Ma éppen indultunk volna vissza a reggeliről Florence-el (négykor indulunk Milánóba…brr...) meg Beccával, amikor Vitale és a kis Caprice (elvégre így neveztem el!) szobája felől hangos kiabálást hallottunk.

- De professzor úr…! És a pixik?...Hogyhogy más?...Nem!... Dippet igazgató úr…Kérem!...Nem…NE!

Majd hallottuk az ajtót kicsapódni, és Vitale-t kilépni, kezében Caprice-el. Az arca teljesen olyan volt, mintha valaki meghalt volna.

- Rossz hírt kapott, professzor úr? – érdeklődött kedvesen Becky.

- Igen – felelte nyúzott arccal a professzor.

- Nem tarthatja meg a kutyát? – csillant fel a szemem. Hát kell nekünk ennyi nyűg?

- Dehogynem! – legyintett szórakozottan – Csak azt akartam, hogy külön szobája legyen az én kis Marcellámnak, de a csúnya Dippet professzor nem engedte – az elejét nekünk mondta, a végét már a kutyának gügyögte.

- Külön szoba? – lepődött meg Florence.

- Úgy ám! – dúdolgatott Vitale professzor – De nem engedték meg…

Ezt most kábé úgy mondta, mint egy öt éves kislány,akinek megtiltották, hogy több csokit egyen.

- Átvehetem egy kicsit? - kérdeztem, a kutyusra, akivel már egy ideje szemeztem.

- Nem! – húzta el a kutyát Vitale nyafogva.

- Nem kell harapni, csak kérdeztem! – csattantam fel.



¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Úgy kezdődött az egész, hogy amikor felszálltunk a buszra, rögtön kinéztük, hogy mi a lányokkal hátra szeretnénk ülni, ahol négy hely van egymás melett. Tehát, nem is lett volna baj, hogyha Tom és Abraxas (szokás szerint), helyet foglaltak a MI helyünkön.

- Ide mi ülünk! – figyelmeztette Tomékat Rebecca.

- Sajnálom, de már csak kettő hely maradt – vigyorodott el Tom, majd rám nézett.

- Azt nem – szólaltam meg hirtelen (legalábbis a többieknek biztosan hirtelen volt) –Kizárt, hogy melléd üljek.

- És ugyan ki zárja ki, okoskám?* - mosolyodott el gúnyosan Tom.

Mintha ez lett volna a végszó (ahogyan a filmekben), a buszvezető akkora erővel taposott bele a gázba, hogy előre, egyenesen Tom ölébe zuhantam. Persze nem volt olyan rossz…

- Tudod mit? – vigyorodott el ismét – Igazad van. Itt mégiscsak jobb helyed lesz.

- Perverz disznó – morogtam, majd feltápászkodtam, és leültem Tom mellé. De CSAKIS azért, mert nem mertem megkockáztatni, hogy elesek, még mielőtt másik helyet találnék. Tehát akkor úgy helyezkedtünk el, hogy a (nekem) bal ablaknál Becky, aztán én, aztán Tom és végül Malfoy.
Néhány perc elteltével (nekem óráknak tűntek) arra eszméltem, hogy Caprice ott ül az ölemben. Cukin ásított egyet, majd oldalára fordult, és valószínűleg elaludt.

- Biztos elszökött Vitale-tól. Pedig még csak nem is állatkínzó – motyogtam maga elé meredve.

- Határozottan nem az – bólogatott Tom.

(Különben, amint az később kiderült, a kis Capry azért szökött el a gazdijától, mivel az nem bír buszozni. Nem bírja sem a repülőt, sem a vizet, sem a buszt… eddig azért nem tűnt ez fel, mert mindig a lehető legtávolabbi helyet néztem ki a professzortól, mert ugye biztos, ami biztos)

Csend.

- Hermione… - szólalt meg Tom – Ha adnál nekem egy esélyt...

- Jó – vágtam közbe, majd elkomorult az arcom.

- Mi? – kerekedett el a szeme.

- Már megvitattam magammal. Egyetlen esélyt kapsz, de többet nem – hadartam el, majd lesütöttem a szemem.

- Akkor, elmegyünk ma vacsizni valahova? – kacsintott rám.

- Ó, az jó lenne, de nem hiszem, hogy sikerülne kiszökni – ráncoltam össze a szemöldököm.

- Royston meg Reynaud biztosan fedez majd – mosolyodott el. Úristen, elolvadok…

- Legyen – szólaltam meg némi habozás után.

Ekkor felébredt Capry, és rám nézett a mogyoróbarna szemeivel. Azt hittem, megzabálom. Felemeltem az arcomhoz, ő meg adott egy (elég nyálas) puszit. Eszem a szívecskéjét…
Ezután, a legnagyobb meglepetésemre, Tom is megpuszilt… A SZÁMON! Nem volt igazi csók, de még így is… tetőtől talpig átjárt az a bizsergés, és melegség, ahogy az ajkait az enyémhez érintette… mmm…

Aztán azt vettem észre, hogy MINDENKI (a buszsofőr, és még Capry is) minket bámul, mire idegesen elkezdtem köhécselni, Tom meg elvigyorodott. Aztán, hirtelen rájöttem valamire.

- Az út! – kiáltottam fel, majd azt láttam, hogy a buszsofőr még éppen hogy csak ki tudott térni egy kamion elől az úton, de így is akkorát fordultunk a busszal, hogy megint Tom ölébe zuttyantam.

- Ne haragudj, hogy mindig rád esek - motyogtam zavartan – de azért magamban még hozzátettem: Erről is te tehetsz!

- Nem zavar – mosolyodott el.




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




- Hermione… ébredj! Negyed óra múlva megérkezünk! – rázogatott meg valaki finoman, mire lassacskán méltóztattam kinyitni a szemem.
Hát, igen. Ez vagyok én. Amikor felébredtem, arra jöttem rá, hogy elaludtam. Ezzel idáig még semmi gond sincsen, mert egyértelmű, hogy ha valaki felébred, ahhoz előbb el is kell aludnia. Csakhogy én Tom VÁLLÁRA hajtva a fejem aludtam el. Hogy hogyan került oda, az rejtély.

- Mi? - kérdeztem álmos hangon, majd ásítottam – Sajnálom, de már egy ideje nem aludtam éjszaka rendesen.

- Én sem – vont vállat Tom, de azt már nem sikerült kiderítenem, hogy ezt most gúnyolódásból mondta-e, vagy nem, mert a professzor kiterelt minket a buszból, és elkérte tőlem az ő Marcelláját, mert már így is éppen elég kárt tettem benne, majd elkezdett gügyögni a kutyának.

- Örömmel hallom, hogy meghallgattad a jótanácsom – szólalt meg mellettem Becca.

- Igen, megfogadtam, bár a JÓtanácsod miatt majdnem karamboloztunk… - jegyeztem meg gúnyosan.

- Részletkérdés – szólalt meg Flore is.

- Na, akkor, randiztok? – kérdezte Becca.

- Igen. De ehhez a segítségetekre volna szükségem.

- Kiére?

- Hát, a tiédre, Flore-éra, Vickyére…

- És Ginny is segít – szólalt meg mögöttem egy hang. Hátrafordultam és megláttam a vörös hajú barátnőmet.

- Te… - kezdtem volna, de Ginny intett, hogy most ő beszél.

- Nem az én dolgom.

- Mi?- kérdeztük egyszerre Beccával és Florenceel. Ja, és Vicky is csatlakozott kicsit megkésve.

- Az, hogy kit választasz. A múltkor megígértem, hogy bárkit fogsz szeretni, nem állok az utatokba – és, ezt megszegtem. Az elmúlt néhány napban ezen gondolkoztam, és arra jutottam, hogy nem fogok ezért veled összeveszni. Nem fogok barátkozni Denemmel, de ha gondolod, és még a barátodnak tartasz, akkor segítek. De legfőképpen annak örülnék, hogyha… megbocsátanál mindenért, amit mondtam, vagy tettem – a végéhez csatlakozott egy kósza könnycsepp is. - Anak is örülnék, hogyha nem lennél belé szerelmes, de az mindegy.

- Miért jutottál erre a következtetésre? – kérdezte gyanakodva Becky.

- Amikor az előbb majdnem karamboloztunk… hát, akkor nagyon megijedtem, és attól féltem, hogy nem tudom elmondani, mennyire sajnálok már mindent, mert… többé nem lesz kinek. Úgyhogy, ha még meg tudsz nekem… vagyis meg tudtok nekem bocsátani… - látszott, hogy a sírás fojtogatja a torkát. – Nekem sem közöm nincs, sem jogom, hogy beleszóljak ilyen ügyekbe. Sajnálom.

- Megbocsátok – ölteltem át Ginnyt, mire az végre szabad utat engedett könnyeinek, és a vállamon kisírta magát.

- Ha Hermione megbocsátott, akkor mi miért ne? – kérdezett vissza Flore.

- Olyan rendesek vagytok, meg sem érdemlem! Persze, hogy gondolhattam, hogy Harry a nyakamba ugrana, ha kiderülne, hogy nem vagyok belé szerelmes…

- Már nem lényeges ez – szólalt meg Becky elmosolyodva, majd Florence után megölelte Ginnyt.

Ez életem egyik legszebb napja. Kibékültem Ginnyvel, és Tommal elmegyünk randizni. Meg úgy egyáltalán érdekes ez az egész. Most kezdenék egyenesbe jönni mind a barátaimmal, mind azzal a fiúval, aki tetszik nekem. Most, vagyis 1943-ban. Nem a jelenben, hanem a múltban. Talán az a végzetem… hogy itt maradjak?

______________________________________

* Charlie és a csokigyár :)