- HERMIONE! – ugrált az ágyamon Florence egy újsággal a kezében.

- Megbolondultál? – néztem rá a faliórára – Hat óra van, te szerencsétlen! Három órája feküdtem le!

Florence-et ez láthatólag nem hatotta meg. Fogta magát, és leült az ágyam szélére, majd az orrom elé dugta Reggeli Prófétát. Hát én… azt hittem elájulok.
HATALMAS SZÍNES CIKK közölte, hogy HAT FIATALNAK SIKERÜLT MEGTALÁLNIA A TIKTOS SZEKTA EGYIK TAGJÁT! Mellette egy jókora fényképpel! Ezt… erre azért nem számítottam. MINDEN le van írva! Ha ezt a professzor elolvassa, nekünk annyi!

Erre a hírre bezzeg rögtön élénkebb lettem: kiugrottam az ágyból, majd az újsággal együtt szélsebesen Tom szobája felé futottam.

- Itt vagy? – kopogtattam be lihegve.

- Fontos? – hallatszott belülről egy nagyon ismerős hang.

- Igen! Nyisd már ki! – kopogtattam tovább, cseppet sem kedvesen.

- Mi van? – nyitotta ki az ajtót, majd… megbámult? Igen, ez a helyes kifejezés. Ha nem az almazöld, térdig érő hálóingem lett volna rajtam jelen helyzetben, akkor az nem is én lennék.

- Khmm… beengednél? – kérdeztem tőle gúnyosan, miközben az újsággal hadonásztam a feje körül.

- Mi…? Ja, tessék, gyere!

Hát, ennek a szobaberendezőnek nem lehetett túl élénk a fantáziája. A szoba ugyanolyan volt, mint a miénk, csak itt minden zöld színekben tündökölt. Vérbeli mardekáros.

- Tessék! – nyomtam a kezébe az újságot, majd értetlen képét látva, hozzátettem:

- Olvasd már!

- Azt mondja hogy… mi van, csak nem társkereső hirdetést adtál fel? – mutatott Tom arra a részlegre, ami a nagy cikk alatt található volt. Természetesen ismét elvörösödtem:

- EZT olvasd! – mutattam rá most már idegesen. Hogy fel tud néha bosszantani az idétlen tréfáival!

- Meg kell akadályoznunk, hogy a professzor elolvassa a cikket! – magyaráztam, remélem érthetően Tomnak.

- Hogyan?

- Gondolom, elő van neki fizetve a Próféta. Tehát, csak annyit kell tennünk, hogy elfogjuk a baglyot, és…

- …és a professzor majd leszalad a legközelebbi varázsló-butikba, és megveszi még egyszer.

- Jó, akkor mit javasolsz? Tegnap igazán kreatív voltál, ne mondd, hogy most nincs… - kezdtem volna bele, de ekkor meghallottam egy hangot a hátam mögül egy hangot:

- Khmm.. khm… elnézést, nem akartam zavarni… csak azért jöttem, hogy szóljak, pakoljátok be a cuccotokat, délben indulunk – kezdte Vicky, és láttam rajta, hogy alig tudja visszatartani nevetését.

Ja, hogy a helyzet eléggé félreérthető volt. Ezt hogyan fogom kimagyarázni…? Most akkor Vicky szalad majd vörös hajú exbarátnőmhöz, és tuti, hogy mindent elmond neki! Csak velem történhet meg ilyesmi, mindig csak velem? Kezdem azt hinni, hogy reménytelen eset vagyok. Bár Vicky szerint talán még menthető. Remélem, tényleg nem akar elcipelni a pszichológushoz. Úgy legyen.




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤





- Együtt voltatok az este? – kérdezte reggelinél Vicky, mire kiköptem a kakaót. Sejthettem volna, hogy rá fog kérdezni.

- Bizonyos értelemben… igen – amikor láttam, hogy felcsillan a szeme, hozzátettem – és még Beccával, Florence-el, Ginnyvel, és Ryannel.

- Komolyan? – tágította ki pupilláit Vic. Esküszöm, ez a csaj nem komplett! Ha valamit mondok neki, azt elhiszi. Még akkor is, ha az a valami egetrengetően nagy baromság.

- Kérdezd meg őket – közöltem vele, majd Rebeccáékhoz sétáltam.

- Láttad a mai újságot?

- Igen. Mi lesz velünk? – mondta nyúzott arccal barátnőm.

Nem válaszoltam, de azért sóhajtottam egyet.

- Mit mondtál a professzornak, miért tört el a lábad?

- Leestem a lépcsőről. Ennyi. Elég gyenge kifogás, de bevette… az persze nem érdekelte, hogy Ryan is azt mondta – vonta meg a vállát, majd úgy tett, mintha az izzadtságot törölte volna le a homlokáról – És Tom?

- Jól van. Florence jó munkát végzett.

- Jut eszembe – kapott a fejéhez, amikor az udvarra mentünk sétálni -, most akkor mi van Ginnyvel?

- Összevesztünk – sóhajtottam.

- És Tommal?

- Semmi.

- Azért barátok legalább vagytok.

- Nem – néztem rá érdekesen -, nem vagyunk barátok.

- Akkor ezt… – mondta, miközben a zsebében kotorászott -… várjunk csak. Hova is tettem? Szóval… - tette hozzá, kérdő tekintetemre -… lefotóztam, amikor tegnap megölelted Tomot. Baj?

MÉG HOGY BAJ?! EZ KATASZTRÓFA!

- Mégis hogy merészelted…? - esküszöm, felforr az agyvizem! Miért csinálta? Hát… pofám eldobom.

- Ajjaj…! - kapott a fejéhez Rebecca.

- Mi az… mi van? – kezdtem zavartan.

- A fotót… letettem… Vicky asztalára, hogy… ő is megnézhesse… ráírtam a hátára, hogy ma reggelinél adja vissza… de mi van, ha nem ő találta meg a fényképet, hanem…

- Ginny! – sikítottam fel, majd Beccával együtt rohantunk fel a két lány szobájába.




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤





- Vic! – rontottunk be a szobába – Hova lett a fénykép?

- Milyen fénykép? – nézett ránk Vicky úgy, mintha hülyék lennénk, miközben pakolta a táskáját.

- Szóval nem volt fénykép az asztalodon, mikor felkeltél? – kérdezte óvatosan Rebecca.

- Nem volt – húzta össze a szemöldökét.

- Akkor végem – biggyesztettem le a szám.

- Na, nincs még minden elveszve! – simogatta meg kedvesen a hátam Becky.

- De el van!

- Majd meglátod, hogy nincs.



¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




- Megyünk Veronáááááába! - sikongatott izgatottam Flore.

- Igen, csak maradj már csendbe! – jegyezte meg Becky, miközben pakolta a bőröndjét.

- Hermione, emlékszel, mit ígértél? – nézett rám olyan szemekkel… mint Trelawney szokott régen. Nem tudok rá más hasonlatot kitalálni.

- Nem.

- Azt ígérted, elviszel minket pizzázni! – nyafogott úgy, mint kb. egy öt éves kislány.

- Jó, megígérem, ma este elviszlek titeket pizzázni. Örülsz? – forgattam meg nevetve a szemeim.

- Jobban örülnék, ha csak Tommal mennétek, de igen – bólogatott.




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤





- Remélem, nem fogunk megint gyalogolni – jelentette ki Becca kb. olyan hangsúllyal, mintha akkor összedőlne a világ.

- Nem értem, mi bajuk vele – sóhajtozott a professzor - , de nem, ezúttal busszal megyünk. Feltéve, ha nem késsük le megint. Erre!

Kb. tíz percnyire volt a buszmegálló. Amikor odaértünk, hallottam, hogy a professzor azt mondja:

- A fene essen ezekbe a baglyokba, hát már kézbesíteni sem tudnak rendesen? Pedig előfizettem a Prófétára!

Miután végzett, elindult balra, de figyelmeztetett, hogy mi maradjunk itt. Ekkor láttam, hogy Tom rám kacsint. Tehát, elfogta a baglyot!

ÚRISTEN! Most érkezett vissza a professzor egy újsággal a kezében. Tom közelebb jött hozzám, és a fülembe súgta:

- Én megmondtam.

Furcsa, jó érzés járt át akkor, de most ez érdekelt a legkevésbé. Aggódva néztem Tomra.

- Megoldom – suttogta vissza.

Annyit láttam, hogy kinyitja a bőröndömet ( mit képzel…?), majd kivette az üveg kakaómat, amit az útra csomagoltam el. Majd odasétált a professzorhoz, és amikor az nem figyelt oda, LEÖNTÖTTE AZ ÚJSÁGOT! AZ ÉN KAKAÓMMAL! Jön nekem eggyel. Mondjuk, én meg neki kettővel. Na ezt most hagyjuk.

- Mr. Denem, mit képzel…? – sápítozott a tanár úr, amikor észrevette a tiszta-kakaó újságot, majd káromkodások közepette (pedig elvileg példát kellene mutatnia!) kidobta a szemétbe.

- Elnézést, véletlen volt – mondta Tom, miközben somolygott.

- Zseni vagyok, vagy zseni vagyok? – súgta oda nekem amikor visszasétált.

Én csak legyintettem egyet, majd láttam, hogy megérkezett a busz.




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤





- Ez ügyes húzás volt, nem? – kérdezte Becca, egy jó félórás utazás után, amikor leszálltunk a buszról. Persze mindketten aludtunk.

- Mármint az, hogy Tom leöntötte kakaóval az újságot? Közlöm, hogy szomjas vagyok, de nincs mit innom. Miatta.

- Ennyire azért ne húzd fel magad. Lazíts. Egyébként mi volt az, amit reggel mondott Flore?

- A pizzás?

- Aha – bólogatott Becky.

- Ja. Azt mondtam nekik, hogy elviszem őket pizzázni, hogyha sikerül téged egyedül kiszabadítanunk.

Hajszálpontosan akkor, amikor ezt kimondtam, megérkeztünk a szállásunkra. Hát, mit mondjak… nem egy Hilton hotel. Inkább apartmanhoz hasonlít. De remélem, azért a vécé tiszta…





¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




Jelentem, hogy nincs is vécé a házban. Csak az udvaron. Fúj. És éjszaka? Elemlámpával mászkáljak? Mégis mi ebben a jó?
Hmm. Azt hiszem, meg van. Legalább nem pottyantós, és van rajta zár. Nem a legtisztább, de ez van.
Azért mégiscsak: NÉGY DARAB BUDI TIZENVALAHÁNY EMBERNEK (beleértve a személyzetet) ?!

Az udvaron sincs semmi, csak az a négy vécé, meg néhány fa. Ja, és egy kutya, de az mellékes, mert ki van kötve. Csak el ne szabaduljon, egyébként rendben van. Azért van némi örömünk is: a portás azt mondta, hogy a kert végében van egy kis ajtó, amin ki lehet jutni innen. Potyakijárat.

A szobáról nem mondok inkább semmit. Van benne három ágy, meg egy zuhanyzó. Jó az, nem? Mégis minek kellene nekünk esetleg telefon, tévé, netán lámpa? Napközben úgysem vagyunk itt, este meg úgyis alszunk, nem (kivéve amikor vécére megyünk, de elemlámpa az van)?




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤



- Szóltam Ginnyek, meg Tomnak, hogy megyünk pizzázni! – ront be a szobaajtón Florence, mellette Beckyvel.

- Elment az a maradék józan eszed is? – kérdeztem megvető hangsúllyal – Őket ketten együtt SEHOVÁ sem szabad elvinni, mert abból csak balhé lesz!

- Még azóta sem tudom mi volt az az érzelemkitörése, de… - morfondírozott hangosan Flore - …ezúttal kénytelenek lesznek elviselni egymást.

- Inkább képtelenek. Figyeld csak meg.



¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤





- Halkabban, Rebecca! – pisszegtem le az említett személyt.

Mivel éjnek évadján, a sötét udvaron keresztül ELEMLÁMPÁKKAL próbálunk kiszökni öten, mégpedig egy pizzára. Én (miért egyeztem bele?!), Becky (ragaszkodott hozzá, hogy ő is jöjjön, még akár törött lábbal is, de Ryan azért ne), Florence (ő akarta a legjobban ezt az egész hülyeséget), Ginny (jól tudta, hogy Tom is jön, akkor meg miért nem marad ITT? Egyébként egész nap hozzám sem szólt) és Tom (szerencsére már tud járni).

- Áuhh! – hallottam egy hangot, valahonnan balról. Már azt hittem, megint el akarnak rabolni valakit, de nem (bár lehet, hogy az jobb lett volna): Florence beütötte a lábát a kerítésbe. – Vérzik a lábam!

- Ne azzal foglalkozzál már, hanem siess! – oltotta őt le Tom, majd kinyitotta a titkos ajtót. – Kifelé!

- Menjünk vissza! Tudjátok ti, mit fogunk kapni ezért? – szegeztem Tomnak a kérdést.

- Beijedtél? – kérdezte ravaszkás mosollyal.

Hermione Granger SOHA nem ijed meg SEMMITŐL!

- Óhh… - kezdtem bosszúsan -… nem! Veletek megyek!

Már éppen az utca sarkánál jártunk, amikor…

- PITBULLOK ELŐTTÜNK! – ordította el magát Becca, mire mi szélsebesen rohantunk a legközelebbi utcába, a kutyák meg szélsebesen rohantak utánunk, fogaikat csattogtatva. Vagy öt-hat kutya lehetett, nem láttam pontosan.

Mire mind a hatan leráztuk őket (pontosítok: én és Ginny futottunk, Tom és Flore Beckynek segített eljutni a célig), már jócskán elfáradtunk.

- Honnan jöttek ezek? – lihegett Becky.

- Biztos megérezték, hogy vérzik a lábam! – jelentette ki Flore bölcsen.

- Hülye vagy? Ezek nem cápák! – támadt neki Tom.

- Hát… - fújtam ki magamat -, most már tudjuk, igaz? Nem mászkálunk késő este odakint.

- Milyen város az, ahol nem mászkálnak este? – kérdezte gúnyosan Ginny.

- Verona. Egyébként, tudja valaki, hol vagyunk most? – tette fel a Nagy Kérdést Tom.

- Tényleg… - nézett körbe Becky – Hol vagyunk?