Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni. Vajon így van ez az emberi léttel is? Tényleg akkor kellene elfújni a gyertya hajlékony, kecses kis lángját, mikor az ember a legboldogabb? Vagy várjunk vele, míg az öreg, hamvaiba hullt testbe már csak hálni jár a lélek?

Amikor halálod előtt leperegnek életed képei, szeretnéd visszaforgatni az idő kerekét. Lökni egyet rajta, visszatérni a kezdetekhez, a boldog, gondtalan gyermekkorba. Csak élni szeretnél még. Csak egy kicsit még. Elmondani neki, mennyire szereted, elintézni, hogy nélküled is legyen élete… Megmásítani a döntéseidet.

Én nem tudom megbánni a döntéseimet. Való igaz, hogy rengetegszer nem a helyes utat választottam. Sok időt elpocsékoltam az életemből. Mégsem tudok szégyenkezni miattuk. Ezek hozták el nekem Billt, ez adta nekem később Yarát, és a többieket.

Ha most visszamehetnék, hogy más úton induljak el, nem sok mindent tennék másképp. Egyetlen egy dolgot. Mindig éreztetném velük, mennyire szeretem őket. Hogy mennyire fontosak nekem. Ők adtak nekem mindent, ami tanulható, mindent, ami felfogható, ami érzékelhető. Megtanítottak, hogyan lássak a szívemmel, hogyan sűrítsem bele egyetlen mosolyba pillanatnyi érzéseimet. Tőlük tanultam meg igazán szeretni.

„Első pillanattól együtt éltek, mint az egysejtű ikrek az anyaméhben. Ehhez nem kellett "barátságot kötni", mint az egykorú fiatalok szokták, nevetséges és ünnepélyes szertartások között, fontoskodó szenvedélyességgel, ahogyan a vágy jelentkezik az emberek között, öntudatlan és torz formában, mikor először akarja egy másik ember testét és lelkét elvenni a világtól, hogy az övé legyen, csak az övé. Ennyi a szerelem és a barátság értelme. Barátságuk oly komor és szótlan volt, mint minden nagy érzés, mely az életre szól. S mint minden nagy érzésben, ebben is volt szemérem és bűntudat. Az ember nem vehet el büntetlenül egy embert a többiektől.”