- Mi? – hallatszott az egységes (és meglepődött) kérdés tőlem és Tomtól.

- Hogyha megyünk vissza a Roxfortba, akkor… - elvörösödtem.

- Ó! – értette meg Leon – Ezt már megoldottam. Tényleg. Majd meglátod, hogyan.

ÍGY OLDOTTA MEG!? HOGY JELENTKEZETT ODA TANÁRNAK? Most ki vagyok borulva rendesen. A tanár-diák kapcsolatot tiltják a Roxfortban, nem? Csodálom, hogy Dumbledore már akkor nem csukatott be a mungóba, amikor megérkeztünk, ezek után már nem akarok neki csalódást okozni. Áááá… ezt Leon előbb is közölhette volna! Mégis hogy gondolta!? Jelen pillanatban nem vagyok képes a normális emberi kommunikációra. Sajnos. Na, a ma esti randi ugrott. Ha vége a reggelinek beszélek is vele.
Tom meg mosolyog. Mit lehet ezen nevetni? Már elnézést, de… ilyen sem történik velem mindennap. Tom Denem mosolyog. Ez bekerül a Roxfort történetébe. Még hogy ő örül valaminek! Na jó, ez inkább káröröm, de akkor is. Honnan veszi biztosra, hogyha Leont otthagynám, akkor mindjárt a karjaiba vetném magam, hmm? Szegény, néha tényleg sajnálom (de szigorúan csak ebben az idősíkban). Na, meg ez Hermione-Leon-Tom dolog kezd kicsit megőrjíteni. Mit, kicsit, nagyon! Valamelyikünk nem jön ki élve ebből (már csak Tom miatt is).

Na végre, befejezte mindenki a reggelit.

- Beszélhetnénk két percet? Négyszemközt – sétáltam Leonhoz szúrós szemekkel. Remélem, érti a célzást.

- Beszéljünk. – És már húztam is kifelé az étkezőből, és felrángattam a szobámba, majd becsuktam az ajtót mögöttünk.

- Mégis elárulnád, hogy gondoltad ezt?! – vontam kérdőre mire elmosolyodott, és megpróbált közelebb jönni, de én elhúzódtam.

- Mégis mi a bajod? – kérdezte szemrehányóan.

- Még kérdezed? Tudod te, hány évet kapnánk az Azkabanban, hogyha…?

- Nyugodj már meg! – szólt közbe, majd sóhajtott – Szóval. Nem értem, mi a baj ezzel. Közel leszünk egymáshoz, és ez volt a cél.

- De ez így törvénytelen! Hát nem fogod fel? – kiáltottam, miközben kitártam a karom, és az arcomat elöntötte a pirosság: ezúttal a haragtól. – Mit szólna Dippet professzor, hogyha megtudná?

- Amit Armando nem tud, az nem fáj neki – vont vállat.

Ez eszembe juttatta azt a tavalyi emléket, amikor Umbridge (fújj!) meg akarta kínozni Harryt, akkor azt mondtam, hogy az be van tiltva, és mit szólna ugyan ehhez Caramel, ő meg ugyanazt válaszolta, mint Leon.

- És… milyen tantárgyat tanítasz majd? – kérdeztem immár halkabban. Belátom, a veszekedéssel nem sokat érek el.

- Én Legendás Lények Gondozását, Adriana meg gyógynövénytant. Mindkettő megüresedett.

Hurrá, Marlowe elmegy! Ez jó hír. Csak az a rossz, hogy Leon lesz helyette.

- Én továbbra is fenntartom azt a véleményem, hogy ez nem helyes.

- Azt nem mondd, hogy még soha nem csináltál törtvénytelen dolgot! – borult el az arca.

Hát ezt nem mondhatom, mert nem lenne igaz. Mi Harryékkel mindent csináltunk, csak sohasem törvényes keretek között. Tulajdonképpen ez sem lenne más. Azért is simán sittre vághattak volna, ha mondjuk megtudják, hogy Siriusnak mi segítettünk megszökni. De nem tudták meg…

- Jó. Csináltam, de nem vagyok épp büszke rá. – Ez sem igaz. Na, Leon, vedd be, kérlek!

- Nem hiszem el. – Túl okos vagy. Ez már idegesít. – De gondolj csak bele: Mi ketten tudunk csak róla, akkor meg…

- És Flore, Tom, Malfoy, valószínűleg Ginnynek és Ryannek is elmondták már, csak idők kérdése, hogy Beccának is. Összesen nyolcan.

- Jó, hát ha szépen megkérjük őket, hogy hallgassanak… - folytatta VOLNA, de én közbevágtam:

- Tomot és Malfoyt nem lehet szépen megkérni. Esetleg fenyegetni, de az nem hiszem, hogy sikerülne. És e nélkül hidd el, hogy amint visszaérnénk a Roxfortba, világgá kürtölnék a kapcsolatunkat.

- Jó, semmi baj, van még néhány ötletem. Mi lenne, ha ők sem tudnának róla?

- Ezt hogy érted? – hökkentem meg.

- Eljátszuk a szakítást még itt, és semmit sem fognak gyanítani. Elég nekik egy jó nagy, veszekedős jelenet, és nem firtatják a dolgot tovább – vetette fel az ötletet.

- Nem rossz, de ennek is van hátulütője: némelyik lány és fiú talán, de az én barátaim sohasem hinnének el ilyesmit. Ha meg mégis, akkor Tom rögtön megint csapná a szelet nekem, ami meg neked nem tetszene. A mondó vagyok: hagyjuk az egészet Leon. Nem éri meg, hogy Azkabanba kerüljünk ezért.

- Tehát – szólalt meg kis idő múlva – Ez azt jelenti, hogy mégis az a Denem fiú kell neked, nem én. Ugye?

- Nem, dehogyis! – fortyantam föl – Ilyet én nem mondtam! Csak azt szerettem volna elmagyarázni…

- Tudod mit? Nem kell magyarázkodnod, azt csinálsz, amit akarsz – kiabálta, és kiment a szobából.

- De Leon! – kiáltottam utána, és futásnak eredtem a szobája felé, csak az volt a bökkenő, hogy bezárta az ajtót, és nem tudtam kinyitni, a pálcám hatástalan volt, Leon meg nem engedett be. Sértődötten indultam vissza a szobám felé (a nappalin keresztül) amikor a hátam mögül valaki megszólalt:

- Ezt hívják szerelemnek, mi? – gúnyolódott Tom Denem, és a vállamra helyezte a kezét.

- Fogd be! Éppen elég volt nekem ennyi mára. – És indultam is volna a szobámba, amikor éreztem, hogy Tom hátulról átölelt, és a fülembe súgta:

- Ideje volna már, hogy eldöntsd, ki legyen az kettőnk közül. – Erre mérgesen újra felé fordultam.

- Bárki jobb lenne nálad – a szavakat szinte már köptem, olyan nagy megvetéssel, amilyennel csak tudtam. Hogy nem jutott eddig eszembe, hogy ki ez az ember? Hogy nem vettem észre, hogy milyen gonosz? Gyilkos lesz belőle, mégis hagytam magamat...

Erre megfogta a csuklómat, és erősen megszorította, ki tudja hanyadjára.

- Engedj el – nyöszörögtem, szinte már majdnem sírva.

- Különben mi lesz? – gúnyolódott, aztán közelebb hajolt hozzám – Nem tudsz te rólam semmit!

- Sokkal többet tudok rólad, mint azt te hinnéd! – vágtam vissza – Tudom, hogy Mardekár Malazár leszármazottja vagy, tudom, hogy párszaszájú vagy, tudok arról , hogy az a titkos álmod, hogy egy olyan társaságot hozz létre, amiben csak aranyvérűek vannak, tudom…

- Állj csak meg! – szólt közbe – Nekem nincs ilyen álmom, soha nem is volt…






××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××






- Mi? – döbbentem meg. Ez nem lehetséges!

- De… - folytattam akadozó hangon – te vagy Voldemort Nagyúr… te… gonosz vagy! Annak kell… lenned! – törtem ki sírásban, mire Tom elengedte a kezemet, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán, miközben átölelt, és nyugtatgatni kezdett.

- Ez csak egy becenév, Mio! – súgta a fülembe, miközben leült a kanapéra én meg az ölébe, és adott egy csomó zsepit – Csak játék! Nem kell komolyan venni!

- Dehogyisnem! Legalább mondd azt, hogy az érzelmek… gyengévé tesznek! Mondd azt… kérlek szépen! – szipogtam Tom vállán.

- Nem mondhatom, mert nem igaz – nézett a szemembe.

- De akkor ma reggel a szobádban…

- Jó színész vagyok, nemde? – mosolygott – Már régóta tudom, érzem, hogy úgy kezeltek engem Weasley… hmm… Ginnyvel, mintha gonosz lennék, de nem tudom miért. Hát játszottam egy kicsit veled, tudtam, hogy te ott vagy az ajtóban- és ez nem mellesleg hozzásegített ahhoz, hogy most otthagyd azt a szépfiút…

Itt gombócot éreztem a torkomban, amit csak nagy nehezen sikerült lenyelnem.

- Nem szeretted őt igazán, Hermione. Mázli, hogy még most hallgattál a tanácsomra, és nem…

- Tanácsodra? – kuncogtam – Az volt a döntőbb érv, hogy Leon tanár lesz.

- Kérlek, ne hívd így – szólt rám Tom megrovóan.

- Hívjam Vitale-nak? Annyi van itt belőlük, hogy alig férünk el. Na jó, ez nem teljesen igaz, a ház hatalmas.

- De akkor legalább ne a becenevén szólítsd. Kérlek, előttem ne.

- Hát jó. Csak a te kedvedért. – Már nem sírtam.

Szünet.

- Van egy olyan érzésem, hogy nálunk – nézett a szemembe újra – nem működik a sima randizgatás. Várj egy kicsit, van számodra egy meglepetésem.

Majd a zsebébe nyúlt, és elővett valamit, amit aztán a háta mögé rejtett el. Felállt a kanapéról, majd pedig letérdelt elém. Drága Merlin, ez már most rosszul kezdődik. Csak nem azt akarja, amire gondolok…? Kis híján becsuktam a szemem, annyira izgultam, hogy mi lesz a meglepetés, de aztán rájöttem, hogy mivel nekem adják, illene odafigyelnem rá. Tom aztán lassan előhúzott (megjegyzem:itt már kis híján elájultam az idegességtől)… egy vörös rózsát, és odaadta nekem.

- Hál’Istennek! – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve.

- Mire számítottál, édesem? – vigyorodott el, de most nem úgy ahogy máskor (kivételesen)

- Mintha nem tudnád.

- Azért ott még nem tartunk. – Szerintem se. Pedig komolyan azt hittem, hogy gyűrűt húz elő, belőle bármit kinéz az ember…

- Mondd csak, direkt csinálod a feszültséget? – róttam meg, de be kell vallanom, nagyon ötletes volt.

Megint csend.

- Figyelj – jutott eszembe valami – Amit Leonnal csináltunk ma reggel, az nem az volt, aminek látszott… - de az lett volna, ha nem zavarsz meg, tettem hozzá gondolatban. Mintha annyira szerettem volna.

- Értem – tette a számra az ujját – Ne magyarázd meg, hiszek neked. Kicsit elegem van már abból, hogy csak kerülgetjük egymást mindig, neked nem?

- De igen. Mit akarsz ezzel mondani? – Már sejtettem.

- Hermione, leszel a barátnőm?

- Igen – mosolyogtam, mire végre megcsókoltuk egymást. Milyen régóta vártam erre! Tom karjaiban lenni jobb volt még Leonnál is, és ezt az elsőt soha nem fogom elfelejteni, amíg élek. Pont ekkor estek be a boltíven keresztül Becky és a csajok (mosolyukból ítélve), nyilván hallgatóztak. De nem baj – mosolyogtunk össze Tommal, majd megöleltük egymást– mi így szeretjük őket.