A medve felém kezdett el közeledni, én pedig becsuktam a szemem, és vártam a biztos halált…

Hmm, ez furcsa. Még élek. Na de mi van most? Óvatosan próbálom kinyitni a szemem, és szerencsére nem az tárult elém, miszerint a medve Florence, Rebecca és Ginny maradványait eszi. Hanem azt láttam, hogy… semmit. Sehol egy medve!

- Mi… most mi van? – kérdeztem rekedten a többiektől. – Hol a medve?

- Rebecca feltalálta magát – vihogott Malfoy – Kivett egy is mézet, és odadobta a macinak. Ezért nem hallottál semmit, majd amikor jóllakott, akkor elszaladt.

- Na várj – emeltem fel a kezem gyanakodóan – Először is: az nem maci, hanem MEDVE! Mivel majdnem megevett minket. Másodszor. Honnan szerezte Becky a mézet?- Ekkor arra néztem, ahol előbb a medve volt, és valóban felfedeztem, egy… egy… URAMATYÁM!

- Méhkas? – sikoltottam fel, és idegesen elkezdtem rágdosni a körmeim – Mondd, hogy nem kented össze magad a mézzel!

- Hát, egy kicsit igen – ismerte be Becky értetlen képpel. Aztán amikor a méhek kirepültek a méhkasból, és váratlanul (és véletlenül) barátnőm felé vették az irányt, a lány már kezdte sejteni, miért is baj ez.

- Ezek darazsak – állapította meg elsápadva Flore.

- Ki nem találtam volna – dörmögte Tom, majd Malfoyjal élvezettel nézték, hogy Becca ordítozva elkezdett beljebb futni az erdőbe, nyomában a darazsakkal.

- Utána menjünk? – kérdezte Ginny, és egyik szemöldökét felhúzta.

- Igen – szólt Tom, mire mind beljebb merészkedtünk.





¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤






- Aú – sírta el magát Becky. Sohasem hittem volna, hogy egyszer megsajnálom. Eddig úgy voltam vele, hogy milyen jó lenne, ha én az ő helyében lennék. Ő legalább nem a jövőből jött. Na de MOST van az, hogy mégsem szeretnék. Hogy miért?

Jó tíz perc múlva találtunk rá Beccára, akin még mindig a darazsak zümmögtek, ezért az arcát (és majdnem teljes felsőtestét) alig lehetett látni. Alphard kis híján öngyilkos lett, de lebeszéltük róla. NE most őrüljön meg mindenki! Nem igaz? Tehát Alphard volt szíves elkergetni a darazsakat (természetesen varázslattal, különben soha nem sikerült volna), és ekkor megláttuk Beccát. Hát, most mit mondjak, eléggé feldagadt szegényke arca. Na, ő most tényleg úgy nézett ki, mint egy friss paradicsom. Azzal együtt, hogy elkezdett sírni. Annyiban legalább szerencséje volt, hogy mivel volt rajta ruha, a testét nem csipkedték össze. Annyira nagyon…

- Ne nyafogj már! – szólt rá Flore, aki megpróbálta őt néhány gyógyító varázslattal rendbe hozni. – Tudom, hogy fáj, de Tom se sírt a múltkor, pedig őt meglőtték.

- Egyrészről azért –kotyogott közbe Tom -, mert nem volt rá időm se. Másrészt meg azért, mert én nem szoktam sírni. Nem vagyok lány.

Azt hittem, Flore rögtön otthagyja a szipogó Beccát, és Tom nyakának ugrik. Tudniillik, ő a nemek közti egyenlőség híve, és nem nagyon bírja az ilyen dumákat. De nagy nehezen befogta a száját, és csak magában képzelte el, milyen lehet Tomot átokkal megölni/megkéselni/felakasztani/máglyán elégetni.
Miután nagy nehezen végzett Beccával (és adott neki egy nagy, piros nyalókát, amit még a milánói vásáron vett; mint jó gyógyító néni, ez kötelessége) felállt, és megkérdezte, merre kell visszamenni.

- Öhmm… - merengett el Ginny, miközben nagyban pásztázta a körülöttünk lévő sűrű erdőt – Merre is?

- Eltévedtünk – állapította meg Vicky nyúzott arccal.

- Fenét. Én tudom, hol vagyunk– intette le Tom, mire mi kíváncsian fordultunk felé– Valahol a világ végén, egy eldugott kis erdőben, ahol maga a Jóisten sem talál ránk egyhamar. Ezt akartad hallani?

- Köszönöm szépen – préselte össze a száját bosszúsan Vic.

- Szívesen.

- Ötlet? – sóhajtozott Becca (akinek a feje már csak dagad volt, piros már nem, és beszámolója szerint már nem fájt annyira), és leült egy kidőlt farönkre Flore és mellém.

- Álmos vagyok – mondta Walburga, és akkorát ásított, mint egy víziló. – Hány óra van?

- Háromnegyed tizenkettő múlt két perccel – tájékoztattam őket. – Semmi esélyünk, hogy elérjük a gépet.

- Ki akart itt repülőre szállni? – tett szemrehányást az idősebb Black – Én aludni akarok.

- Aludni? – meresztettem hatalmas szemeket - Még meghalni sincs időnk, nemhogy aludni! El kell érnünk a gépet.

Erre a reakció röhögőgörcs lett. Annyira szeretem, hogy mostanában mindig én vagyok a viccügyeletes, pedig még csak nem is szándékosan csinálom, hogy mindenki rajtam nevessen.

- Ugye most csak hülyéskedsz? – törölgette a nevetéstől kicsordult könnyeit Walburga, és a földet csapkodta jókedvében. Aztán leállt – Komolyan, Hermione. Innen még legalább ötven kilométer a repülőtér, amit még busszal sem tudnánk megtenni kevesebb, mint negyed óra alatt. Ráadásul eltévedtünk itt, a ki-tudja-melyik olasz erdőben. Már az beletelik egy órába, amíg kikeveredünk innen.

- Jó, akkor mit csináljunk?

- Aludjunk - vonta meg a vállát Flore. Összeesküvés…! – Ma már úgysem érünk oda, a pihenésre meg szükségünk van, főleg Beccának és Tomnak. Tudod, nemrég lőtték meg, vigyáznia kell magára. Nincs más, amit tehetnénk jelen helyzetünkben.

- Itt a földön? – botránkoztam meg.

Tom ekkor varázsolt nekünk néhány párnát, és takarókat: egyet alánk, egyet felénk.

- Jó éjszakát mindenkinek – ásított ő is egyet, és lefeküdt a takaróra aludni.

- Marha jó éjszaka lesz – morogta Flore.

Ezek után mindannyian lefeküdtünk a takaróra, és fejünket a párnákra hajtva elaludtunk.





¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤





- Vidd innen!

- Ez csak egy tücsök! Erdőben vagyunk, mégis mit vártál!?

- Akkor is VIDD INNEN!

- Jól, van, de akkor ne hisztizz.

Álmosan nyitogattam és csukogattam a szemem. Amikor végre felébredtem, azt volt az első benyomásom, hogy megvakultam, ugyanis minden sötét volt. Aztán rájöttem, hogy ez valószínűleg azért lehet, mert még nincs reggel. De akkor meg a többiek miért vannak fent!?

- Mi van már? – ültem fel álmosan, és mivel már régen rájöttem, hogyha Tom vagy Malfoy fent van, akkor nem tudunk aludni, ezért elővettem a pálcám (amit még akkor csórtam el Tom párnája alól, amikor elaludtunk) és megslagoztam magam egy kis vízzel, hogy felébredjek.

- Becky nem tud aludni a ciripelés miatt – adott magyarázatot Flore. Itt észrevettem, hogy senki nem alszik. – Ezért rávette Malfoyt, hogy tüntesse el a tücsköt. Mégiscsak ő a beteg, na meg Tom.

- Ez egy ERDŐ, csak úgy hemzseg a tücsköktől! – hökkentem meg barátnőm zsenialitásán.

- Megvan! – kiáltott fel diadalittasan Malfoy, mire mindenki felé fordult. Majd egy másodperc múlva csalódott hangon újra megszólalt – Majdnem.

- Szép tücsök, aranyos tücsök, nem akarunk bántani! – gügyögte Flore, a mellette levő Vicky vállára támasztva a kezét. Azt ugyanis elfelejtettem közölni, hogy Becca „heves” reakciója miatt eltört a keze. Igaz, beforrasztotta, de ilyenkor még vigyázni kell vele.

- Hogy rohadnál meg – morogta Malfoy a tücsöknek, de ezt csak én, Ginny, Tom és Becca hallottuk meg, mert mi voltunk a legközelebb hozzá.

- Hány óra van? –ásította Alphard, akinek láthatóan elég nagy gondot okozott, hogy ébren maradjon, ugyanis a nővére vállára hajtva aludt el megint. Illetve csak majdnem, mert Walburga arrébb csúszott.

- Negyed kettő - hunyorogtam az órámra, ami, mivel sajnos nem volt kivilágítva, ezért meg kellett erőltetnem magam, hogy lássak valamit bármit is a sötétben. – Vagy fél nyolc, nem látom pontosan.

- Hogy lehetsz ennyire visszamaradott? Varázsoljál már! – dünnyögte Malfoy.

- Jól van, na. Lumos. – Fény gyúlt a pálcám végén. – Egy óra negyvenöt.

- Remek.

Csend.

- Hát – szólalt meg Tom – Aludjunk még?

Alphardon kívül mindenki megrázta a fejét. Mindenkinek kiment az álmosság a szeméből.

- Akkor szétnézhetnénk kicsit – kelt föl a fiú – Kitalálnánk, merre kell mennünk, hogy kitaláljunk innét.

Helyeseltünk.





¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




Mindenki különvált, ezúttal kettesével mentünk felkutatni az erdőt, ami, meg kell jegyeznem, elég ijesztő volt így este. Azért tettünk így, mert öt ösvény vezetett a erdőn keresztül. Az elsőn Becca és Flore indult el (Walburga ötlete azt volt, hogy lány-lány,fiú-fiú párosok legyenek, mert különben nem arra fogunk figyelni amire kellene), a másodikon Alphard és Walburga (a lány azzal érvel, hogy ők testvérek), a harmadikon Vicky és Ryan (nem tudtuk máshogy párosítani), a negyediken Tom és Malfoy, az utolsón pedig én és Ginny.

- El sem tudom hinni – szólalt meg szokatlanul kedves hangon a lány, amikor sétáltunk -, hogy Tom Denem tényleg Voldemort.

- Én sem – csóváltam meg a fejem szomorúan – Most nagyon nem úgy néz ki a helyzet.

Itt elsápadtam, és döbbenetemben eltátottam a szám. Megálltunk.

- Ginny… mi van, ha… megváltoztattuk a jövőt? - kérdeztem kétségbeesetten a lánytól, mire ijedtséget láttam az ő szemében is. Megöleltük egymást, és ekkor egy bársonyos, kedves hangot hallottam a hátam mögött.

- Nem.

Megfordultunk, és igen érdekes látvány tárult elénk. Egy korban körülbelül velünk egyidős lány állt elénk. Teltkarcsú alakja volt, de igazán megfogalmazni sem tudom, hogyan nézett ki. Azért megpróbálom. Derékig érő, hosszú haja volt volt, ami aranyszínben tündökölt. De nem az a nyers szőke, ami Lunának és Vickynek van. Olyan volt, mintha nem is haj, hanem bársony lett volna a feje tetején. A szeme olyan élénken és fényesen sárga volt, hogy szinte féltem belenézni. Végtelen idők bölcsességét láttam abban a szempárban. Finom vonásai az arcán arról árulkodtak, hogy nemesi családhoz tartozhatott, de nem olasznak nézett ki. Nyakában egy fehér színű ékszert viselt, ami úgy ragyogott, mintha nem is evilági kristályok díszítenék (később kiderült, hogy nem tévedtem). A ruhája is különleges volt. Földig érő, szintén aranysárga, minta nem volt rajta. Olyan egyszerű volt, mégis annyira bonyolult…

- Ki vagy te? – tette fel Ginny remegő hanggal az első kérdést, ami eszébe juthatott.

- A keresztnevem Stella, a vezetéknevem titok – mosolyodott el, és közelebb lépett hozzám. Alaposan átvizslatott, mintha örökre az emlékezetébe akarna engem vésni. Mozdulatai elegánsak, finomak voltak, olyannyira, hogy nem hittem, hogy ilyenre ember képes lenne.

- Nem is képes.

- Te… - akadt el a szavam – Tudsz legilimentálni?

- Úgy is nevezheted – bólintott rá a lány. – Nem értek annyira az evilági dolgokhoz. Sokkal inkább hozzád…

- Evilági? Te nem ember vagy - állapítottam meg, mire a válasz egy újabb bólintás volt. Valamiért nem féltem, sőt, sokkal inkább megnyugtatóan hatott rám ez a lány.

- Miért jöttél? – Ginny hangja erőtlenül csengett, és ez tőle szokatlan volt.

- Azért jöttem, hogy vigyázzak rád, Hermione – fordult felém, és a nevemet olyan szeretettel mondta, hogy akaratlanul is úgy éreztem: ő szeret engem. Hogy hogyan, és miért, nem számított. – Engem rendeltek hozzád.

- Ki?

- Azt nem mondhatom meg.

- De mégis miféle lény vagy te, Stella? – kérdeztem félénken.

- Előbb-utóbb erre is rájössz – válaszolt, majd nevetve megrázta a fejét – Olyan furcsák vagytok ti, emberek! Annyit kérdeztek, még akkor is, ha tudjátok: nem válaszolunk nektek.

- Válaszolunk? Többen vagytok?

- Miért kérdezed, hogyha magadtól is rájöttél? – mosolygott – Ti földiek, annyira mások vagytok, mint mi. De talán jó is ez így. Nem lehetünk mind egyformák. Sokak a fajtámból, annyira szeretnének egyszerű emberi életet élni, köztük én is. De nekünk ez lett elrendelve, ez a sorsunk.

- Ne haragudj, hogy goromba vagyok, de megkérdezhetném, hogy hogy akarsz te segíteni nekem? – hangom nem volt sem gúnyos, sem szemrehányást nem akartam tenni, de kíváncsi voltam.

- Jó is hogy mondod! – kiáltott fel a lány, majd elmosolyodott – Köszönöm Hermione, hogy emlékeztettél, mi sem vagyunk feledékenyek.

Itt levette a fehér kristályokkal való nyakláncát, ami (most vettem észre) csillag alakú volt, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy az ékszer elnyeli azt a nyakláncot, amit Leontól kaptam (ő vette ugyan, de attól még tetszett, és nem dobtam ki), és a nyakamba helyezi saját magát.

- Én ezt nem fogadhatom el, túl értékes… - tiltakoztam hevesen – Kérlek, ez az ékszer a tiéd, nem adhatod nekem…

- Nem az enyém – szólalt meg Stella nyugodt hangon – A tiéd. Ez a sorsod, tündérlány.

- Tündérlány? – kérdeztük egyszerre Ginnyvel, aki egész eddig némán figyelte a beszélgetésünket.

- Hát nem tudtad? – csodálkozott el – Csak azoknak vagyunk mi

- Én? – lepődött meg Ginny. – De azt mondtad, hogy neked Hermionét kell védelmezned, nem engem!

- Valóban nem – fordult a barátnőm felé – Te másvalakinek vagy kirendelve. És csak később.

- És akkor majd nekem is lesz egy védelmezőm? Pont olyan, mint te? – reménykedett.

- Igen, egész biztosan – bólintott Stella, majd újra rám nézett azzal a két fényesen csillogó szemével. Ekkor elszégyelltem magam. Nem vagyok arra méltó, hogy egy ilyen lény nekem ajándékozzon valamit, és legfőképpen…

- Itt valami félreértés lesz – fakadtam ki, majd a nyakláncot levettem magamról, és Stella kezébe nyomtam – Én nem vagyok tündér! Hisz nézz csak rám! Nincs szárnyam, nem tudok úgy énekelni, mint egy tündér, nem tudok az embereken segíteni, mint ahogy én a róluk olvastam egyszer. Én csak egy egyszerű kamaszlány vagyok, aki azt sem tudja, mit akar elérni az életben. Ez az igazság.

- Te tényleg azt hiszed - nevette el magát a lány -, hogy a tündérek mind ilyenek? Igaz amit mondtál: vannak ilyen tündérek is. De te egy egyszerű földi lány vagy, aki tanácstalan, aki nem tudja mit kezdjen magával. Ezen felül viszont kedves vagy, segítőkész, és a magad módján segítesz az embereknek ott, ahol tudsz –mik ezek, ha nem egy tündér tulajdonságai? Akár egy szegény koldus is lehet tündér, ha jó szíve van, ha segíteni akar másoknak. Ők a féltündérek,- akiknek csak a szívük jó, bár nem bírnak különleges képességekkel - de ne feledd, ők is vannak olyan értékesek, mint ti, akik teljesen azok.

- De mégis hogy lehet az ember egyszerre tündér és boszorkány?

- Meg van rá a módszer. Te ugye tudsz varázspálcával varázsolni? – bólintottam – Ezért boszorkány vagy. Tündéri képességeiddel viszont nem minden varázslatot tudsz végrehajtani, csak olyanokat, amiket neked szabtak, és csakis mostantól.

- Például?

- Helyezd a kezed a talajra, és koncentrálj – utasított, mire én megtettem amire kért. Különös erő járt át, és mire a szemem kinyitottam, azt láttam, hogy két ujjam közül egy szál vörös rózsa kandikál ki.

- Ezt hogy csináltad? – tátotta el a száját Ginny.

- Nem tudom – pislogtam – Stella, mégis hogy lehetséges ez? Stella!

De Stella már nem volt ott. Csak a nyakék maradt meg, ami most mellettem hevert a földön.






¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤





- Találtatok valami érdekeset? – kérdezte tőlünk Malfoy, amikor visszaérkeztünk a táborhelyre.

Ginnyvel egymásra kacsintottunk.

- Semmit. És ti?

- Áh, csak a szokásos. Bokor, fa, bokor, fa, bokor, medve… - sorolta Malfoy vigyorogva.

- Mi? – rémültem meg, de aztán Malfoy elnevette magát, és azt mondta, csak viccelt.

- Nem szeretem az ilyen vicceket – szólalt meg Becky összefont karokkal.

Csend.

- Mi Abraxasszal viszont tényleg találtunk valamit - szólalt meg Tom, mire az említett immár komolyan, elkezdett bólogatni, majd a negyedik ösvény felé mutatott – Akkor, mehetünk? kirendelve, akik olyan különleges képességekkel rendelkeznek, mint a tündérek, vagy éppen kentaurok. Pont, mint te és a barátnőd – mutatott Ginnyre.