Úgy látszik, jön még annak a Blacknek az egyik öccse is: az ötödikes Alphard, aki különös módon Hollóhátas.
Szóval, ma megtudtam az alábbiakat:

- Egy két csillagos szállodában alszunk majd, a szobabeosztást pedig elrendeztük. Tehát, egy szobában három ágy van, ezért így leszünk:
1. szoba: Vicky, Ginny, Ryan
2. szoba: a két Black és Malfoy
3. szoba: Vitale professzor, mint a csoportvezető
4. szoba. Marlowe professzor, mint csoportvezető
5. szoba: Becca, én és Flore.

Már kezdtem volna örülni, hogy Denem mégsem jön, de mivel ugyebár neki ott kell lenni, ahol én vagyok, ezért Dumbledore kitalálta, hogy tegyünk be egy pótágyat a ötödik szobába, vagyis a miénkbe. Erre aztán reklamálni kezdtünk, hogy hát de Marlowe professzoré a teljes harmadik szoba, vagy Vitale-é a negyedik, miért nem rakhatjuk be valamelyikbe Denemet? Erre a jövendőbeli igazgatónk megkérdezte, hogy viccelünk-e. Inkább feladtuk, mert a professzorral nem érdemes vitatkozni.
Arra is rájöttem rögtön, hogy miért akarják, hogy Marlowe professzor jöjjön velünk. Meg akarnak szabadulni tőle, ha csak két hétre is. Erre mondják, hogy vág az eszem, mint a borotva.
Csak azért aggódok, hogy két hétre össze leszek zárva három darab mardekárossal, egyetlen életerős ember (Marlowe nem számít ide, Vitale meg úgysem velünk fog foglalkozni, ez tapasztalat) nélkül, aki megállíthatná őket. Nem baj, a griffendélesek úgy is többen lesznek…

Hozni kell:

- ruhát
- kaját a repülőre, mert korán indulunk (vagy esetleg ott is lehet venni)
- varázspálcát
- tisztálkodási szereket ( blabla…)
- üres noteszt, tollat.

Malfoy azt sem tudja, mi az a toll! Szerintem, mert megkérdezte. Dumbledore azt magyarázta, hogy nem keltünk feltűnést, ha pergamen, tinta, és penna helyett tollat és papírt használunk. Fogadjunk?
Még mugli ruhában is leszünk. Ez persze nem tetszett Deneméknek, de semmit sem szóltak.

Először Velencébe megyünk, ahogy az előbb említettem, repülővel. Aztán leszállunk a Marco Polo Nemzetközi Repülőtéren, majd busszal megyünk tovább a szállodába.

Azért azt hittem, többen leszünk. Mármint többen utazunk, de… ez van.

Néha csodálkozom is, hogy milyen könnyen kijövünk Denemmel bájitaltanon. Én olvasok, ő meg csinálja, máskor meg fordítva. Ott nem veszekszünk. Ott. A Denem-féle mosollyal azért gyakran megörvendeztet, de nem törődök vele. Úgy látszik, letett a „megszelídítésemről„.
Vagy ez csak a vihar előtti csend- gondolta pesszimista oldalam. Ugyan, Hermione, nem kell mindjárt a falra festeni az ördögöt!



¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤



Ház, ez a nap is eljött végre. Mehet a menet! Ma van november harmadika, vagyis a kirándulás. Mellesleg fogalmam sincs, hogy jutunk ki a repülőtérre, de majd ezt is megtudom. Még soha nem repültem. És ha rosszul leszek? Remélem inkább Denem lesz rosszul. Mert ahol ő ott van, tuti lezuhan a gép. Olyan biztos, minthogy Hermionénak hívnak.

Most a nagyteremben reggelizek. Mondtam, már, hogy REGGEL 4 ÓRA van? Nem?
Utálok korán kelni! Most egyébként is csak én, Becky, Ginny, Ryan és a többi utazó eszik. MOST bántam meg, hogy nem mondtam vissza a jelentkezést. Nem hogy azzal foglalkoznék, hogyan mehetünk haza, inkább elrepülök Olaszországba. Most már hiába csapkodom a falba a fejem…

Na, itt volt Vitale professzor, és közölte ,hogy gyalog megyünk a repülőtérre, mivel nincsen messze. Beccával és a többiekkel unottan felkaptuk cuccainkat, majd elindultunk kifelé.

- Ugyan, mi nekünk az az öt kilométer?! – ironizált Rebecca.

- Mennyi? – álltunk meg Ginnyvel.

De barátnőnk csak egy fájdalmas mosolyt küldött felénk, aztán tovább haladtunk.

- Hol van Marlowe? – kérdezte Ryan, amikor már kiértünk.

- Nem jött. Kár érte – vigyorgott Becca. – Miért érdekel?

- Nem érdekel, csak kérdeztem.

Fél perc múlva már kiértünk a Roxfortból, és Roxmorts felé igyekeztünk. Legelöl vezette a csoportot Vitale, mögötte mi, aztán mögöttünk a mardekárosok, ja, és hogy ki ne felejtsem a másik Blacket.

- Feltöri a lábam ez a hülye papucs – nyavalygott Rebecca.

- Bírd ki egy kicsit! – szólt oda Florence.

- Vagyis, még öt kilométert – helyesbített Victoria.

- Mindjárt elesek – most már nyöszörgött – Kellett nekem pont az új papucsot felvenni…

Amíg Becky morgolódott és szidta magát, én hátrafordultam, és mit láttam?
Denem és Malfoy megint hülyét csináltak magukból.
Vázolom a helyzet(ük)et:

A bőröndjük szabályosan lebegett a föld felett egy métert, és közben haladt előre. Ez még nem is lett volna furcsa, hogyha történetesen nem ültek volna RÁ.

- Mégis mit csináltok? - néztem rájuk mérgesen.

- Utazunk – válaszolta a lehető legtermészetesebb hangon Denem, majd vállat vont.

Előre néztem, és ahogy láttam Vitale professzor nem igazán törődött velünk. Azzal volt elfoglalva, hogy arról beszélt, mennyire örül, hogy egy kicsit nem kell tanítania és elutazhat velünk Európába. Majd nem ez lesz a véleménye, ha eltölt velünk két hetet…

Hangos nyekkenést hallottam, ezért hátranéztem (a professzor is).

- Nem megmondtam, hogy el fogok esni? – nyögte Rebecca Alphard Black ALATT.

Nem vicc. Alatta. Mert hogy elesett, és Black biztosan segíteni akart neki.
Na várjunk csak. Segíteni?

- Jól vagy? – kérdezte a professzor és Black egyszerre.
Becky egy bólintással válaszolt. A professzor pedig ismét visszatért az áradozáshoz.
Az volt az érzésem, hogy Walburgának nem nagyon tetszik ez az egész. Nem is tévedtem.

- Alphard, ő egy nyomorult véráruló! – sziszegte Walburga öccsének.

- Fogd be a szád, Wal! Senki sem kérdezett – vágott vissza, miközben felsegítette Beckyt.

- Ne haragudj – kérte Rebecca Alphardot, majd elpirult és lehajtotta fejét.

- Ugyan! Semmi baj! – húzta egy félmosolyra a száját Alphard.

Becky leporolta magát, aztán ismét csatlakozott hozzánk.

- Ez kedves volt tőle, nem? – kérdezte tőlünk Becca.

- Igen… - válaszolta Vicky, furcsán méregetve fekete hajú barátnőjét. – nem veszel fel másik cipőt?

Az említett felhúzta szemöldökét.

- Miért tenném? – mosolygott, és csatlakozott Vitale professzor egyszemélyes hallgatóságához (értsd: Ryanhez).

Alphard ezt látva szintén odament a professzorhoz. Immár hárman voltak.

Walburga is csatlakozott, de nem a professzorhoz, hanem Denemékhez. Azért eléggé zavaró volt a tényező, hogy amíg mi gyalogolhatunk (Becky majdnem elesik, persze azért ott van Alphard), ők kényelmesen utaznak.

Ginny sóhajtva a professzorékhoz sétált. Aha, már értem. Vagy ide, vagy oda.

- Hermione, ne segítsek megbűvölni a bőröndödet? – hallottam Denem hangját.

Igaz, még csak Roxmorts végénél jártunk, már elfáradtam.

- Segítenél? - szeppentem meg.

- Ha eljössz velem randizni, igen. – vigyorodott el. Ez kész.

Rémülten előre néztem, hogy vajon Ginny meghallotta-e, de úgy látszik nem.

- Felejtsd el! Annyira azért nem vagyok fáradt. – morogtam neki megsértődve.

- Szerintem vagy. – jegyezte meg óvatosan Vicky.

- Szerintem is. – mondta egyszerre Denem és Florence. Mindkettő vigyorgott.

- Nem vagyok! És ezzel lezártam a témát.


¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤



Előbbi kijelentésem visszavonom. Hullafáradt vagyok, ráadásul a sok cucc is nehéz. És még csak két kilométert mentünk! Nem tudom, a professzor hogy bírja. Vagy Ginnyék.

- Na? – kérdezte vagy századjára Denem. De most nem ült a bőröndön, hanem állt, a másik kettővel együtt. Nagyon vagány, mondhatom.

Florence, Vicky és én továbbra is középen haladtunk.

Először gondolkodtam el igazán a kérdésen. Ki is találtam valamit: most az egyszer hazudok. Ez, azt hiszem, részemről bocsánatos bűn.

- Rendben. – fordultam felé határozottan.

- Kérlek – hajtotta meg a fejét, mintha előadásra készülne. Csak azt éreztem, hogy kicsúszik a kezemből a bőröndöm, és a levegőbe emelkedik.

- Szállj fel!

Na most kipróbálhattam, milyen repülni. Óvatosan ráültem.

- Hogyan tudom irányítani? – kérdeztem remegő hanggal.

Nem igaz, hogy a professzor még most sem vesz észre!

- A gondolatoddal – kaptam meg a rövid választ.

Denem ránézett Beckyre és Vickyre.

- Ne mondjátok, hogy gonosz vagyok. Majd csak leszek. –sóhajtotta drámaian, majd az ő bőröndjüket is megbűvölte. Ők pedig örömmel pattantak fel rá.

- Tom, ezt muszáj volt? – kérdezte Walburga Black mérgesen.

- Khmm… - köszörülte meg a torkát, miközben segített nekem felállni a bőröndön, minden tiltakozásom (rúgás, ütés) ellenére is.

Sikerült! Ez nem is olyan rossz, most állok. Inkább király! Na, elindultam. Már sokkal előbb is kitalálhattam volna, hogy hazudni kellene…

- Bocsánat, Voldemort.

- Áááá! - sikítottam, és majdnem leestem, de Denem még időben megfogta a karom (Úristen…).

- Valami baj van ott hátul? – kiáltott hátra a professzor, felénk sem nézve.

Azt el is felejtettem mondani, hogy időközben lemaradtunk egy kicsit. Vicky és Becca könnyen belejöttek ebbe a bőrönd-szörfösdibe, de jó nekik.

- Nincs! – kiáltotta vissza Malfoy.

Becky persze nagyon jól tudta, hogy így fogják hívni, mégis elsápadt. Voldemort?

- A halál szárnyalása? – kérdezte rögtön Vicky, egyensúlyozva a kezével, mivel ő is állt a bőröndön.

- Én inkább úgy fordítanám, hogy haláltalan. Az jobban illik hozzám – magyarázta Denem. – A mardekárosok így hívnak, egyébként ez a nevem anagrammája. Persze te hívhatsz Tomnak, hogyha már randizunk…

Inkább erre nem nyilatkoztam semmit Még mindig fogta a karom.

Merlin! Miért néztem le?

A tériszony meglátszódhatott az arcomon is, mert Denem hozzátette:

- Könyörgöm, csak másfél méter magasan vagy! Mi lesz veled a repülőn?!

Én még mindig görcsösen kapaszkodtam a karjába, nem akartam elengedni.

- El ne engedj! – könyörögtem remegő hanggal. Ismét remegő hanggal. Áh…

Erre ő nagyot nézett, és egyszerűen elengedett.
De nem estem le. Ugyanúgy haladtam, ahogy eddig, és ahogy haladtam, úgy múlt el fokozatosan a félelmem is. Aztán azt vettem észre magamon, hogy egyre jobban élvezem, és így lehettek ezzel a lányok is.
Most már begyorsultunk, és utolértük a többieket.
Azért nem keltettünk feltűnést, mert erdőben voltunk, azon keresztül haladtunk át.

- Na látod, milyen jó repülni! – mosolygott rám Denem. Majdnem elolvadtam… de most nem ennek volt az ideje. Merthogy ez olyan igazi, szívből jövő mosoly volt, nem olyan Denem-féle.
Ilyenkor érzem azt, hogy ő Tom... a kedves Tom…

Csak egy mosolyt kapott válaszul tőlem, erre mellém repült.

- Versenyzünk? – mosolygott rám ismét. De szép mosolya van…

- Miért is ne? – kacsintottam rá.

- Oké – szállt oda Walburga – Háromra induljatok.

Kivételesen mosolygott még ő is.

- Egy, kettő, három!

Amikor meghallottuk a kiáltást úgy szörföztünk előre a levegőben, mintha puskából lőttek volna ki minket. Elsuhantunk Ginny mellett is, aki elsápadt (a professzorral együtt).