolás hallatszott a kérdezettektől, akik rosszat sejtve pislogtak hol egymásra, hogy az igazgatóra. – Nos, ha a helyzet nem változik, és a társaik még holnap sem lesznek bevethető állapotban, megkérném önöket, hogy hozzák el a maradék emlékdarabot.

Pansy és Ron szó nélkül bólintottak, de közben igyekeztek elkerülni egymás tekintetét.

- Van még kérdés? – Dumbledore várt egy kicsit, de mivel senki nem szólt egy szót sem, széttárta a karjait. – Ez esetben köszönöm a közreműködésüket, és hogy maradtak. Most elmehetnek.

Miközben a csapat oszolni kezdett, Ron anélkül csatlakozott Hermionéhoz és az ő világukból származó Harryhez, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna Pansyra. A másik Harry azonban odalépett a lányhoz.

- Ne vedd magadra. Ron mindig is nehéz eset volt, ha változásokról van szó. Gondolom, ez nálatok sincs másképp. Előbb vagy utóbb elfogad majd.

- Úgy nézek ki, mint akit érdekel? – vonta fel a szemöldökét Pansy olyan őszinte döbbenettel, hogy Harry halványan elmosolyodott. – Ha ennek az egésznek vége, és még életben leszek, szépen visszamegyek a Mungóba, és úgy teszek, mintha ez az egész meg sem történt volna.

- Gondolod, hogy ilyen könnyű lesz felejteni? – kérdezte Harry kíváncsian oldalra döntve fejét. Szeme mindentudón csillogott. – Nincs semmi és senki, akire szívesen emlékeznél?

Pansy értetlenül vállat vont.

- Nem tudom, mire gondolsz – felelte, de amint elhagyta száját a mondat, már tudta, hogy hazudik, mint sok-sok éven át folyamatosan. Annyira berögzült ez a rossz szokása, hogy már észre sem vette, ha használja. Hiszen hogy ne volna valami, amire szívesen emlékezne? Hogy ne érezné jól magát most, hogy egy csapat tagja lehet, hogy küldetéseket bíznak rá és Ronra? Hogy lehetőségük adódik megmenteni emberek százait, ezreit? Igen, van valami, amire szívesen emlékszik majd vissza. És talán valaki is…

Minden további szó nélkül sarkon fordult, faképnél hagyta Harryt, és távozott a helyiségből. Harry halvány mosolya még mindig nem hervadt le.

*

Az álom ólomsúlyként telepedett rá, még a légzést is megnehezítette. Újra a Roxfort folyosóin járt barátaival, Ronnal, Hermionéval és Harryvel az oldalán, de valahogy furcsa volt az egész. Szünet lehetett, mert rengetegen lófráltak körülöttük. Különös, ósdi talár volt rajtuk, mintha az előző század elejéről, vagy még korábbról pottyantak volna ide.

Oldalra fordult, hogy felhívja erre barátai figyelmét, de legnagyobb meglepetésére Ron helyén egy hórihorgas, aranybarna hajú fiú sétált, s közben szórakozottan birizgálta kecskeszakállát.

- Hé, Parallius, oda süss! – vigyorodott el váratlanul, és átható, kék szemével a Draco másik oldalán ballagó alakra sandított.

Draco odakapta a pillantását, ahol nem sokkal korábban még Hermione és Harry volt, de a helyüket egy kövérkés, de láthatóan jó kedélyű, pirospozsgás fiú vette át. Oda nézett, ahova a másik fiú mutatott, de szinte rögtön el is kapta a tekintetét. Az egyik osztályterem ajtaja mellett egy vidám, vörös hajú lány cseverészett barátnőivel.

- Megtennéd, hogy féken tartod a mancsod, Albus? – morogta a fiú.

- Miért nem hívod el a bálba? Biztosan igent mondana.

- Majd elhívom, ha te is Penelopét – vágott vissza Parallius. – Különben is, mi közöd hozzá?

Albus felelt valamit, de hogy mit, azt Draco már nem értette. Egyszerre minden szétfolyt körülötte, hogy a kavargó színek végül egy új képpé álljanak össze. Draco egy sötét, áporodott levegőjű szobában volt. Az egyetlen viharlámpa fénye alig világította meg annak a fél tucat férfinak az arcát, akik úgy hajoltak össze a rozoga asztal fölött, mintha éppen a világ megdöntésére szőnének összeesküvést.

- Grindelwald egyre többeket léptet át – mondta komolyan az egyikük, akiben Draco Dumbledore-ra ismert. Most jóval idősebb volt, mint az előbb, de jóval fiatalabb, mint amilyennek Draco valaha is ismerte. Orrán már ott szikrázott a félhold alakú szemüveg. Draco ötven év körülinek tippelte.

- De hogyan szerezhetett tudomást a módszerről? – nyöszörögte De Minsio elkeseredetten. A gyermeki pír eltűnt arcáról, sápadt volt és gondterhelt. A gyér fény csak tovább mélyítette ráncait.

- Senki nem tudja – rázta a fejét egy harmadik alak, aki halványan emlékeztette Dracót Dedalus Diggle-re. – De állítólag, mostanában sok időt tölt egy bizonyos Demtone nevű fickó társaságában. Akkoriban kezdődtek a találkáik, amikor a bajok is.

- Gondolod, hogy közülünk valaki? – kérdezte Dumbledore borús képpel. – Egy áruló?

A színek és kontúrok ismét összemosódtak, és ahogy az új helyszín lassanként kezdett összeállni, egyre erősödő, mély zúgás csapta meg Draco fülét.

Egy csatamezőn állt, de ez volt a legfurcsább csatamező, amit valaha látott – nem mintha olyan sokat látott volna életében. A varázslók és boszorkányok némán, mozdulatlanul és lélegzetvisszafojtva álltak egy helyben, és a széles mező közepére meredtek. Draco nem is igazán tudta volna megmondani, mit lát. Egy vibráló felszínű félgömb volt, melynek felszíne a szivárvány minden színében pompázott, akár egy szappanbuborék. A belsejében apró kisülések villantak, amik időről időre hűvös, kék fénybe burkolták a kupolán belül álló két alakot. Az egyikük az imént látott Dumbledore volt, a másik pedig egy magas, izmos, sötét hajú varázsló. Mindkettejük arcán feszült összpontosítás látszott, miközben válogatott átkokat és rontásokat szórtak egymásra. Egyik fénysugár sem ért célt – vagy a sebtében létrehozott pajzsbűbáj olvasztotta magába őket, vagy még félúton gellert kaptak egy szembe jövő társuktól, és a földbe csapódtak. A két alak közötti talaj mostanra gyakorlatilag egyetlen hatalmas kráterré változott.

Ez hát a hatalmas párbaj, gondolta Draco, és ő láthatja. Körbepillantott, s nem messze tőle ott állt De Minsio, azonban Draco legnagyobb meglepetésére nem a később „az évszázad párbaja”-ként emlegetett küzdelmet figyelte, hanem az egyik közeli dombtetőre meredt. Draco követte a pillantását, és a dombon további alakokat vett észre, akik mit sem törődtek az előttük lezajló történelmi eseménnyel. Hatan vagy heten lehettek, és láthatóan harcoltak – vagy legalábbis harcra készültek –, mivel kivont pálcájukkal a kezükben szemeztek egymással. Ketten a többi ellen. Draco nem irigyelte azt a kettőt.

Ismét változott a kép. Egy kis üzletben volt, amely leginkább a roxmortsi Mézesfalásra emlékeztette őt. A pult mögött két De Minsio beszélgetett éppen.

- Egyszer talán majd eljön érte valaki.

- Reméljük, nem lesz rá szükség, de a biztonság kedvéért megőrzöm. Számíthatsz rám.

Az egyik Parallius átnyújtott alteregójának egy ezüstös anyaggal teli fiolát. Az átvette, és leguggolt. Dracónak kissé közelebb kellett húzódnia, hogy láthassa, mit csinál. Mikor legközelebb a szeme elé került, épp becsukta a kassza alatti széf ajtaját, és megpörgette rajta a kombinációs zárat.

- Számkombinációval működik? – vonta fel a szemöldökét De Minsio.

- Igen – mosolyodott el Parallius. – Egy varázslókkal teli helyen ez a legbiztosabb. Persze kicsit meg van buherálva, de az alapja egy egyszerű mugli szerkezet.

- És biztos, hogy ennyi elég lesz? Nagyon fontos, hogy az emléknek ne essen bántódása. Senki nem juthat hozzá.

Parallius töprengett egy kicsit, aztán arca felderült, és ismét leguggolt. Előhúzta a pálcáját, hegyét a kombinációs zárhoz érintette, és halkan motyogott valamit, mire a fém halványan derengeni kezdett, mintha felizzították volna. Pár másodperccel később a férfi felállt, és elégedetten zsebre dugta a pálcát.

- Jóság-zár. Felteszem, tudod mi az. – De Minsio biccentett. – Ha valaki kinyitja a széfet a kombinációval, az üres lesz… vagy legalábbis nem lesz benne más, csak amit korábban beleraktak. Ha viszont azért nyitja ki a páncélszekrényt, hogy megszerezze az emléktöredéket, csak az lesz benne.

A látomás olyan hirtelen szűnt meg, hogy Draco azt sem tudta, hol van. Szeme felpattant, ahogy erőtlenül levegőért kapott. Torka úgy sajgott, mintha izzó parazsat vacsorázott volna. Hermione felkapta fejét a karjáról, melyet eddig Draco ágya szélén pihentetett, és kiegyenesedett ültében. Álomittas szemével próbált fókuszálni, aztán azonnal magához tért, mikor meglátta, mi történt.

- Draco! Jól vagy?

- Vi… zet… - nyöszörögte a fiú gyengén.

Hermione felpattant, és egy kis asztalkához ugrott. Remegő kezekkel vizet töltött egy kancsóból, majd átnyújtotta a poharat Dracónak. Az átvette, és mohón kortyolt belőle, míg köhögni nem kezdett. Akkor visszaadta.

- Jól vagy? – kérdezte ismét a lány.

- Jól. Azt hiszem. Mi…

Hermione váratlanul sarkon fordult, és kiszaladt a szobából. Draco kábán pislogott utána pár pillanatig, aztán felült. Némán lóbázta a lábát, s közben a szoba berendezését vizsgálgatta. Elég lerobbantnak tűnt, fogalma sem volt róla, hol lehet. Végignézett magán, a nyaka környékén hemzsegő kis, piros foltokon, melyek az üvegszilánk okozta sérülések begyógyulása után maradtak, aztán az arcához nyúlt. Alig érezhetően bizsergett a bőre, ahogy ujjaival megérintette.

Egy poros karosszék karfáján pillantotta meg néhány gyűrött, ám ránézésre tiszta ruháját. Kibújt az ágyból, kis ideig szokatta magát a járáshoz, aztán öltözködni kezdett. Már éppen egy cipőt, de legalábbis valami lábbelit keresett, mikor ismét nyílt az ajtó, és Hermione rontott be rajta, Pansyval a nyomában. A lány kivörösödött szeme körül fekete karikák látszottak, arca nyúzott volt, de láthatóan örült Draco felépülésének.

- Mégis mit képzelsz magadról, hogy csak így kikelsz az ágyból? – kérdezte halvány mosollyal. – Mars vissza!

- Jól vagyok – mondta Draco bágyadtan. – Mi történt?

- Legalább addig ülj le, míg megvizsgállak – akaratoskodott Pansy, Hermione pedig odalépett a fiúhoz, megfogta a karját, és az ágyhoz vezette.

Mikor Draco már ült, Pansy közelebb hajolt hozzá, megtapogatta az arcát, nyakát, sőt még az inget is újból kigomboltatta vele. Pár perc vizsgálódás után a lány elégedetten egyenesedett ki újra.

- Mi történt? – kérdezte újra Draco, mostanra kissé bosszúsan.

Nem azonnal érkezett a felelet. A két lány egymásra pillantott, aztán Pansy nagy sóhajjal karba tette a kezét.

- Mire emlékszel?

Draco próbálta felidézni a történteket, de egyre csak az a furcsa álom járt a fejében. Aztán hirtelen mintha köd szállt volna fel az agyáról, bevillant valami.

- Ginny – súgta. – Az… megtörtént?

Hermione könnyes szemmel bólintott, és kissé közelebb húzódott Dracóhoz. A fiú hitetlenkedve megrázta a fejét, közben átölelte a lány.

- Mi maradt még meg?

- Nem tudom… Ronnal… kivittük Ginnyt a ház elé. Minden égett. Aztán… semmi.

- Visszamentél a házba De Minsio emlékeiért – mondta Pansy. – Ez rémlik?

Draco csak a fejét rázta.

- Lupin rád támadt.

- Lupin? – nyögte Draco döbbenten.

- Igen. Ő is az emlékeket akarta, de mi voltunk a jobbak. Csakhogy odabent hatalmas volt a hőség, és az emlékek… felrobbantak.

Draco nem szólt semmit, de akaratlanul is végigsimított a nyakán lévő kivörösödött bőrön. Ettől van hát, gondolta, az emlékes fiolák belerobbantak a képembe.

- Álmomban láttam De Minsiót. Iskolásként, aztán valamivel később, Grindelwald idején. Emiatt?

Pansy összevonta a szemöldökét.

- Elvileg kipucoltam az agyadból az emlékeit… De ez nem zárja ki a dolgot, hogy egyes mélyebbre szivárgó emlékfoszlányok megmaradjanak. Mennyire voltak intenzívek a képek?

Draco bizonytalanul Hermionéra pillantott, majd vissza Pansyra.

- Ezt hogy érted?

- Te voltál De Minsio az álmodban? – kérdezte a lány türelmetlenül.

- Ööö… nem. Inkább olyan volt, mintha egy merengőben nézném a dolgot. Ott voltam én is, meg ő is.

- Jó – bólintott Pansy kissé megnyugodva. – Amíg így marad, nincs baj, ezt az agy még fel tudja dolgozni. De ha ez megváltozik, azonnal szólj!

- Rendben. Akkor most jól vagyok?

- Miért? Jól vagy?

- Jól.

- Akkor jól – vont vállat Pansy, mire Draco összevonta a szemöldökét.

- Ez a hivatalos gyógyítói munkamenet?

Pansy elmosolyodott.

- Nem. Általában nem, de most… kicsit fáradt vagyok. Történt egy s más az elmúlt órákban. Ha nincs másra szükséged, akkor én le is feküdnék.

- Persze, menj csak, megleszek – mondta Draco, mire Pansy sarkon fordult, és elindult a kijárat felé. Már majdnem becsukta maga után az ajtót, mikor a fiúnak eszébe jutott még valami. – Várj!

- Mi az? – dugta vissza fejét a lány a szobába.

- De Minsio emlékei… a fiolák. Mind megsemmisültek?

- A nagy része – felelte Pansy összevont szemöldökkel, s visszalépett a helyiségbe. – Miért?

- A hátralévő emléktöredékek rejtekhelyei?

Pansy megrázta a fejét.

- Az egyik a mi világunkban van, a Roxfortban, de a másik dimenzióról alig tudunk valamit. Arról le kell mondanunk.

Draco hosszan meredt rá, s gondolkodott. Nem volt benne biztos, hogy összejöhet, amire gondol, de egy próbát megér.

- Talán mégsem – mondta.

*

Ron az ágyán ücsörgött, hátát a falnak vetve, és igyekezett semmire nem gondolni, ez azonban nem nagyon akart sikerülni neki. Ha behunyta a szemét, egyfolytában csak Ginny arcát látta maga előtt, ahogy fekszik a füvön a lángokban álló épület előtt. Ha kinyitotta – nos, akkor is.

Kopogtak. Az ajtóra pillantott, de egyébként nem mozdult.

- Menj el!

Hosszú szünet következett. Ron már-már azt hitte, hogy a kopogó – akárki volt is az – elment, de ekkor halk neszezés hallatszott odakintről.

- Én vagyok az – szólalt meg egy bizonytalan hang, majd valamivel később hozzátette: - Egyedül.

Mire Ron feleszmélt, addigra lecsusszant az ágyról, odament az ajtóhoz, és elfordította a kulcsot. Ahogy kitárta az ajtót, Pansy tett egy tétova lépést hátra.

- Mit akarsz? – kérdezte Ron, majd meg sem várva a választ sarkon fordult, és visszament a szobába. Pansy követte, s becsukta maga után az ajtót.

A helyiség ugyanolyan szegényesen volt berendezve, mint Dracóé – csak egy asztalka és egy fekvőhely volt benne –, azzal a különbséggel, hogy ebben a szobában még olyan felületesen sem volt kitakarítva, mint a másikban. A poros asztalon tiszta csíkok sorakoztak, ahol Ron végighúzta rajta ujjait, az ágy feletti falon pedig egy nagyjából emberi felsőtest formájú elmaszatolt koszfolt éktelenkedett a tapétán.

- Csak arra gondoltam, talán érdekel, hogy Draco magához tért.

Ron biccentett.

- Az jó.

Szünet következett, ami alatt a fiú összefonta karjait a mellkasa előtt, Pansy pedig összeszedte minden bátorságát, és még egy lépést tett előre.

- Úgy néz ki, mégsem veszett el az emlék, amivel megtalálhatjuk a maradék emléktöredéket.

- Meglett a fiola? – kérdezte Ron, és legnagyobb meglepetésére tényleg érdekelte a téma. Pár perccel korábban még meg volt győződve róla, hogy bárki is jelenjen meg ezzel kapcsolatban, azt elzavarja, de Pansy…

- Nem. Viszont Dracóban megmaradt pár emlék De Minsiótól, köztük az is, mikor elrejtik az utolsó töredéket.

- Mázli.

- Az. – Pansy hallgatott egy sort, aztán nagy levegőt vett, és folytatta. – Draco és Weasley holnap reggel elmennek érte. Szorít az idő, lehet, hogy holnap este támadás várható.

Ron nem felelt.

- Én… Ha te… - Pansy elnémult, majd zavartan nagyot nyelt. – Szóval… Mit gondolsz? Holnap el tudsz jönni velem a másikért?

Ron sokáig nem szólalt meg, csak Pansyra meredt, egyenesen a lány szemébe. Végül biccentett egyet.

- Igen. Számíthatsz rám.

Pansy megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

- Kösz! Már azt hittem, a végén Weasleyvel kell mennem.

Ron halványan elmosolyodott, amit Pansy is viszonzott. Az egész nem tartott tovább két-három másodpercnél, aztán mindkettejük újra elkomorodott. Pansy tett még egy lépést előre, így már alig karnyújtásnyira volt a fiútól.

- Én… igazából nem csak emiatt jöttem – szólt halkan. Ron mondani akart valamit, de megelőzte. – Még nem is beszéltünk azóta, hogy…

- Pansy! Nem akarok arról beszélni.

- Pedig talán jót tenne – mondta a lány. – Tudom, mit érzel.

Ron szeme megtelt könnyel. Olyan nemtörődöm módon törölte meg a szemét, mint ahogy az ember egy rakoncátlan hajtincset söpör ki az arcából.

- Tudod, sokan mondták már ezt az elmúlt órákban, de te vagy az első, akinek el is hiszem.

Ettől Pansynak kissé megjött a bátorsága.

- Elveszíteni egy szerettedet sosem jó dolog – kezdte. – De mindennek megvan az oka. Bármennyire is nehéz ezt feldolgozni és elhinni, nincs olyan, hogy értelmetlen halál.

- De…

- Higgy nekem! Gyógyítóként ez volt az első, amit megtanultam.

- Igen? – kérdezte Ron rekedten. Dacosan meredt Pansyra. Talán tévedtem, gondolta, mégsem érti. Nem érti! Lehet, hogy elfelejtette a saját fájdalmát? – Mi haszna volt például a te Dracód halálának?

Pansy arca megrándult, amitől Ron hirtelen elszégyellte magát. Ezt nem kellett volna. A lány azonban megrázta a fejét.

- Ha ő nem hal meg, talán sosem találkozom veled… veletek.

Ron arcán könnycsepp gördült végig, s egy pillanatra úgy érezte, menten meghasad a szíve.

- De annyira fáj! – zokogta.

Pansy anélkül, hogy felfogta volna, mit tesz, tett még egy lépést előre, átkarolta a fiú nyakát, és magához vonta őt. Az nem tiltakozott, engedelmesen belesimult a lány ölelésébe.

- Fog is – mondta Pansy. – Sokáig. De a kín egy idő után eltűnik, és csupán az emlékek maradnak. Csak addig kell kibírni, utána minden jobb lesz. Viszont ez egyedül nem sikerülhet. Szükséged lesz a barátaidra. Ne taszítsd el őket magadtól!

Hosszú csend következett, mely megtöltötte a poros szobát, és mindenre rátelepedett. Ők a helyiség közepén egymást ölelve hallgatták a némaságot. Percek múltán Pansy próbált elhúzódni, de Ron utána kapott.

- Ne! – kérlelte. – Ne hagyj egyedül, kérlek! Most ne!

Pansy maradt.

<< Előző rész || << Történet főlapjára >> || Következő fejezet >>