Ajajj, már holnap van! Ez pedig az jelentené, hogy beszélnem kellene Leonnal erről az egész tegnapi dologról. NEM hiszem el, hogy megcsókoltam! Azt meg még úgyse, hogy ő meg visszacsókolt. Hát, majd meglátjuk, mi lesz ebből. Mármint, hogy hajlandó lesz-e velem beszélni. Tegnap este az ölelés után semmi különös sem történt, csak egyszerűen hazasétáltunk, én immár tisztes távolságban Leontól. De most már tenni kellene valamit, azt hiszem. Csak legyen elég erőm. Becky haját egy varázslattal nagyjából rendbe tudtuk hozni, de sajnos az eredeti fekete haja nem maradt meg: piros, vagyis vöröses lett a színe. Ezt a varázslatot addig hagyjuk rajta, amíg az eredeti le nem kopott, ami egy teljes (!) évig is eltarthat. ? Mellesleg nem is a varázs felrakása, hanem Becca hisztije volt a nehézkes kissé. Utána másfél órán keresztül nyugtattuk, hogy így is jól néz ki, és igen, így is vehet fel piros színű cipőt, nyakláncot meg karkötőt, és nem fog úgy kinézni, mint egy… ki sem írom, remélem, azért érthető voltam…
Becky semmit sem tud arról, mi történt tegnap, mindenesetre a táska tetszett neki, és meg is puszilta érte Tomot. Hát, istenem, én már inkább bele se szólok. Azt nem sürgettük közölni vele, hogy mi történt Leon és köztem, és nem is tervezzük (ez Flore ötlete volt, bár előbb utóbb úgyis kiderül, de hát, addigra már remélhetőleg több száz kilométerre leszünk Milánótól na meg Leontól).

Álmosan kibújtam a finom, meleg takaró alól, majd amikor magamhoz tértem (a jó hideg zuhanytól-persze csak az arcomra, mert nem akartam azzal pazarolni az időt, hogy megmosdok, mert a lehető leggyorsabban szerettem volna Leonnal tisztázni a dolgokat) elindultam a szobája felé.

- Leon, beengedsz? – kopogtattam.

- Ki vagy?

- Hermione! – válaszoltam bosszúsan, majd láttam, hogy nyílik az ajtó. Egy (láthatóan) álmos szemű Leonardo Vitale nyitott ajtót, aki a szemeit dörzsölgette. Amikor alaposan szemügyre vettem, észrevettem, hogy nincs rajta felső. Hát... jó… nagy levegőket kislány, beszív...kifúj…be…és…ki és Merlinre, az arcát bámuld, ne a felsőtestét! És őrizd meg az eredeti arcszíned! A vörös nem áll jó neked, drágám…

Oké, ebből elég. Tehát Leon beljebb engedett, én meg már megint, totál vörösen besétáltam.

- Beszélhetnénk? Tudod miről – motyogtam idegesen, és igyekeztem az arcára fókuszálni, nem lejebb...

- Azt hiszem – sóhajtotta – Foglalj helyet!

Mivel nem volt a szobában karosszék, kénytelenek voltunk a franciaágyon letelep… na várjunk csak! Minek neki, egymagának ekkora ágy? Bár, lehet, hogy szeret terpeszkedni éjszaka. Pedig nem kéne arra gondolnom, mit csinál éjszaka, mert nyilván alszik. Na mindegy.

- Mi legyen? – tettem fel a tőlem telhető leglogikusabb kérdést, mire Leon elmosolyodott.

- Mit szeretnél? Szerinted mi ketten lehetnénk-e…?

- Együtt? – fejeztem be a mondatot – Alig másfél napja ismerjük egymást, Leon.

- Én hiszek az első látásra szerelemben – húzta össze komolyan a szemöldökét – Mi van, ha ez pont olyan?

- Csak egy példát mondj erre – tártam szét a karom.

- Hmm – merengett el, majd szinte már láttam, hogy a kis villanykörte ott lebeg a feje fölött. Valamit kitalált. – Rómeó és Júlia?

Elnevettük magunkat.

- Vicces – húztam el a számat. Mivel az ágynak nem volt háttámlája, nekem meg már fájt a hátam, kényelmesen hátradőlve helyezkedtem el rajta.

- Én nem annak szántam. Kértél egy példát, én meg megadtam.

- Igaz –ismertem el.

- Hermione –hajolt közelebb és lejjebb hozzám – Nem tudod, mit éreztem, amikor először megláttalak. Fontos vagy nekem. Csak egy esélyt adj. Kérlek – az utolsó előtti mondatra megdobbant a szívem. Tom is ezt mondta nem sokkal ezelőtt. Egy kicsit bűntudatom volt, de az hamar elszállt, amikor Leon átölelt és szájon csókolt, amibe beleremegtem. Pontosan ekkor nyílt az ajtó, és belépett rajta…




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




- Tom! – pattantam fel. Rögtön rájöttem, milyen félreérthetetlen helyzetbe kerültünk: Leon és én épp az ágyra hajolva csókolózunk, ő félmeztelenül, én meg egy rövid kis hálóingben. Hát ilyen helyzetben, csakis egyet gondolhat rólunk. Csak nehogy itt cirkuszoljon nekem.

De, a legnagyobb meglepetésemre, Tom közömbös arccal így szólt:

- Nem akartalak titeket megzavarni, sajnálom – majd kisétált, és becsukta maga után az ajtót.

Megkövülten álltam egy helyben.

- Ne haragudj rám, Hermione. Az én hibám, hogyha összevesztek… - kezdett volna bele Leon, de közbevágtam:

- Ez csakis az ő hibája, nem a miénk.

- Örülök, hogy így gondolod – mosolyodott el, majd átölelt – Akkor adsz egy esélyt? – suttogta a fülembe.

- Rendben– pusziltam meg – De azért lenne még egy kérdésem.

- Ne kímélj.

- Hogyha megyünk vissza a Roxfortba, akkor… - elvörösödtem.

- Ó! – értette meg Leon – Ezt már megoldottam. Tényleg. Majd meglátod, hogyan.

Felhúztam a szemöldököm, de nem különösebben gondolkoztam el rajta, biztos igazat mondd.

- Elmehetünk ma este vacsorázni? – kacsintott rám. Remek, pedig azt hittem már nem lehetek vörösen.

- Jó lenne, csak hát, nem biztos, hogy a házigazda… - itt leesett. Aha, hogy itt ő a házigazda. – Meg se szólaltam. Mehetünk.




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤





Reggelizni indultam, amikor halk motyogást hallottam Tom szobája felől. Óvatosan, résnyire nyitottam az ajtót, és akkor megláttam, hogy a fiú egy asztalra könyökölve, lehajtott fejjel áll.

- Ilyen nagy lett volna a kérésem? - sziszegete magának, és bár azt nem tudom mire gondolt, de mintha... egy könnycseppett (?) láttam volna a szemében.

- Átkozott érzelmek - törölte le magáról.

Ennyi elég volt.




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




Úgy beszéltük meg Leonnal, hogy fél hétkor megyünk el, amikor a többiek mindd el vannak foglalva egymással.
Éppen most fejeztük be a reggelit a többiekkel, amikor Vitale professzor betoppant az étkezőbe, ami már csak ezért is volt érdekes, mert mivel beteg, a szobájába kapja a kaját. Úgy látszik, meggyógyult. Ez az én szerencsém.

- Jó napot mindenkinek! – köszönt ránk derűsen, mire mi is morugtunk valamit, és ezzel a köszönés le is volt tudva.

- Nekem már most rossz a napom – mondta Tom, miközben a pirítósát méregette.

- Tessék?

- Semmi, professzor.

- Most nagyon örülök – ki nem találtuk volna… - Nem hittem, volna, fiam, hogy felvesznek tanárnak a Roxfortba Rianával együtt! Végre gyakrabban láthatlak titeket!