A tegnapi, hogy úgy mondjam „békülési akcióm” Ginnyvel igazán sikeres volt. Hogy miért? Mert sikerült rábeszélnem vörös hajú barátnőmet, hogy ne kérdezősködjön a fogadásról. Annyit mondtam, hogy magánügy. Persze azért még egy darabig magyarázkodnom kellett, hogy Beccáék miért tudhatnak róla, de mindent egybevetve megígérte, hogy nem fog többet kukacoskodni. Ámen.
Ja, és még egy okom van örülni: Dumbledore kinevezett prefektusnak, ugyanis a legutóbbi rejtélyes körülmények között balesetet szenvedett, és most a Szent Mungóban van. A legfurcsább az, hogy ő maga sem emlékszik semmire.

Bár mégis van valami, ami nyugtalanít. Ma délben Florence és Rebecca ugyanis ebéd nélkül távoztak az udvarra. Úgy döntöttem, igazuk van, kell a friss levegő, tehát utánuk eredtem. Ez még így önmagában nem is lenne baj, hogyha véletlenül (tényleg véletlenül, ez most komoly) nem hallottam volna a beszélgetésüket (lehet, hogy mégis jobb, hogy hallottam).

- Össze akarod hozni őket, Becky? – sikkantotta a Florence.

Igazán nem akartam hallgatózni, de ez az egy mondat szöget ütött a fejemben.

- Kuss, még valaki meghallja! – „csitította” Rebecca. Csak ő (és a mardekárosok) tudják ilyen választékosan kifejezni magukat a Roxfortban, ezért ismertem meg, hogy ő beszél.

- Oké. Néha csodálkozom, hogy milyen jó ötleteid vannak. Hermione és Denem maguktól sosem találnának egymásra, így kell egy kis segítség… briliáns. De azért azt elárulhatnád, pontosan hogyan is fogod ezt véghezvinni?

Becky szétnézett, majd közelebb ment a másik lányhoz, és suttogott valamit neki.

- Ennyi? És hogyan tovább?

- Hát… tudod, én nagy vonalakban tervezek. Majd ami jön. – vigyorodott el a fekete hajú Becky. – Na, menjünk és együnk valamit, mert kilyukad a gyomrom!

E bölcs indítvány után a nagyterem felé vették az irányt.
Én pedig nekidőltem egy fának.

Ezt, ugye nem gondolják komolyan? Remélem, nem fogják eljátszani a kerítőnőt. Megjegyzem, nem is sikerülne. Csak vesztegetnék a drága idejüket.

Nyugtalan szívvel mentem ebédelni.

Később, mikor már véget értek az órák, és épp az udvarra indultam egy kicsit olvasni, zajokat hallottam a Mardekár-klubhelyiség felől. Nem nagyon ijedtem meg, de azért utána eredtem a hangforrásnak.

Amikor odaértem, döbbenetes látvány tárult a szemem elé: DENEM és MALFOY és még 3 MARDEKÁROS kínzott néhány kisebb gyereket! Ez nem lehet igaz!

- Denem, Malfoy! Mégis mit képzeltek magatokról? Ha nem akartok büntetőmunkát, azonnal hagyjátok abba! – kiáltottam, majd odafutottam a kicsikhez. Még szerencsére csak most kezdték el kínozni őket, tehát súlyosabb sebesülést nem szereztek. Köszönöm, Merlin!

- Ugyan már Granger, legyél laza egy kicsit! – vetette oda nekem Malfoy.

- LAZA? LAZA? ÉN NEM SZOKTAM SZÓRAKOZÁSBÓL MEGKÍNOZNI ÁRTATLAN GYEREKEKET! – ordítoztam velük. – Fejenként 100 pont a Marde…

- Hermione – szólalt meg az egyik… Denem?

- …kártól. – fejeztem be halkan. Néhány másodpercig teljes volt a csönd - Ne hívj Hermionénak! Egyáltalán ne is szólj hozzám!

Már éppen fordultam volna meg, amikor megint megszólalt:

- Azt hiszed nem tudom, hogy szerelmes vagy belém?

- MICSODA? – adtam hangot véleményemnek – Neked elvette az eszed az a sok kínzás! Hagyjál békén.

- Legalább ne tagadd! Lassan már az egész Roxfort tudja, hogy belezúgtál! – válaszolt nekem az egyik mardekáros.

- Itt már mindenki többet tud a szerelmi életemről, mint saját magam? – morogtam.

- Tehát, elismered. – szólt gúnyosan Malfoy.

- Ezt mégis melyik mondatomból szűrted le? – kiáltottam dühösen a mardekárosnak.

- Hát abból, hogy…

- Állj!Nem akarom hallani. – intettem le inkább. Semmi kedvem meghallgatni a félórás kiselőadást, mégpedig arról, miért is zúgtam bele ebbe a hülyébe. Ami természetesen nem igaz.

- Márpedig fogod. Először is: amikor a közeledben van, mindig elpirulsz. – sorolta Malfoy.

Denem, meg a többiek meg sem mozdultak, izgatottan várták a válaszomat.

- Melegem van. – vágtam ki magam.

- Szeptemberben? – kérdezte, szemöldökét felhúzva.

- Igen. – még csak nem is hazudtam.

- És azon nem gondolkodtál még, hogy miért van meleged?

- Mert meleg a…

- Nem! Mert ha csak meglátod Tomot, meleged lesz tőle, vagyis ebből mi következik? – Malfoy úgy magyarázott nekem, mintha öt éves lennék.

- Ööö… támadnak az ufók? - próbálkoztam, megjegyzem, eléggé idétlenül. Főleg, mivel Malfoy azt sem tudta mik azok az ufók. Ezt következtettem ki legalábbis az értetlen arcából. Denem kisegített, és elmagyarázta neki.

- Te honnan tudod mik azok? – kérdeztem a fiútól.

- Mugli árvaházban nevelkedem. – mondta szűkszavúan a fiú.

- Aha. – feleltem elgondolkodóan.

- Tehát, még egyszer: miért van meleged, amikor a közelébe mész? – fordult felém újra Malfoy. Esküszöm, mindjárt leütöm. – Mert szerelmes vagy! És ezt pont az előbb ismerted el! Azzal, hogy azt mondtad, meleged van!

Sakk-matt. Kiütöttek. Végem van.

- Öhmmm… - hát ember legyen a talpán, aki ilyenkor képes a normális kommunikációra.

- Na látod, Hermione! Pont most isme … - szólt nagyképűen Denem.

- Ha én nem hívlak Tomnak, te sem hívhatsz Hermionénak! Világos? – csikorgattam a fogaimat.

- Ami engem illet, nem bánnám, ha Tomnak szólítanál. Sőt, kifejezetten örülnék neki – vigyorgott a képembe Denem.

- Áááh! – tépkedtem a hajam dühömbe, majd körbenéztem – Tudjátok, mit? Forduljatok fel! Ígérem, viszek virágot a sírotokba. Csak mondjátok meg, melyiket szeretitek.

- Kac-kac. – fordult felém Denem. – Futhatsz, de úgysem menekülhetsz, legalábbis előlem nem. – itt megengedett magának egy Denem-féle mosolyt (most már így fogom hívni).

- De nagyon egoista vagy!

- Fontos az önbizalom.

- A kis csitriknek biztosan.

- Vigyázz a szádra, mert hamarosan te is ezen csitrik közé fogsz tartozni…

Indultam volna, hogy lekeverjek neki egy pofont, de elkapta a kezem és megszorította . Belenézett a szemembe, és…

- Nagyon vigyázz magadra, nehogy valami bajod essék – suttogta alig két centire az arcomtól. Néhány pillanatig így álltunk majd elengedett. Még mindig teljes volt a csönd, de azonnal tudtam, mit kell tennem.

Elfutottam.

Fel, a Griffendél - toronyba.

A szobámba.

És sírtam.

Hosszan, keservesen sírtam. Hova lett az a Tom Denem, akit az első bájitaltanórán megismertem? Miért csinálja ezt? És legfőképpen: miért pont én?
Ilyet még senkinél sem éreztem. Ez a kellemes bizsergés, a szívem hevesebben dobogása, és hogy kiver a víz, amikor a közelében vagyok, az azt jelenti… hogy szerelmes vagyok? Csak nem ismertem fel eddig? Elvakított mások ítélete Tomról, és én nem láttam az igazi arcát? Ez is én vagyok. És az a durva alak, az is Tom, és az is, aki olyan kedves volt két nappal ezelőtt velem. És az is ő, aki majd ezreket fog gyilkolni… fáj, jobban fáj, mint eddig bármi az életben, de… az is ő. Keserű az igazság, nem igaz? Még keserűbb, tudván, én ezen nem változtathatok. Mert nem szabad, nem lehet. Emberek tucatjait menthetném meg, de nem tehetem… és emiatt bűntudatom van. Hisz itt van a kezemben a jövő! Úgy alakíthatom, ahogy tetszik! De mégsem teszem, és nem azért, mert Dumbledore megtiltotta. Hanem, mert belül érzem, hogy nem jó játszani a sorssal… nem akarok veszíteni.
Nem csak Tom, a bűntudat is fáj, legalább annyira, mint az elfojtott szerelem. De el kell fojtanom. Muszáj elfojtanom. Mert ebből nem lehet semmi.
Ki mondta, hogy csak egy szerelem létezik? Majd jön másik! Bárki, akárki! Még ha most úgy is érzem, ez nem lehetséges...
Vagy ha mégsem jön: az ember szerelem nélkül nem élhet boldogan? Én egészen eddig megvoltam magammal. Senki sem hiányzott. Most mégis, olyan lehetetlennek látszik nélküle az életem… a francba, még így is, hogy semmi nincs köztünk!
És ennek így kell lennie. Mert a sorson nem szabad változtatnom.
Én ebbe bele fogok őrülni…

- Hermione, miért sírsz? – kérdezte egy lágy, kedves hang mellettem. Felnéztem, és megláttam, hogy Becky az. Gondolkodás nélkül a nyakába vetettem maga, és ott zokogtam tovább.

- Nem… változ-tathatom meg… a-a…. nem… lehet… pedig… szere-szeretem. – szipogtam
lassan és összefüggéstelenül.

- Nyugi… minden rendben lesz. – próbált vigasztalni.

- Nem, semmi nem lesz rendben! – ordítottam, ahogy csak tudtam. – Én… ne haragudj… nem vagyok túl jól - kértem néhány másodperc gondolkodás után a lányt.

- Azt látom. Mi a baj? Nekem elmondhatod.

- Nem… nem lehet. Amíg nem ismered teljesen a történetemet, nem lehet.

- Hát akkor mondd el! – hökkent meg Becca.

Itt telt be a pohár. Hirtelen felindulásból mindent elmeséltem neki. Hogy honnan jöttem, ki vagyok. Meséltem Ginnyről, Harryről, Ronról… Voldemortról. Elmondtam mindent, amit eddig magamban kellett tartanom: hogy Tom és Voldemort egy és ugyanaz, és hogy szeretem, de ebből nem lehet semmi.

- Én, huhh…nem is tudom mit mondjak – kezdett bele akadozva a végén Becky.

- Essünk túl rajta.

- Meglepődtem. De végül is mit vársz? A legjobban Denem lepett meg. Jó, itt nem szereti senki, de… ezek inkább gyerekkori viccelődések, semmi mások.

- Éppen az előbb kínoztak meg vagy négy kisgyereke… - kezdtem volna mondandómba, amikor belém csapott a felismerés: a gyerekek ottmaradtak!

Mint a villám, futottam lefelé, a pince felé, ahol Tomék voltak, de nem találtam semmit.

- Hál’Merlinnek! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

A torony felé visszamenet megmagyaráztam Rebeccának, hogy Ginny nem tudhat arról, hogy Becca tudja, hogy mi mit tudunk a jövőről. Ez így értelmes? Nem nagyon.