- Messze megyünk még? – nyafogott Flore.

Már másfél órája gyalogolunk! De a professzor csak nem hajlandó elmondani, hol fogunk megszállni. Az a kerek négy óra üldögélés a buszon mindenkinek megártott, mert még nyafogósabbak lettek a lányok, és Malfoy is. Igen, ők, mert én inkább már bele sem szólok. Meg hogyha Becky ideges, akkor eláshatjuk magunkat. Jellemző: a professzor közelebb nem talált szállást. Ezt nem bocsátom meg neki. Kivéve, hogyha egy öt csillagos luxushotelt nézett ki, ami ugye lehetetlen. Egyrészről azért, mert mindegyik szállás Dumbledore ízlését tükrözi, mivel ő szervezte a kirándulást, másrészt Vitale-t is csak belerángatták ebbe, egyéb tanár híján. De még mindig jobb, mintha mondjuk Marlowe jön. Na ugye, nem vagyunk mi annyira szerencsétlenek! Mégiscsak van jó oldala is: Malfoy is szenved. Ugyan nem tudom, ő hol lakik, de biztosan nem ehhez szokott. Sem Walburga, sem Alphard. Mondjuk a Black kúria sem egy leányálom 1996-ban, de talán itt komfortosabb. A legtöbbet nyafogni mégis Florence-t halottam, meg ugye Abraxit.
Éppen egy szépen nyírt, sövényes ház (mit ház? Kastély!) előtt haladtunk el, ami olyan középkori stílusú volt kívülről. De szeretem az ilyeneket! Mondtam már, hogy imádom a történelmet? Mágiatörin is általában megpróbálok figyelni, de mivel régebben Harry és Ron, most Beccáék miatt nem megy, hagyom az egészet a francba, és megtanulom ebéd után, és ha a fiúk (lányok) valamit kérdeznek, akkor azt hiszik, én egy történelmi adatbázis vagyok, mivel tudok VÁLASZOLNI. Komolyan mondom, mindenki csodálkozik, ha egy (szerintem) középszintű nehézségű kérdésre tudom a választ. Nem ezért járunk iskolába, mi több: a Roxfortba? Vakegerek.

Egyszerre csak Vitale lefékezett (lábbusszal), mire mind egy rakásra kerültünk (értsd: egymásra estünk).

- Szállj már le rólam, Tom! – sziszegtem neki, mivel igencsak összegabalyodtunk az esést követően.

- Miért? Egész kellemes – vigyorodott el valószínűleg, mivel az arcát nem láttam.

- Gyerekek! – állt fel Vitale fejét csóválva, ennek következtében (mivel ő volt legalul, ugye így logikus) még jobban összekuszálódtunk. Aztán újra belemászott a kupacunkba, és kihúzta szintén legalulról az a szegény kiskutyát (ami nyüszített is), aztán elkezdett neki gügyügni, hogy a csúnya Hermione néni és Tom bácsi összenyomta. Mintha nem ő állt volna meg!

Jó két perc múlva már ott álltunk frissen kigabalyodva, morcos arccal.

- Miért állt meg, professzor? – kérdezte Ryan nyugalmat erőltetve hangjára, különben ő is ideges lehetett.

- Megérkeztünk! – jelentette ki üdvözült vigyorral az arcán a professzor, majd a kastély felé mutatott.

Becky a nyakát nyújtogatta.

- E mögött van, ugye professzor?

- Nem – mosolygott, kivételesen normálisan – Ez a Vitale kúria!



¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤



- Na ne – csorgott a nyála Malfoynak.

- Professzor úr, ha ajánlhatok magának egy jó optikust… - kezdett bele Flore, de ezt Vitale elengedte a füle mellett.

- Gyerünk beljebb!

- Miért nem nyílik ez a hülye ajtó – morgolódott magában, amikor megpróbálta azt egy kulccsal kinyitni. – Nem baj – nyúlt be a zsebébe, és előhúzott egy kb. száz kulcsos kulcstartót – Van másik. Vészhelyzet esetére.

- Azkabanba kerülünk! – sikoltott fel Flore, aki az ájulás szélén állt, amiért be akarunk törni egy házba. El is ájult. Egyenesen Abraxas karjaiba. Amilyen hülye ez a fiú, csoda, hogy nem ejtette le.

- Hozzátok rendbe – csettintett Vitale, majd visszatért a kilencedik kulcshoz.

Malfoy felélesztette.

- Mi van? – motyogta Flore – Ez a menny?

- Ugyan! – legyintettem – Hogy kerülhetne Malfoy a mennybe? Gondolkozz már!

- Ja, igen… - kapott a fejéhez Flore jó erősen, mire a szinte már ütéses érintéstől újra kiütötte magát.

- Majd később foglalkozunk vele – figyelmeztetett Vitale - Tizenharmadik kulcs… ez lesz a nyerő – motyogta, de ismét kudarcot vallott

- De Florence-nek igaza van – szólalt meg Vicky – Magánlaksértésért Azkabanba kerülünk! Isten veled világ! – drámaian a homlokára csapott.

- Mi abban a rossz? – kérdezte Tom vigyorogva – Ott még úgysem voltunk.

Ja, hogyha a kiscsillag ennyire szerente odamenni, majd a közeljövőben ezt is elintézhetjük..

- Kuss – Becky, drága… a lélekjelenlétemet köszönhetem neked…

- Vacak kulcsok – morgott Vitale.

- Majd én – furakodott előre Walburga.

- Ugyan, hogyha én nem tudtam, akkor a kisasszony sem foga tudni kinyit… - a professzornak elakadt a lélegzete, amikor a Black lány egy pálcaintéssel kinyitotta az ajtót, majd mosolyogva a professzor felé fordult.

- Ez az amire gondolt?

- Igen – morogta Vitale, és intett, hogy fáradjunk be.

A ház belülről is olyan tizenharmadik századi hatást keltett. Mindenhol antik, sötét fából készült bútorok, és a hatalmas tükörnek, ami az előszobában állt, ezüstüs széle volt. A falon mindenhol emberek képei, amik, a… Vitale vezetéknevet hírdették, valószínűleg a tizenharmadik-tizennegyedik szádad környékéről. A lábunk alatt gyönyürű világosbarna, kerek szőnyeg feküdt, ami csak úgy látásból, legalább ötszámjegyű galleont jelentett. A plafonról egy szintén nagyon drága kristálycsillár lógott le, ahol mindegyik kis kristályon látszott, hogy különös gondossággal készítették. A padló is sötét színű volt. Vitale ott maradt, mi pedig elindultunk körülnézni.
Innen egy kis boltív vezetett a nappaliba/társalgóba, ami hasonlóképpen volt berendezve. Most vált láthatóvá, milyen nagy ez a ház, ugyanis az egésznek ez volt a központja. Rögtön a boltív mellett egy kőlépcső állt, valószínűleg szintén régi fakorláttal, ami az emeletre vezetett. Amellett volt található egy tévé (az természetesen nem antik,nem is új, de szerintem a legújabb lehetett, amit 1943-ban gyárthattak), azzal szembe több kanapé, puff stb.
A hatalmas társalgóból egy kis átjáró út vezetett az étkezőbe, ami egy hatalmas faasztalt és a körül székeket. Ettől jobbra volt, szintén boltív után a konyha. Onnan volt egy kijárat a kertbe, ha valaki friss zöldséget, vagy gyümölcsöt akart beszerezni a konyhára, de máshova nem vezetett átjáró.
Senki egy szót sem szólt.
Tom elindult a kert felé, mi követtük. Szépen ápolt kert, vagyis inkább udvar volt. Hatalmas szökőkútjában egy oroszlán és egy kígyó egymás mellett köpi a vizet, ami aztán végigfolyik a mészkőzeten, és végül egy kőmederben leli meg otthonát. Kicsit a Trevi- kútra emlékeztetett, amit egy fényképen láttam, csak persze kisebb volt. Még mindig nem tudtunk megszólalni. Visszasétáltunk a konyhába, onnan pedig a nappaliba, ahol Vitale beszélgetett egy magas, izmos, jóképű fekete hajú és csillogó, kék szemű sráccal, aki kb. húsz éves lehetett.

- Áh, sziasztok! – köszönt a férfi, amikor észrevett minket, és elmosolyodott. Felénk fordultak a professzorral és a kis Capryvel.

- Jó napot – motyogtam kábultan, mert még mindig a ház hatása alatt voltam. Vitale ezután azt mondta, hogy szeretné kipihenni az utat, és felvonult az emeletre.

- Jól érzed magad? – érdeklődött az idegen, és a szemembe nézett. Különös csillogást véltem felfedezni az övéiben, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Aztán a fiú végignézett rajtam, nekem pedig melegem lett.

- Persze. Soha jobban – feleltem lassan, mert még zavarban voltam a pillantásától.

- Tökéletes – csapta össze a tenyerét – Ne is húzzuk tovább az időt. A nevem Leonardo Vitale. Nyugodtan tegezzetek, és hívjatok Leonnak. Elvégre csak néhány év a korkülönbség – mosolyodott el.

- Elnézést, de akkor maga… te… a professzor rokona vagy? – kérdezte Ginny.

- A fia vagyok – eltátottuk a szánkat – Általában csak én vagyok itthon, na meg a nővérem, Adriana, de őt majd megismeritek – itt intett a kezével, hogy fáradjunk föl a lépcsőn. – Apa csak a szünetekben szokott hazajönni, mert egyébként a Roxfortban lakik, amint ti is tudjátok.

Cuki olasz akcentussal beszélt, és ahogy láttam, Becky majdnem elolvadt, és álmodozó képet öltött, majd sóhajtott. Alphard meg különösen méregette Leont.
Ezután megmutatta a szobánkat, ami… hát, inkább le sem írom. Olyan, sőt, talán még szebb baldachinos ágyak vártak, mint a Roxfortban. Az én ágyamon a függöny zöld, Beccáén világoskék, Flore-én rózsaszín volt.

- Honnan tudtad a színeinket? – kérdeztem Leontól. Csak én voltam olyan állapotban, hogy beszélni tudjak, mert Florence -nek a szoba, Beckynek Leon láttán állt el a szava.

- Találgattam – vont vállat – Tehát, tetszik? – itt bevágott egy olyan vigyort, amire eddigi ismereteim szerint csak Draco Malfoy és Tom Denem képes. Tévedtem. Becky érdekében, vagyis az agyhalál megakadályozása érdekében ki kellett volna a szobából rúgni Leont, mert Beckynek majdhogynem a nyála csorgott. De, mivel ő a házigazda, ez súlyos illemtelenség volna.
Mire a fiú úgy fél óra múlva méltóztatott távozni, Becky állapota válságos volt.

- Jól vagy, Becca? – futottam oda hozzá.

- Jobban, mint valaha – vigyorodott el úgy, mint egy idióta, arcán álmodozó mosollyal.




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




Mire Becky darabkáit sikeresen összeillesztettük elmúlt fél kilenc, már vacsoraidő volt. Tekintve, hogy fél órával ezelőtt érkeztünk, Beccának sikerült rendesen kibuknia.

- Elég perverz lehetett ez a Vitale fiatalon – szólalt meg az étkezőbe menet Florence – Ennyi gyereket összehozni!

- De azt a professzornak köszönhetjük, hogy legalább van Beckynek kit istenítenie, és Alphardnak is van kire féltékenynek lennie – fintorogtam.

- És Tomnak is.

- Mit mondtál, Flore? – kaptam fel a fejem.

- Jaj, te kis butus! – kuncogott – Nem vetted észre, hogy nézett rád Leon? Majd’ kiesett a szeme!

- Nem lehetett nem észrevenni – morogtam – Először mindig rá akartatok beszélni Tomra, most meg, amikor elvinne randizni, Leon követk…?

Úristen! Elfelejtettem a randit!
Szélsebesen futottam Tom szobája felé, majd hangosan kopogtattam.

- Tom!

- Mit akarsz? – nyitott ajtót mérgesen.

- Csak… - vékonyodott el a hangom. Mi baja van? Nem úgy beszéltük meg, hogy vacsizni megyünk?

- Na? Itt állsz még reggelig? – sürgetett – Buona notte!* - kiáltotta, majd becsapta az orrom előtt az ajtót. Egy hölgy előtt ezt nem illik! Még ilyen pofátlanságot…

- Ez nem jó – hallottam a hátam mögött egy hangot, amit rögtön felismertem: Ginny.
Amikor hátrafordultam valóban ő volt az, Vickyvel biztos az étkezőbe indultak.

- De mi lehet a baj? – fakadtam ki. Nem akarom Ginnyre zúdítani a magánéletemet, de valakinek ki kell öntenem a szívem!

- Féltékeny – válaszolta Vic egyszerűen – Ahogy nézett rád Leon, nem is csodálom…

- És erről én tehetek? – csattantam fel, majd elindultunk az étkezőbe.



¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤



Mint kiderült, Adriana Vitale nagyon jól főz. Ő is itt lakik az öccsével, akinél két évvel idősebb. Az volt a legérdekesebb (úgy tűnt, csak én vettem észre), hogy Riana szinte már utálja Leont, és ez viszont is így van. Talán a fiú tett valamit? De hát olyan kedves, megértő és okos (amint az kiderült), amilyen emberrel még sohasem találkoztam! Nem, nem, ő semmit sem tehetett. Rianából sem nézném ki. Lehet, hogy csak a szokásos testvér rivalizálás. Bár szerintem ezt már kinőtték. Nem, itt valami titok lappang… és ki vagyok én, hogy lerántsam róla a leplet? Vitale, mármint a professzor (most már nehézkes lesz így hívni, hogy már négy Vitale-al lakunk egy házban, beleérte Capryt is) nem vette ezt észre, vagy csak nem akarta észrevenni. Na de Leon kitett magáért, mert egész vacsora alatt engem szórakoztatott, ezért nem is csoda, hogy annyira kifáradtam, és korán mentem lefeküdni.
Ha másért nem, akkor azért, hogy szokjam a környezetet. Milyen furcsa volt átjönni abból a lepusztult kis apartmanból szinte a Bahamákra? Erre mondják, hogy télből nyárba.

Lehatottam a fejem a párnára, és most nem a szokásos hideg és szürke, hanem egy csillogó kék szempárral álmodtam…








________________________________________________
* olaszul: Jó éjszakát!