- Hermione, ugye tudod, hova megyünk Velence után? – kérdezte sejtelmesen Rebecca, miközben a haját fésülgette egy kis asztalnál.

Flore valami divatújságot olvasott (neki legalább jót tesz Becca társasága), én meg az ágyamon fekve merengtem el azon, hogyan lehetne hazajutni.
Piton valószínűleg még meg sem született, Dumbledore pedig eléggé messze van innen. Hát…

- Veronába, nem? – néztem rá furcsán.

- Igen, igen! – dúdolgatott Becky.

Ennek meg mi baja? Lehet, hogy kezd megőrülni? Vagy csak hülyéskedik? Utóbbi valószínűbb, előbbi logikusabb. Még hogy nekem kell pszichológushoz mennem… Vickynek is akkora esze van!

Mindenesetre ma csütörtök van, és holnap indulunk Veronába. Igazából nem is bánom, mert már kezdek félni, hogy a gyomrom nem bírja az állandó terhelést, vagyis, többet az életben nem ülök csónakba, erre megesküszöm.


¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Éppen indultam volna vacsorázni, amikor Tom megállított.

- Mi van? – kérdeztem cseppet sem kedvesen tőle.

- Nem arról volt szó, hogy lesz egy visszavágó? – vigyorgott a képembe.

- Ugye nem most gondoltad? – szólaltam meg néhány másodperc múlva, amikor megtaláltam elveszettnek hitt hangom. Hogy képzeli, hogy ilyenkor…?

- Miért ne?

- Hát… majd inkább máskor – vágtam ki magam a szorult helyzetből.

- Biztos?

- Biztos!

- De akkor nem mondhatod azt, hogy nem akarsz jönni.

- Nem mondom.

- Oké.

- Szerintem is.

Csend.

- Akkor, megyünk vacsorázni? – fordult felém újra.

- Menj csak előre! – vágtam rá habozás nélkül. Csak nem kockáztathatom meg, hogy együtt lássanak minket belépni az ebédlőbe!

- Te menj előre.

- Inkább te.

- Nem, te.

- Menj már!

- Miért én? Te menj! Hölgyeké az elsőbbség!

Erre aztán már reagáltam: dühösen elviharoztam az ebédlő felé.
Több indok is volt, miért nem mehettem volna most vele:
a) sötét van
b) telihold van (ki tudja, merre mászkál egy-kettő vérfarkas?)
c) gyanítom, hogy a város vizes részén akarná megtartani a versenyt. És ha leesek?
d) bárki megláthat. Bár azt még csak-csak túlélném, ha valaki hülyének nézné Tomot, na de hogy engem is?



¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤



Visszafelé csendesen róttuk a folyosókat a lányokkal (ezalatt értsd: Ginny, Florence és Becca, mivel Vickynek valami fontos elintéznivalója akadt), amikor apró neszre figyeltünk fel az ablak irányából.
Jócskán este volt már, tíz óra is elmúlt, nekünk pedig már az ágyban kellett volna lennünk. Persze elbeszélgettük az időt a hotel kertjében, és azt vettük észre, hogy régen elmúlt a takarodó ideje. Nem akartam, hogy Ginny úgy érezze, kihagyom valamiből, ezért őt is odahívtam beszélgetni hozzánk, ahol is teljesen érdektelen témákról volt szó. A kert közepén egy nagy szökőkút körül voltak felállítva a fapadok, ahova letelepedtünk. Egy árva szó sem esett Tomról, ez Ginnyt biztosan megnyugtatta. A személyzet és a tulajdonos még biztosan nem aludt, mert az ajtókat Merlinnek hála, nem zárták be, így észrevétlenül be tudtunk osonni.

- Halljátok ezt? – suttogta Florence a kis hangra utalva. Mire mi egyetértően bólogattunk, újabb zajok szűrődtek be odakintről.

- Mi lehet ez? – kérdezte halkan vörös hajú barátnőnk.

- Megnézem – szólalt meg határozottan Rebecca.

- Óvatosan! – figyelmeztettem őt.

Becca az ablakhoz sétált, majd hosszasan bámult kifelé.

- Na?

- Nem látok semmit – közölte velünk, majd elindult arra, amerről jöttünk. – Kinézek az ajtón, várjatok meg!

- Ne csináld, Becca! – kérlelte Ginny a lányt, és a vállára tette a kezét. Eközben ismét hallatszottak a furcsa hangok.

- Nem félek semmitől – Becky szájából ez különösen szilárdnak, magabiztosnak hangzott. Az arca is komolynak látszott.

Összenéztünk.

- Jó – fordultam felé -, de mi is megyünk.

Halkan lopóztunk visszafelé. Amikor elérkeztünk az ajtóhoz, Becca így szólt:

- Én megyek. Sikítok, ha baj van.

- Menj – bólintottam rá, majd láttam, hogy Becca kinyitja az ajtót, először körülnéz, majd kisétál, aztán becsukja maga után.

Tíz perc után egy velőtrázó sikoltást hallottunk odakintről.
Florence feltépte az ajtót, majd kisiettünk, de már semmit nem láttunk, csak egy kis piros táskát: Rebeccáét.

- Becca! – telt meg könnyel Ginny szeme. – Hova tűnt?