Van-e zene az emo előtt?
Lehet hívni post-hardcore-nak, post-punk-nak, vagy még merészebben akár post-indie-nek is, de bármelyik nevet választod, biztos lehetsz benne, hogy valaki vitába fog szállni veled, és kénytelen leszel úgy hívni, ahogy mindenki szereti: emo. Kicsit fura név ez egy irányzatnak – gondolhatná mindenki. A név eredetileg az “emotional”, angol szóból ered. Jelentése: érzelmi.
A története onnan kezdődik, amikor Ian MacKaye-nek, a 80-as évek punk szimbólumának egy koncerten valaki bekiabálta egy koncerten, hogy “Ti emo-core-osok vagytok”, mire a zenész így kérdezette vissza: “Emo Phillips-re gondolsz?”. A mai rajongók, azaz az “emó-sok” sem tudják sokkal jobban mit is jelent az emo ma. Lássuk tehát, mit is írnak a történelemkönyvek erről.
1983-ban felbomlott a Minor Threat zenekar, majd miután a Minor Threat 7 emlékzenekar, a Salad Days c. albumukkal az utolsó bőrt is lehúzták a DC hardcore-punk-ról, az amerikai bandák új dolgokkal kezdtek kísérletezni. Megjelent a cheeze-metál és a though-guy-mosh, a jangly és az alternative irányzat. Ez utóbbbit kezdetben ugye a U2 képviselte.
1984-ben a Rites Of Spring volt az első zenekar, amely kicsit érzelmesebb szövegekkel és színesebb dallamokkal tarkította a punk zenét. A sebesség és a dinamika maradt a punk-é, azonban az énekes, Guy Picotto egy teljesen új hangzást adott a számoknak. Alapvetően maradt az addig megszokott punk-ordítás, ám egyre gyakrabban tarkította érzelmesebb, lágyabb, dallamosabb részekkel az ének részeket.
1985 nyara a forradalom nyaraként ismert. A rockzene új lendületett vett, és mind énekekben, mind gitártémákban dallamosabb újhullámok jelentkeztek a DC punk-ban, különböző, ám lényegében tradícionális rockos hangzásvilággal. Ilyen zenekarok voltak a Three, Gray Matter, Soulside, Ignition, Marginal Man, Fire Party, Rain, Shudder to Think, stb.
Ilyen zenekar volt a Minor Threat is, melynek énekese csapott bele igazán a lecsóba. Ian MacKaye szövegei már szinte állandóan a belső érzelmekről, mély gondolatokról és önmagunk kétségbevonásáról szóltak. Zeneileg a banda középtempoban írta számait, a gitártémák viszont pop-os hangzással voltak fűszerezve.
Ezen bandák voltak a DC hangzás kialakítói, megszilárdítói. Nehányat egszerűen emo-stílusunak neveztek el az emociókkal túlfűtött dallamok és szövegek után. Ez a kifejezés elsőként egy Ian MacKaye interjuban jelent meg. Ezután rövidesen a DC hangzást kölcsönző bandák megkapták az “emo-core” jelzőt.
Nem sokkal ezután, 1986-ban a bandák az emo jelenségre, önmagára kezdtek koncentrálni. A The Hated zenekar - melyet joggal nevezhetünk a Rites Of Spring utódjának – volt az első, aki komolyan vette ezt. Utána ugyanabban a városban, Annapolisban, a Moss Icon nevű banda levágta a “core” szót az “emo” mögül, majd tört és zavaros gitárhangzással vegyítették, ügyelve a hangos ill. halk részek dinamikájára. A vocal részek is új irányba mozogtak a torokszakadtáig tartó üvöltés megjelenésével. Moss Icon vetette meg legmélyebben a pörgős punk és az érzelmes, dallamos zene keverékének alapját, melyből később az összes, magát “emo” zenekarnak nevező banda merített.
Ezen korai időktől kezdve az emo, mint fogalom már megszilárdult a rockzenében, illetve a zenetörténelemben. Az Egyesült Államokban indult, majd Európára is átterjedt ez a stílus, kis hazánk tizenéveseit körülbelül 2 éve tartja lázban ez az irányzat, melyről azóta természetesen sok mellékvágány indult.
Kialakult a jellegzetes öltözködés, megjelenés, viselkedés, sőt még az emo-etika is. Lehet szeretni, vagy gyűlölni, de el kell fogadni, hogy mindennapos jelenség lett. Minden kornak meg van a maga divatja, ami sakkban tartja a fiatalokat, mint pl. a Guns-láz a 90es évek elején. A zene kultúrát teremt, amely követőinek mindig megjelennek ellenlábasai, majd az ellenlábasok ellenlábasai is, majd azok ellenlábasai, és így tovább…
AJÁNLOM AZ OLDALT
