„Amikor felértünk, olyan látvány tárult elénk, mint még soha…”

Florence sikoltott egyet.
Rebecca és Ryan (hogy került ide?) ültek a padlón, bekötözött szájjal. Ahogy közelebb futottam észrevettem, hogy Ryan komolyabban megsérült: a fél karja vérzett.
Becca és Ryan szemei félelmet tükröztek, és láthatóan nagyon meg voltak ijedve.
Az egész helyiség egy kis szoba volt, egyetlen szekrénnyel, és egy asztallal, amin gyertya égett.

- Jól vagytok? – kérdeztem Beccától, amikor leoldottam a kötést a szájáról, miközben láttam, hogy Ginny ugyanezt teszi Ryannel – Mi történt veletek?

- Herm…mione… - reszketett Rebecca. – Mindent…elmes…sélek, csak me…menjünk már!

- Tom! – néztem rá aggódóan. – Elférünk hatan a gondolákban?

- Talán, lehetséges. Nem tudom. De a legbiztonságosabb, hogyha sietünk, mert bármikor visszajöhet az az ember – húzta össze a szemöldökét.

Én és Florence Rebeccát, míg Tom és Ginny Ryant segítette kijuttatni az épületből. Észrevettem Beckyn, hogy járása nehézkes, a lába biztosan megsérült. Lassan haladtunk, pedig minden perc fontos volt; a férfi bármikor visszajöhetett. Tulajdonképpen az életünkkel játszottunk. Azok az érzések, amik akkor kavarogtak bennem… a félelem, a biztonságérzet hiánya… pedig lassan meg kellene szoknom. Ha hazajutok, ez mindennapos lesz számomra. Mégpedig Tom miatt – ennél a gondolatnál ökölbe szorítottam a kezem. Most ő is érezheti, átélheti az ilyen helyzetet, még nem is tudva, hogy majd ő is ezt fogja csinálni néhány évtizeddel később. Rabolni… embereket. Ez annyira ironikus. Most még ő segít nekem és Ginnynek, később valószínűleg ő okozza majd a halálunkat. Én általában optimista vagyok, de az ilyen helyzetek rákényszerítenek az ellenkezőjére. Hisz Ginnyt majdnem megölte néhány évvel ezelőtt!

Gondolatmenetemet egy pisztolylövés szakította félbe, ami lentről hallatszott.

- Úristen! - suttogta Florence maga elé.

- Menjünk vissza! – indítványozta Tom.

Gyorsan az emelet felé vettük az irányt, és amikor felértünk a már megismert kis szobába, becsuktuk magunk után az ajtót. Eközben lépések zaja szűrődött be az ajtó résein keresztül, és egyre tisztábbnak, hangosabbnak hallatszódtak.

- Mit csináljunk? – kérdezte kétségbeesetten Ginny.

Florence kinyitotta a nagy szekrényt.

- Ide nem férünk be hatan! – tájékoztatott minket, és sajnos igazat kellett adnunk neki.

- Végünk! – dőltem hátra a falnak egy sóhaj kíséretében, és ekkor belépett…




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




- Úristen! – adott hangot meglepetésének Florence. Már megint.

- Adjátok oda a két Royston gyereket, és nem esik bajotok, ígérem. – mondta gúnyosan a férfi. Alacsony, kövérkés emberke volt, ősz hajjal és bajusszal. Ha nem lenne pisztoly a kezében, még csak feltételezni sem merném, hogy ilyen gonosz természete van.

- Soha! – hangzott az egységes válasz mind a négyünktől.

A férfi semmit sem szólt, de azért megeresztett egy vigyort.

- Akkor hát, Isten veletek!

Ezután kezébe fogta a fegyverét, és meghúzta a ravaszt.

- Földre! – üvöltötte Tom.

Későn. Egy erős rántást éreztem jobb oldalról, aztán minden elsötétült…




¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤



- Mmm … - nyitogattam szemeimet. A körülöttem lévő alakok furcsán elmosódottnak tűntek, és egyet sem ismertem fel közülük. Hunyorogtam egy kicsit, majd néhány perc múlva tisztán látszott előttem a kép: egy gondolában ülök, és valaki evez… Ginny az. Nehézkesen felültem, és jobban megerőltettem magam. Nem sokkal mellettem Ryan ül bekötött kézzel, és engem bámul.

- Mi az, mi történt? – kezdtem álmos hangon.

- Végre felébredtél! – mosolyodott el Ryan.

- Válaszolnál a kérdésemre? És hány óra van? – ültem fel teljesen, majd kezemmel megmarkoltam azt a kis vizes kulacsot, ami a csónak szélén állt, és legalább a feléig kiittam.

- Hajnali háromnegyed három múlt. És éppen útban vagyunk vissza a hotelbe.

- Vissza? – húztam mosolyra a számat. Végre egy jó hír! – De jó! És mi történt az előbb?

- Nézd… - kezdte egy kicsit idegesen Ryan – te jól vagy, és ez a lényeg, nem?

- Ki sérült meg? - kérdeztem gyanakodva, és kissé felemelve a hangomat.

- Hermione…

- KI SÉRÜLT MEG? – ordítottam dühösen.

- Denemet eltalálta egy golyó…

Meghűlt a vér az ereimben. Mi? Hogyan? Él még?

- És… él még? – kérdeztem, és igen, féltem az igazságtól. Hogy meghal. Pedig milyen jó is lenne az az emberiségnek. De én önző módon, mégis azt kívánom: bárcsak élne… és most is csak magamra gondolok. Már megint.

- Igen. De azért elég súlyos a helyzete. Nem a szívén találták el, hanem a fölött nem sokkal. Óriási szerencséje volt. Florence kiszedte a golyót, mi pedig bekötöztük a sebet. Flore olyan értő módon csinálta, mintha gyógyító lett volna. Aztán el is mondta, hogy az anyukája gyógyító a Mungóban, és néhány dologra őt is megtanította. Bár még mindig nem tudjuk, hogy érzi magát, mert nem ébredt fel, mármint Tom.

- Tom? – szegeztem rá tekintetem kérdően.

- Megbeszéltük a többieket, hogy mi mostantól mindenkit a keresztnevén szólítunk. Ő különben is megérdemelné. Megmentett téged.

- Mi… megmentett? – kapkodtam levegő után.

- Amikor az a fickó lövést adott le, Tom meglökött, úgy, hogy te a földre estél, és beverted a fejed a nagy szekrény sarkába. De Tomot eltalálta a golyó. Borzasztó volt látni. – sóhajtotta a fiú. – Aztán mit sem törődve a sebbel, elővette Florence pálcáját, és egy hatásos átokkal elkábította a hapsit, aztán összeesett. Nem tudtuk, mennyire volt nagy ereje annak az átoknak, mert Tom megsérült, ezért jobbnak láttunk azonnal kislisszolni onnan.

- Miért akart az a férfi elrabolni titeket? – tettem fel az újabb kérdést.

- Tudod, létezik egy bizonyos szekta. Ez gonosz varázslókból áll. Olyan varázslókból, akiknek feltett szándékuk kiirtani a vérárulókat és sárvérűeket. Tudod, én és Becca félvérek vagyunk, de az apánk aranyvérű. Ezért minket is vérárulónak tekintenek. Amikor észrevette Florence-t őt is el akarta vinni, de Tom átkának köszönhetően erre nem került sor.

- Mi ennek a szervezetnek a neve?

- A neve kimondhatatlan, ahogy a gyűlések helyszíne is. De a tagokra vadásznak – húzta össze a homlokát és halkabban beszélt -, mindenhol. A ház elé kihívtuk az aurorokat, akik elkapták a fickót, és megköszönték a segítségünket, mert az az ember bizonyítottam a szervezetbe tartozott. De orvosi ellátást nem tudtak biztosítani Tomnak, és voltunk olyan hülyék, hogy nem kérdeztük meg, merre van a legközelebbi kórház. A legjobb ötletnek tűnt, hogy visszamegyünk a hotelbe.



¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤




- Végre, a hotelben! – sóhajtotta becsukott szemmel Florence, amikor végre megérkeztünk a szálló udvarára.

Rebeccának a lába eltört, Ryannek meg a keze. Tom pedig még mindig nem ébredt fel, így én és Florence hoztuk el idáig, majd letettük egy padra.

- Mi lesz vele? – fordultam Florence felé, az ájult fiúra mutatva.

- Remélhetőleg meggyógyul.

- Remélhetőleg? – kaptam fel a vizet.

- Mindent megtettem, amit tudtam.

- Tulajdonképpen, Hermione, örülnöd kellene, hogy meghal – vetette oda szárazon Ginny.

Florence nem értette miről beszélünk, se Ryan. Hát persze, ők nem tudnak erről a kis titokról.

- Miért mondod ezt? – kérdeztem elhalóan.

- Az egész emberiségnek jobb lesz.

- Neked is?

- Főleg nekem. Mindannyiunknak. És Harrynek is – az utolsó mondatot nagyon halkan mondta, de aztán újra megemelte a hangját – Mondd, téged egyáltalán nem érdekel, hogy ez az ember egy gyilkos? Több ezer embert fog meggyilkolni, és úgy viselkedsz, mintha nem tudnád! Mert nem akarod tudni, igaz? Nem vagy hajlandó elviselni, hogy a te drága Tomod gyilkos! Ugye, mennyire fáj az igazság? Ne reménykedj, hogy nem mondom majd el ezt Harrynek! Hogy pont vele – több ezer ember gyilkosával – barátkozol! Vagy nem csak barátkozol? Netán még szerelmes is vagy belé? Szíved joga! Csak annyit kérek, hogy ezek után még ne várd el, hogy barátkozzak veled! Vagy, talán lennél olyan szemétláda, hogy elmondanád Harrynek, hogy nem őt szeretem, hanem Ryant! De ez már úgysem érdekel! Vedd tudomásul, hogy nekem még megbocsátana talán, de neked soha az életben nem fog, ha ezt megtudja! Nem is értem, hogy Ron hogy szerethetett beléd! Mindig csak hajtogatta, hogy milyen szép szemeid vannak, milyen szép a mosolyod… és te úgy tettél, mintha észre sem vetted volna! Legalább, ha nem érzel semmit iránta, közölhetted volna finoman, és nem hagytad volna ábrándozni. De – fel nem foghatom, miért – te ezt a férget választottad a bátyám helyett! Undorító vagy, Granger! – üvöltötte, majd az ajtócsapódással mindenkinek tudtára adta, hogy elege van belőlem.

Én éreztem, hogy könnyek csorognak az arcomon, de nem tudtam már megállítani őket. Már nem. Miért is…? Mert igaza volt. Hiába, az embert néha jobban meg tudja bántani, ha valaki igazat mond, mint ha hazudik. Én ezt itt és most megerősítem.

- Mi volt ez? – kérdezte tőlem néhány másodperces csönd után Vicky.

Szomorúan megcsóváltam a fejemet.

- Nem lényeges. Menjetek aludni.

- De...

- Menjetek aludni! – ismételtem meg lassan, tagolva a mondatot, hogy megértsék, és elmenjenek végre.
Mire nagy erőfeszítések árán sikerült megszabadulnom a többiektől (Ginny, Florence, Becky, Ryan), odasétáltam a padhoz, amire lefektettük Tomot.

Ahogy néztem az arcát, elfogott a nyugalom. Álmában olyan aranyosan néz ki – erre a gondolatra pici mosolyra húztam a számat.
Csak néztem az arcát hosszú ideig…

- Mmm… - úgy látom, kezdett ébredezni.

- Szia! – mosolyogtam rá, amikor kinyitotta a szemét.

- Szia.

- Jobban érzed magadat? – hangomból bizonyára kihallatszott az aggódás, de nem törődtem most ezzel.

- Igen. Kicsit.

- Örülök. Én… csak meg akartam köszönni, hogy megmentettél. Ma már másodszorra – a végét kuncogva mondtam, aztán… megöleltem.
Nem tudom, ez az ötlet honnan jött, de megöleltem. A szívem majd kiugrott a helyéről. Nem sokkal előbb arról számoltam be, mennyire hiányzik a biztonságérzet. Hát, most, ebben a pillanatban nem hiányzott. Tom megadta nekem. És nem tudtam úgy gondolni rá, mint Voldemortra. Túl kedves volt Tom Denem ahhoz.

- Ffff… - szisszent fel, amikor a vállára hajtottam a fejem. Ja, hogy ott érte a lövés! Gyorsan elkaptam a fejem, és elpirultam.

- Miért van az, hogy mindig, amikor találkozunk, úgy nézel ki, mint egy paradicsom? – nevetett Tom, miközben a hajammal játszadozott.

- Miattad – közöltem vele kuncogva.

Már megint az az átkozott csönd.

- Azt hiszem, megyek aludni – szólaltam meg kicsivel később. – Fel tudsz egyedül menni a szobádba?

- Megköszönném, ha segítenél.

Miközben felfelé igyekeztünk, elgondolkodtam Tomon. Zavartak a hangulatingadozásai. Egyszer gyereket kínoz, máskor meg elém ugrik, amikor le akarnak lőni. De ha velem kedves, akkor mi a bajom vele? Ez itt a nagy kérdés. Mondjuk, ha nem lenne semmi bajom vele, akkor mondhatnák, hogy önző vagyok, de ez most nem így van.

- Szia, Hermione – köszönt el Tom, amikor a szobája ajtajához értünk.

- Szia, Tom – biccentettem neki, majd elindultam az ellenkező irányba, hogy kicsit aludhassak még. Útközben magam elé motyogtam:

- Tom… te egy rejtély vagy. És én imádom a rejtélyeket.