Japán lakossága egyszerre két jelentős vallást gyakorol, a sintót és a buddhizmust. Ezek másfél ezer éve léteznek egymás mellett és hatnak egymásra. A sintó Japán őshonos hitvilága, a japán buddhizmus azonban olyan világvallás, amely Kelet- és Délkelet-Ázsiában, illetve Nyugaton több száz millió hívőt mondhat magáénak.
Japán őshonos vallás hagyományának neve az istenek útja, ezt jelenti a Kami no Micsi japán kifejezés, illetve a sintó szó is, amely a kínai sen (szellem) és tao (út) japán kiejtés szerinti összevont alakja. Mindkét elnevezést a sen és a tao kínai írásjegyével jelölik. A XVII -- XIX. sz., a vallás újjáéledésének időszaka óta a sintó az elterjedtebb megnevezés -- bár a felélesztését szorgalmazók éppenséggel Kína-ellenes érzelműek voltak.

A sintó gyökerei Japán őstörténetéig nyúlnak vissza. Legősibb és legalapvetőbb képzete, kami (szellem, istenség) ma is meghatárzó eleme a japán vallási gondolkodásnak. A buddhizmus szülőföldje ugyanakkor Japántól távol Indiában volt. Az új vallás azonban, a legtöbb japán kúltúreszközhöz hasonlóan, kínai közvetítéssel érkezett. Kína hagyományaiból fejlődött ki a kelet-ázsiai vallási kúltúra, onnan Koreán keresztül a VI. sz. közepén jutott el a buddhizmus Japánba. Ekkor még Japán nem ismerte az írást, de a buddhizmussal az írásbeliség is elterjedt. A buddhista szent könyvek csak kínai fordításban voltak hozzáférhetőek, így a japán arisztokrácia áttért tagjai -- több évszázaddal a buddhizmus széles körű eltejedését megelőzően -- kénytelenek voltak megtanulni a kínai írásjeleket. Ugyanebben az időben honosodott meg Japánban konfuciaizmus és a taoizmus is, s mindkettő mélyen hatott a sintó, illetve a japán buddhizmus fejlődésére. Ezek azonban csak ritkán (pl.: 1700 körül, a Tokuvaga-sógunátus idején) válhattak tényleges vallási irányzattá.

Bármekkora hatást gyakorolt is a kínai hitrendszer, filozófiai és művészet, Japán mindig megőrizte másságát. A japánok ősidők óta saját ízlésükre formálnak minden más kúltúrából átvett elemet. A Japánban gyökeret vert mahajána buddhizmus irányzatai -- a "narai iskolák", a tendai, a singon, a dzsódó-sú, a dzsódó-sinsú, a nicsiren-sú és a nicsiren-sósú, a zen és egyébb felekezetek -- hamarosan önálló japán arculatra tettek szert, amelyet máig megőrizték. Így a sintó és a buddhiuzmus közötti határvonal elmosódott, ezt mutatja, hogy számos buddhista istent sintó kamiként is tisztelni kezdtek.
Az utóbbi évtizedekben Japánban kialakultak az ún. új vallások, ugyanakkor újjaéledt az eredetileg a XVI. sz.-ban meghonosodott, de hamarosan elnyomást szenvedő kereszténység is. E hitrendszerek felvirágozásához a Tokuvaga-sógunátus utolsó három évtizedében (1837-1867) tapasztalt társadalmi káosz, illetve a második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés szolgáltatta a mozgatóerőt. Mindkét esetben a külföldi és őshonos elképzelések, szokások, rítosok és hiedelmek meglehetősen finom ötvözetéből sajátosan japán hagyomány alakult ki.

Az egymástól elütő hiedelmek és vallásgyakorlatok egyetlen rendszerbe olvasztása, a szinkretizmus a japán vallási élet régóta meghatározó vonása, akárcsak az "ellentmondások toleranciájá" -nak nyugati mércével mérve igen magas foka. Néhány jellemző kivételtől eltekintve, Japán lakosságának döntő többsége egyszerre vallja magát a sentoizmus és a buddhizmus hívének, s minden nehézség nélkül gyakorolja e két, igencsak eltérő gyökerü vallást. Sokan ezt így fogalmazzák meg: a sintó az élet vallása, a buddhizmus a halál vallása. Így aztán a japán esküvőket legtöbbször a sintó szertartás szerint rendezik, s legalább ugyanilyen gyakran buddhista jellegűek a temetések. A legtöbb temető buddhista templomok mellet létesült. Tágabb értelemben a sintó az e világi kérdésekkel - az élet fogantatásával, a termékenység biztosításával, a lelki tisztasággal és a testi jóélettel - foglalkozik. A buddhizmus viszont, bár nem utasítja el a valós világot, mindig is sokkal erőteljesebben hangsúlyozta a megváltás és a lehetséges túlvilági élet gondolatát.

A Tisza Föld kifejezetten e célok elérése érdekében jött létre. A vallásnak az ősi, ill. a modern Japánban betöltött szerepét aigha érhetjük meg néhány alapvető japán kúltúrális szokás ismerete nélkül. A legfontosabb az egyén alárendelése a közösségnek, ezt a gondolatot fejezi ki tömören a mondás: "Amelyik szög kiáll, azt a kalapács beveri." Sok tudós úgy véli, ez az erkölcsi világkép az öntözéses rizstermesztés által megkövetelt szoros együttműködésben és kollektív döntéshozatalban gyökerezik - a legutóbbi időkig a rizs volt Japán alapvető élelemforrása. A rizsföld rendkívül munkaigényes kialakítása i.e. 1000 körül honosodott meg Japánban. A gépesítés kora előtt minden egyes rizspalántát kézzel kellett a talajba nyomni. Még ma is a háznép valamennyi tagja félreteszi saját dolgát, hogy összefogjanak a jó rizstermés érdekében, ami tágabb értelemben az együttes fennmaradást biztosítja. Nagyobb méretekben a rizstermesztés az egész falu közös ügye, a családok kölcsönösen segítenek egymásnak a palántázásban, a gyomálásban és aratásban is.

A társadalmi összefogás és egyéni érdekek ezzel együtt járó háttérbe szorítása a sintó és a buddhista irányzatot egyaránt a kezdetektől jellemzi. Az évszázadok során mindkét vallásban fontos erénynek számított az egyén alárendelése a közösség jóléte érdekében, legyen az háznép, a rizstermesztő falu, a zárt szamuráj elit vezette feudális földbirtok vagy akár egy mai multinacionális vállalat alkalmazotti közössége.