A professzor megbetegedett, ezért Leon meg Ria fogja megmutatni nekünk Milánót. Azt hadd ne mondjam, hogy ennek Becca igencsak örült. Tom meg nem. Hát és akkor? Semmit nem csináltam, amiből arra következtethetne, hogy megcsalom Leonnal. Beleértve azt is, hogy csak fél napja ismerjük egymást, de hát Tom már csak ilyen.
De, van jó is abban, hogy ők visznek minket, és nem a professzor: elmegyünk szétnézni a vásárokon is, ahol mindenféle apró kis hülyeségeket árulnak csillagászati összegekért. De attól még szépek, kikérem magamnak! És oda csak varázslók járnak.
Azért ebben a házban jól el lehet szórakozni. Flore, példának okáért fél órája könyörög sírva Adrianának, hogy menjünk valamelyik divatüzletbe is. Hoppá, bekapcsolódott Becky is. Most már ketten lógnak a Vitale-lány lábán. Malfoy a szomszéd macskájára küldözget átkokat, Walburga meg Alpharddal vitatkozik már megint. Ginny és Vicky a szobában fésülik egymás haját, és szintén beszélgetnek - ahogy látom, Ryan meg hallgatózik. Tom meg még mindig duzzog.

Hát, így telik egy reggelem 1943-ban…



¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




- Képzeld – tört be a szobába Becca, mire én a lábamra ejtettem a könyvet, amit a kezemben tartottam (ha nem tudnád: olvasni akartam), és mellesleg kétszáz kiló volt. Becky ezzel mit sem törődött-, Úgy döntöttem, levágatom a hajam!

- Mi? – hökkentem meg, miközben a lábamat masszíroztam – Pont Milánóban? Tudod te, mennyit kérnek el egy sima hajvágásért a divat fellegvárában*?

- Hármunknak nincs annyi pénzünk – forgatta meg szemeit Flore, aki eddig az ágyán ülve olvasott.

- Szerintetek miért szoktam spórolni annyit? Már hogyne lenne pénz! Erre gyűjtök tíz éves korom óta!

- Na várj csak – ült fel Florence – Tehát, jól értettem: tíz éves korod óta arra gyűjtesz, hogy egyszer majd levágathasd a hajad Milánóban?

- Párizsban – helyesbített a fekete hajú lány – De ez nem jött össze, így be kell érnem Milánóval…

Ez a lány nem komplett.

- Hát… akkor elkísértek? – bökte ki.

- Mikor?

- Este. Amikor kimegyünk Leonékkal - álmodozó sóhaj – szétnézni a városban. Na?

Florence-el összenéztünk.

- Mivel nincs jobb dolgunk – vontam meg a vállam. – Csak ne nagyon kóboroljunk el a többiektől.




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




Mivel volt még egy kicsi szabadidőm hétig (különben már sötét volt), úgy gondoltam, hogy megnézem azt a gyönyörű szökőkutat a kertben. A bejárati ajtó keresztül mentem ki, és hátrasétáltam. Ha a hátsó kert nagyon szép volt, akkor a bejárat felől meg a gyönyörű jelző illeti meg, és még finoman fejeztem ki magam…
Amint hátraértem, láttam, hogy nem vagyok egyedül. Leon is ott ült a szökőkút melletti padon, én meg letelepedtem mellé.

- Hát te? – kérdezte kedvesen mosolyogva.

- Zavarok?

- Ellenkezőleg, örülök, hogy itt vagy. Éppen locsolgattam a virágokat, csak leültem kicsit.

- Kérdezhetek valamit? – néztem Leon szemébe kis szünet után.

- Persze, csak tessék.

- Tehát. Miért van egymás mellett az oroszlán és a kígyó? – kérdeztem, majd a tekintetem a két állatszoborra szegeztem.

- Tudod, a mi családunkban egyaránt voltak Griffendélesek és Mardekárosok. Ezért nem is ítéljük el őket – mesélte.

- Mi? – kérdeztem megütközve.

- Jól hallottad. Én griffendéles voltam például, de a nővérem, mardekáros.

- Riana… mardekáros volt? - lepődtem meg.

- Igen – bólogatott Leon – Biztos észrevetted, hogy nem nagyon kedvel engem. Ez azért van, mert egyszerűen irigy rám, amiért én griffendéles voltam.

- Még most is?

- Igen.

- De – folytattam – Szerintem, te nem is lehettél volna mardekáros.

- Miért nem? – húzta össze a szemöldökét.

- Nem tudod, mit jelent a neved? Leonardo, az azt jelenti: oroszlán. Egy oroszlán pedig nem kerülhet a kígyósok házába. Ki van zárva – ingattam meg a fejem, mire elnevettük magunkat.

- Okos lány vagy – jegyezte meg Leon – Tom Denem a barátod?

Elvörösödtem.

- Még… nem teljesen… nem tudom. Nem bízik bennem. Nem ez egy kapcsolat alapja? – fakadtam ki. Pont annak, aki miatt Tom haragszik rám. Sebaj.

- Tulajdonképpen de. A bizalom fontos dolog. De az sem jó, hogyha valakiben túlságosan megbízol, és az a valaki becsap...

- Igen, de hogy jön ez ide? – ráncoltam a homlokom, mert észrevettem, hogy Leon arca elsötétül.

- Még van fél óra a kirándulásig – terelte a témát– Szerintem össze kéne készíteni a cuccainkat, mert mire ez a bagázs összekészül…!

Sóhajtott.

- Támogatom – kuncogtam – Szia Leon!

- Szia Hermione! – köszönt el, és megpuszilt.

Amikor hátrafordultam, éppen, hogy csak láttam valamit/valakit elsuhanni a fa mögül.




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




Hét óra múlt húsz perccel, mire végre valahára sikerült összeszednünk magunkat, és készen álltunk arra, hogy közelebbről is szemügyre vegyük a várost. Már sötét az ég, úgyhogy így még hangulatosabb.

- Mindenki kész? – mosolyodott el Adriana, mire mi egyetértően bólogattunk – Akkor, mehetünk!

Kb. tíz perc múlva megérkeztünk. Hát… ez csodálatos, finoman fogalmazva. Az utcák végeláthatatlan sorain álltak szoros egymásutánban a kirakatos bódék, ahol szebbnél szebb csecsebecséket lehetett vásárolni szuvenírnek. Voltak itt például bögrék, csészék, órák, pólók Milano felirattal. Vagy árultak még édességet, ékszert, és igen sok számban világító holmikat, amik színüket váltogatják. Hogy ezek mire jók, az egyelőre rejtély a számomra…
Becky, Ginny és Florence rávetették magukat az ékszerekre. Vicky a világító holmikat, Ryan meg a Milano feliratú bögréket nézegette. Alphard az édességesnél egy kicsi, tükrös, mézeskalács szívecskét nézegetett (ugyan kinek? Mellesleg azt hittem, hogy ilyen csak a mugliknál van), Walburga pedig egy kakasos nyalókával (szintén) szemezett. Leon és Ria meg elvonultak, gondolom, vitatkozni. Tom és Malfoy (vigyorogva) rögtön egy jövendőmondó-bódéhoz rohantak. Gondolom (mégpedig abból, hogy mindkettejüknek a kezükben volt a varázspálca, bár nem tudom, Tom honnan szerezte), hogy leleplezzék szerencsétlen asszonyt, aki arra vetemedik, hogy jósolni akar másoknak. Ez azért mégiscsak szemétség! Oda is megyek.

- Mi a jó francot… - kezdtem volna bele Tomhoz címkézve mondanivalómat, de az idős jósnéni megállított.

- Kislány, kíváncsi vagy a jövődre? – kérdezte misztikusan suttogva. Most úgy nézett ki, mint a mugli Hófehérke meséből a gonosz boszorka. De – amióta tudom, hogy én is boszi vagyok – letettem arról az elméletről, hogy minden banya gonosz. Persze, azért nem kell mindenkiben a jót feltételezni, ezért is gyanakszom. Úgyis mindenki ezt csinálja, miért én legyek a kivétel?!

- Kösz, de nem – kierőltettem magamból egy mosolyt, és megpróbáltam elhúzni Tomot, aki meg elvigyorodott, majd odatolt (szó szerint) a székhez, és lenyomott rá.

- Ugyan, kérem, befizetek egy menetre ennek a kislánynak! – húzta még szélesebbre a vigyorát Tom.

- Ezért még számolunk – sziszegtem Tom fülébe.

- Mi többé már nem… - Ez nagyon komolynak hangzott. Most mi legyen? Amikor suttogta, a bőrömön ismét végigfutott az a jól eső bizsergés. Mi lesz most…?

- Hát jó – szólalt meg az öreg boszi, aztán mondta, hogy adjam oda a kezem. Megtettem. – Úgy látom, a szerelemben nem lesz szerencséd az ezt követő néhány hétben – ingatta meg a fejét – Mert bár te tudod, ki számodra az igaz szerelem, eldobod őt, valaki másért. Egy futó kalandért. Ne feledd – nézett a szemembe – a szerelem a legfontosabb dolog a világon. Nélküle sem én, sem te, sem bárki más nem létezne. Ez éltet minket – úgy tűnt ennyi volt, de aztán még hozzátette - És még valami. Hallgass a szívedre.

Aztán elmosolyodott, meg megkövülten ültem a székben. Honnan tudhatta... csak véletlen volt! Ugye, csak véletlen? Ekkor eszembe jutott anyukám egyik kedvenc mondása: Nincsenek véletlenek. De nem lehetek, és leszek annyira ostoba, hogy bedőljek egy nyilván csaló vénasszonynak! Addig beletrafált, hogy tudom, ki az igaz szerelem, de ennyi. Abban hiszek, hogy én irányítom a sorsomat, ami nincsen előre kirendelve és mindig is ebben fogok.

- Én… - szólaltam meg, amikor megtaláltam a hangom – megyek.

Visszafelé sétálva (még mindig sokk alatt), megálltam egy ékszeres bódé mellett, persze nem ott, ahol a lányok voltak. De megtetszett egy nagyon szép, zöld kristályos, szívecskés nyaklánc.

- Mibe kerül ez? – kérdeztem az eladótól. Valahogy nem tudtam otthagyni, és elmenni mellette… olyasmihez hasonló lehetett, mint amikor Vitale professzor elhatározta, hogy megtartja Capryt.

- Húsz galleon – válaszolta kedvesen a férfi.

- Mennyi? – hüledeztem. Ennyit elkérni egy vacak kis nyakláncért? Pofám eldobom…

- Majd kifizetem én – hallatszott egy kedves hang hátulról. Rögtön megismertem, ki az.

- Na de Leon… – szóltam rá. Ezt nem engedhetem meg!

- Ugyan, tényleg, semmiség. Én csak örülök neki. Különben is – csillant föl a szeme, amikor odaadta a pénzt az eladónak – ez a húsz galleon rosszabb helyre is mehetett volna.

Fogta a nyakláncot, és a hátam mögé sétált. Elsöpörte a hajamat, aztán óvatosan a nyakamba helyezte a láncot, úgy, hogy közben a meztelen vállam hozzáért a kezéhez…uhh…

- Gyönyörű vagy ebben – súgta a fülembe. Teljesen más érzés volt, mintha Tom tette volna. Olyan furcsán suttogta… volt benne valami, amit tisztán nem tudtam kivenni… mindenesetre elvörösödtem.

Pont ekkor toppant be Riana.

- Ne haragudj, Hermione, de a barátnőid hívnak – próbálta nagyon kedvesen mondani, de hallatszott az idegesség a hangjában. Mi baja van?

- Megyek – feleltem még mindig vörösen. – Szia Leon!

- Szia.



__________________________________________

* csak, ha valaki nem tudná: így nevezik Milánót, ami különben nagy divatváros, hasonlóan Párizshoz:)