-Ez hülyeség, Luca, te is tudod. - fordultam el gyorsan, hogy ne kelljen látnom, ki lépett be.
-Nem ezt fogod mondani, ha meglátod az érkezőt!
Előre féltem. Vajon ki lépett be?
-Na, az a makimajom gyerek az.
Hátrakaptam a fejem. Rettegtem, hogy tényleg ő az, de persze Luca tévedett. Nem Muki, hanem Orran lépett be. Megkönnyebbülésemben felpattantam, odarohantam hozzá a nyakába ugrottam, és megcsókoltam. Olyan hirtelen jött ötlet volt, mégis annyira magától értetődő. Nem is tudom, hogy Orran, vagy én lepődtünk-e meg jobban. Vagy Luca, aki felsikkantott, és leesett a székről. De valamiért még ez a tény se tudta abbahagyatni velem Orran csókolását. Olyan őrjítően boldog és önfeledt voltam, mint már nagyon régen.
És akkor újra kinyílt az ajtó, és a boldogság felhői olyan messze szálttak, hogy az emlékük is csak egy múló álomkép maradt. Mindennek vége lett, mert hirtelen ott termett az, akire eredetileg számítottam, belépett Miku. Úgy nézett ránk, hogy fájdalom volt ránézni. Csillogott a tekintete, de nem a boldogságtól, hanem az elkeseredtségtől. És csak álltunk ott hárman, Orran meg én összekapaszkodva, Maki meg mellettünk, és mégis olyan távol voltunk, annyira messze, mint még soha.

December 8. péntek, 21:59
Lesütött szemmel járkáltam egész nap. Mintha összetört volna bennem valami nagyon fontos alkotóelem, ami az önérzetemést volt felelős. Szégyelltem magam, mikor semmi okom nem volt rá. Legalábbis Mesi ezt állítja. Bárcsak igaza lenne. Másfelől viszont Fanni Mekinek ad igazat, és sokkal jobban sajnálja őt, mint engem. Kezdek belefáradni, hogy nem tudom eldönteni, ki kell nekem. Mert valaki kell, de hogyha valaki van, akkor a másikat sajnálom. Valahogy el kell dönteni.

December 10. vasárnap, 20:58
Tegnap otthon voltam. Lucával akartam beszélni, de eltűnt.
Úgyhogy egész nap feküdtem az ágyamban és Makin gondolkoztam. Szerdán még mást lányt csókolgatott, aztán meg úgy nézett rám csütörtökön. Mégis mit képzel, hogy neki áll a világ, és mindenki az ő lábai előtt hever?
Ma meg próba volt. Bevallom féltem odamenni, de mégis megtettem. Megint ketten voltunk csak ott. De most nem néztem rá, ő pedig nem szólalt meg. Bejöttek a többiek, és kezdtünk tanakodni, miről kéne dal. Bálint ritmusokat dobolt, Maku dallamokat játszott, de sehogy sem illettek össze.
És akkor valamiért eltörött a mécses. Csak egy valaki tudott volna megvigasztalni, de én úgy éreztem az az egy valaki a templomkertben ragadt egy lánnyal, aki rosszabb, mint Dóri, rosszabb, mert őt nem ismerem, és lehet, hogy sokkal jobb, okosabb, mint én, és vele, még versenyezni se tudok. És akkor megszólalt a tökéletes dallam a tökéletes hanggal:
-Legördült egy könycsepp az arcodon,
A szívedet elfogta a fájdalom.
Ha nem akarsz látni, én eltűnök,
De előled én nem menekülök.
-Ne tűnj el, ne menekülj előlem,
Sok a hely számodra a szívemben.
Ha sokat bántasz,a kkor sem utállak,
Pedig tudnálak, hidd el, tudnálak.
-Úristen, mekkora egy állat vagyok. - szólalt meg Maku.
-Az...Ezt bele lehetne írni a dalba is?
-Kérsz egy olyan sort, hogy bunkó vagyok, hidd el, bunkó vagyok!
-Nem... - mosolyodtam el – inkább ilyet:
Veled mást érzek, mint bárki mással,
Téged széttépnélek, pedig úgy imádlak,
Érted meghalnék, de te megölsz engem,
És összetöröd az egész szívem.
Mert ha fáj is, ez a legjobb érzés,
Ha meg is gyilkol, mással nem érezném.
Te más vagy, mint a többi ember:
Látom a fényt a szemedben.
A dalnak vége lett. De valami új elkezdődött. Mondhatnám, hogy folytatódott, de ez más volt attól, mint ami régen volt. Ezt az érzést már belül is éreztük....
Épp megindultunk volna egymás felé, hogy a többiek legnagyobb ámulatára kifejezzük egymásnak legnagyobb szeretetünket, mikor Fanni megszólalt. (na pont róla nem gondoltam, hogy megzavarja a pillanatot)
-Látod, ők is felvállalják. Ők is szeretik egymást, de mi mégis titkoljuk. Csak még mindig nem értem, hogy minek.
-Ezerszer mondtam már, Fannilány, hogy mi túl jó barátok vagyunk ahhoz, hogy ilyen kapcsolatba lépjünk egymással... - mondta lesütött szemmel Bálint alig hallhatóan.
Abban a pillanatban megvilágosodott mindenki a kis garázsban. Mesi álla szinte leesett. Fanni gyerekkori szerelme nem Miku, nem is Orran, de még Robi se. Csak Bálint.
Már Fanni is sírt. Előzetes bejelentés nélkül kezdett énekelni. Csak halkan, és lassan, mégis érződött az a rég elfojtott fájdalom és vágy, ami olyan rég őrizgetnek egymásban ők ketten.
-Nem tilos, mégsem szabad.
Nem titkos, mégis titkoljuk,
Mert ez más...
Ez túllépi a határt.

Döntsük meg a határokat,
Lépjük át a falakat,
És szabad az út
A boldogság felé.

Nem tiltja törvény, s nincs rá szabály,
Előtte nincs fal, s nincsen határ,
De ez más...
Ez túllépi a határt.

Döntsük meg a határokat,
Lépjük át a falakat,
És szabad az út
A boldogság felé.
És mi csak álltunk ott, és néztük ezt az óriási felfedezést, míg Mesi meg nem szólalt.
-Na szép. A legjobb barátnőm, és a bátyám.
Vége lett a próbának. Fanni és Bálint érthető okokból kettesben távoztak Bálint szobája felé, és Maki meg én pedig célba vettük a parkot, hogy végre megbeszéljük a dolgainkat.
Mikor odaértünk elsőre Orrant láttam meg Marcival meg az egész rapper bandával.
-Tudod mit? Keressünk más helyet, itt túl sokan vannak.
Így hát irányt változtattunk. Miku láthatóan tudta hová megyünk, csak engem nem avatott be. Út közben a keze valhogy elérte az enyémet.
A buszmegállnál jártunk, mikor megjelent egy ismerős néni. Régi ismerős, aki folyton megdicsőit, amiért fiatalon gyereket vállaltam. Gyorsan behúztam Mekut egy bokorba, és csak álltunk ott mosolyogva, míg a néni fel nem száll a buszra, és mikor már épp kimozdultam volna, Meki visszahúzott, és egy cuppanóst nyomott az arcomra.
Én lepődtem meg a legjobban, mikor a templomkerthez értünk. Kicsit mintha be is dühödtem volna.
-Megőrültél? Oda hozol, ahová az összes többi csajodat?
-Basszus, tudtam, hogy erre megy ki a játék!
-Milyen játék? - kezdtem begurulni
-Jajj, nem, nem veled. Csak Dóri...
Ahha, ez mindent megmagyaráz.
-Mi van vele?
-Ő hívott ide, ugye?
-Ő volt?
-Én is ezt kérdem.
-Hát... - nos, így visszagondolva elég valószínünek tűnik.
-Tudod Dóri egy zsarnok, azt mondta. Ide kellett jönnöm azzal a csajjal, aki a múltkor ott volt a suli előtt, tudod... és mondta, hogy csináljam azt amit mondd, és szóval azt akarta, hogy...
-És te minek engedelmeskedsz? Hát nincs neked szabad akaratod? Nem tudsz ellenállni Dóri kísértéseinek?
-De, csak gondoltam, ha nincs más, akkor legalább az a csaj van...
Ahha, szóval a macsó ösztönök hatására, még hagyta is, hogy Dóri dirigáljon, mert ő külön élvezi, ha különböző csajokkal smárolhat. Miért mindig az ilyeneket kell kifognom? Mondani se kell, kezdtem bepipulni....
-De most, hogy itt vagy te, eszem ágába sincs Dórit vagy azt a másik lányt választani.
-Ajánlom is....
-Na, meg tudsz nekem bocsátani?
-Talán...
Megfogta a derekam.
-Akkor bocsánat.
És már futottam is nevetve, ő meg utánam, míg el nem kapott, el nem estünk, és végre meg nem csókoltuk egymást. Még kiélvezni sem volt időnk egymás érintését, mikor lépteket hallottunk, és már szóltak a vészharangok, de szerencsére (vagy inkább szerencsétlenségünkre) nem Dóri volt ott, hanem egy igen tisztes úriember, egy pap. Csak úgy ordítozott, hogy mégis mit képzelünk mi magunkról, hogy ennyire tiszteljük Isten lakhelyét, és végül is igaza is volt, szóval csak úgy szaladtunk kézen fogva, és nevettünk. Együtt.

December 11. hétfő, 21:57
Luca belépett a 8. hétbe. Kiderült, hogy azért ül a fenekén, úgy mint egy jókislány, mert az orvos bejelentette, hogy az első harmadban a legnagyobb az elvetélés lehetősége, és ő ezt egyáltalán nem akarja, ezért nyugodt. Persze szerintem a második harmadba, már nem lesz ilyen normális.
De most legyen szó kicsit rólam meg Mekiről.
Rekordot döntöttünk, mivel több, mint egy napja együtt vagyunk. Talán ez azért van így, mert Dóriék ma nem voltak suliba. Gondolom gőzerővel készülnek a harmadik fordulóra. (a másodikban tovább jutottak)
Nálam talán csak egyvalaki volt boldogabb ma, az pedig Fanni. Én ennyire vidámank még sose láttam, pedig alapjáratban sem egy depis csaj. Megbeszélték Bálinttal a dolgot, és végre Bálint-pajtás is belátta, hogy egyáltalán nem gáz, ha összejönnek. Persze Mesi viccesen kijelentette, hogy azért őt is megkérdezhették volna.
Mikor kiléptünk a suli ajtaján, teljesen megfeledkeztünk a többiekről és csak úgy elindultunk Mikuval, amerre vitt a lábunk. Kábé 3 perc múlva kiálltott utánunk Mesi. Visszafordultunk, és akkor vettük észre, hogy Fannival és Bálinttal is ez történt az ellenkező irányba, és féluton feléjük ott állt Mesi meg Robi. Úgyhogy visszamentünk hozzájuk, és ellátogattunk hozzánk, mert Nagyi megemlítette, hogy palacsintát készít. Miután az egész bagázs a konyhánkban ült és önfeledten zabáltuk a palacsintát, valakinek eszébe jutott, hogy a tegnapi szerzeményeket meg kéne hangszerelni.
Elég vicces volt, hogy a tegnapi bús hangulatú számokat ilyen vidáman énekelgettük, de azért jó volt.

December 12. kedd, 22:22
Most erősebbnek kell lenni, mint bármikor máskor. Dóri jött suliba. De nem is csak miatta. Mikor megláttam Orran tekintetét. Látom, otthon nem számolt be neki Miku arról az apró és jelentéktelen tényről, hogy járunk. Ahogy nézett, azok a bociszemek.... mintha akármelyik pillanatban elsírhatná magát. Marci... ő más volt. Ő inkább mérges volt, de vele nincs túl sok kapcsolatom az utóbbi időmen. Szerencsére Dóri ma még békén hagyott minket, gondolom még nem tervelt ki semmit, de már előre félek, hogy ezentúl ki karját töri el...
Imádom, hogy pont a termünk előtt kell festeni a rég lekopott fehér festéket, aminek olyan őrjítően erős a szaga, hogy bele lehet bódulni. És a karbantartó bácsi persze az ajtónk elé pakolta a létráját, így naponta többször átesünk rajta.

December 13. szerda, 18:41
Mindig tudtam, hogy ez az év is tartogat nekem egy kis kórházi jelenlétet. Első óráról hamar elengedtek minket, mi meg Fannival elsőként léptünk ki a matek terem ajtaján, és beálltunk az ajtó elé, hogy megvárjuk, amíg a teremben lévő francia óra véget ér. Álldogáltunk ott pár perce, mikor nyílt az ajtó, és kilélpett Marci kezében a szivaccsal (gondolom indult kimosni). Becsukta az ajtót, és ahogy megfordult, meglökte a létrát. Azt még pont sikerült megállítania, de a festékek egész tartalma ránk zúdult. Ott álltunk fehér festékkel leöntve, ami még komikusnak is nézne ki, már majdnem el is röhögtem magam, mikor Fanni összeesett. Rögtön lehajoltunk hozzá, és ahogy megcsapott annak a rengeteg festéknek a szaga, szédülni kezdtem. Egyszerűen beledőltem Marci karjaiba, pedig láttam, hogy már ő se bírja sokáig.
Itt ébredtem a kórteremben mellettem Marci.
-Mi történt?
-Jól telibe talált minket egy kis festék.
-Mikor?
-Én is kábé 5 perce tértem magamhoz.
-Áh, és jól vagy?
-Nagyon fáj a fejem.
Még fel sem fogtam, amit mondott, már felpattantam, de az infúzió vissza is húzott, és fenékre huppantam.
-Hova sietsz?
-Fanni hol van?
-Őt nem láttam.
Nem is figyeltem rá, rohantam ki kezemben az infúzióval, huztam magam után és rohantam, belöktem egy ajtót. Éreztem, hogy történt valami rossz.
Beléptem valami váróba. Mindenhol székek voltak, és kórház szag volt. Oldalra pillantottam, és egy liftet láttam felette felirattal: INTENZÍV OSZTÁLY. Rossz kimondani, de úgy éreztem jó helyen járok.
Még vissza se fordultam, mikor óriási csapás ért. Mesi a nyakamba borult.
-Legalább te jól vagy.
-Hol van Fanni?
-Még a műtőben.
-Mi történt?
-Dupla mérgező festékkel festettek, mert az időtállóbb. És hát ti meg beájultatok tőle. Csak kicsengőkor találtak rátok, és hát addigra eléggé beszívta a méreganyagot a szervezetetek.
-Fanni szervezete gyengébb, mint az átlag, így nála sokkal nagyobb a kár...
Eddig fel sem tűnt, hogy Bálint nincs itt. Nem kellett sokáig keresnem. Ott ült egy széken, arcát tenyerébe temetve, így nem lehetett látni az arcát, hogy sír-e, vagy alszik.
-Bálint...?
-Szóhoz sem jut.
Mesi fejenvágta.
-Nem tud megszólalni. Elment a hangja.
Mikura néztem, aki meg tudott szólalni.
-És te?
-Én tudom, hogy te úgyis túléled.
Magához húzott, és megpuszilt.
-Azért Fannit sem hagyjuk magára.
Ebben mindannyian egyet értettünk.
Megjelent a nővérke, és visszakísért a szobámba, jöttek velem, csak Bálint maradt ott, mert nem bírta otthagyni Fannit.
Beléptünk a szobába, Marci ágyán ott ült Orran a bociszemeivel. Olyan rossz volt látni, hogy míg az én ágyam körül ott ül az egész baráti társaság, addig Marcinal csak Orran, mondjuk Dórit nem hiányoltam.
-Édesanyád mindjárt itt van, nemrég értesítették.
-Ja, amúgy köszi. Most miatattok nem kell a suliba lennünk.
-Egy kicsit magadba szállhatnál, és gondolhatnál Fannira.
Valószínűleg ez hatott, mert egy kis időre elhallgatott. Robi időközben kiment Bálinthoz, hogy mégse egyedül üljön ott. Mesi pedig folyton azt mondta imádkozni kéne. Maki fogta a kezem, és inkább nem szólalt meg.
Érthetetlen. Tényleg, fel se fogja az ember. A legjobb barátnőmről van szó. Ott fekszik egy műtőasztalon, és életveszélyben van. Meg is halhat. Felfoghatatlan.
Öt óra körül kimentünk a szobámból. Nem bírtam tovább, és Mesivel megkerestük a kórházi kápolnát. Meg sem lepődtünk, mikor Bálintot ott találtuk. Mivel Mesi meg Bálint vallásosak, ők simán lenyomtak egy imát, én viszont csak azt mondtam, amit éreztem, amire vágytam: hogy Fanni rendbe jöjjön. Kiléptem az ajtón, és csak arra gondoltam, hogy mi van, ha ez nem elég. Persze biztos meghallgatnak ott fönt a mennyben, és biztos segítenek, de hátha elkél egy kis segítség, ezért magamban kértem Luca tündéreit, hogy egy kicsit hagyják magára, segítsenek rajtam. Segítsenek Fannin. Reméltem, hogy addig Luca nem lesz idióta, és nem kel fel az ágyból. Szóval kértem a tündéreket, hogy segítsenek, de furcsának éreztem, hogy nincs angyali zene, ezért elkezdtem suttogni. Halkan minta megszólalt volna valami, de lehetséges, hogy csak én képzeltem oda.
-Jól van, jól van. Figyeljetek tündérek! Kéne egy kis segítség! Fanninak, ugyanis azt mondják, életveszélyben van. És én tudom, hogy túléli....én remélem, hogy túléli. Segítenetek kell.
És, igen!!! Megszólalt a zene. A műtő ajtaj pedig kicsapódott.
Három kék ruhás ember sétált ki, és akármit kérdeztünk, nem válaszoltak. Majd egy nővérke jelent meg, aki közölte, hogy a doktorurak nagyon fáradtak, kimerítő műtét volt, de Fanni túl van az életveszélyen. Akkora sóhajt, mint amit Bálint akkor lenyomott. Mesi a nyakába ugrott, Én meg Mikuéba. Fannit még nem láthattuk egy szobába vitték, ahol egyedül van, mivel még nem tért magához. Csak a szülei mentek be hozzá.
Mikor elbúcsúztam a srácoktól visszamentem a szobámba, ahol ott ült már Luca meg anyu. Kicsit túlspilázták a dolgot, mivel úgy fogták fel, hogy én is életveszélyben voltam, pedig én tök jól éreztem magam, azt leszámítva, hogy egy infúzióval mászkáltam ide-oda, meg a fejem is eléggé fájt, de azt mondták egy-két nap múlva elmúlik. Anyuék meg a többiek előbb mentek el. Nekem most nem szabadna felállnom, de meg akarom keresni Fannit...

00:21
Sötét van, most már tényleg mindenki alszik, csak néhány nővér mászkál néha fel-alá a kórterem ajtaja előtt. Nem tudok aludni. Csalódtam magamban....
Nem is gondoltam rá, csak amikor már feltűnt, hogy egyedül mardtam. Illetve Marcival. Anyu, Luca, Mesi, Robi, Bálint, Orran és Maku elmentek, már csak mi maradtunk, és akkor elkezdtem félni az éjszakától. Egy ideig elfoglaltuk magunkat, én rajzolgattam, ő olvasott, de aztán beláttunk, hogy sötétedik, és beszélgetni kezdtünk. Hamar túl estünk a sablonos témákon, kicsit talán feloldódtunk, és a múlt beli sérelmek kerültek előtérbe.
-Jó, bevallom rossz érzés volt, de most már értem mit érzel... Kellett az a pár hét.
-Az a fa nekem nagyon sokat jelent, és az is, hogy te felakartad írni kettőnket. Köszönöm....
Lehet, hogy nem kéne elmondanom ,de rengetegszer gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha mégis megcsináljuk. Vagy ha mondjuk előbb kerül fel a Marci-Lili, mint a Miku-Lili szív... akkor talán most veled lennék összekötve...
Valahogy kiszaladt, valahogy képes lettem neki elmondani, amit azelőtt még a naplómnak sem, amit magamban valahol nagyon mélyen elrejtettem, eltitkoltam még magam elől is. Mi lett volna ha...?
Marci elfordult. Nem láttam az arcát, de rádöbbentem, menkkora fájdalmat okoztam neki. Utálom, ha miattam szenvednek, és meg akartam vigasztalni. Felkeltem az ágyból. Nem bújtam papucsba, csak átslattyogtam mellé. Leültem az ágya szélére, és megérintettem a vállát. Beleremegett az érintésbe, de aztán megnyugodott, megsimítottam a karját. Majd mivel úgy éreztem ezzel még nem értem el a kellő megnyugvást sem az ő sem az én lelkemnek, ezért befeküdtem mellé, és átkaroltam. Ez volt az első hiba. Sötét volt, és hideg. De így egymás mellett fekve meleg lett, és világított a mi néma kapcsolatunk, ott lebegett a levegőben a szótlan bocsánatkérés, de még nem érte el a célját, még nem volt teljes a engedés. Hátilról karoltam ár őt, és belefúrtam a fejem a hátába, beleszippantottam az illatába, és nyakig elmerültem benne, nem is sejtve, hogy mekkora hiba volt. percek, talán órák teltek el így addig a percig, amíg össze nem ért a szánk. Az a szégyen, amit akkor éreztem, az a kín, mégis a meleg, ami szétáradt bennem, a megnyugvás. Hagytam magamat sodorni, hagytam magam bűnös szenvedélybe merülni, és nem tudtam ellenállni.
De most már vége. Végleg sötét lett, Marci is elaludt. Újra hideg van, és én tudom, hogy hibáztam, de attól még ugyanúgy szeretem Mukit is. De akkor miért volt jó ez nekem? Miért nem lehet én is olyan egyszerű és együgyű lény, mint Rasi, vagy Hilda?

December 14. csütörtök, 20:18
Ma délelőtt nem mertem Marci szemébe nézni. Végig elfordultam felőle, és alvást színleltem. Nem azért mert megbántam amit tettem (jajj, mennyit dolgozok azon, hogy megbánjam) hanem mert nem szeretném újra megtenni. Így próbálom türtőztetni magamat. Mikor egyszer kiment mosdóba felpattantam, és kimenekültem a szobából. Fannit akartam megkeresni, de nem igazán ment, mivel nem tudtam hol helyezték el, és nem kicsi a kórház. Végül mikor már 3szor végigjártam az épületet, megtaláltam a szobáját, és bementem hozzá. Még aludt, úgyhogy nem tudtunk beszélni, de legalább tudtam hol van, és így meg tudom majd keresni. Szegényre rá volt nyitva az ablak, mert még mindig terjengett a fehér festék bűze a szobában.
Mikor visszaértem a mi szobánkhoz, és beléptem az ajtón már nem tudtam mit tenni: újra ott voltam Marci mellett, és elmerültem az édes, ám de tiltott mámorban. Elmerültünk egymásban, és észre sem vettük, hogy nyílik az ajtó, és felocsúdva egy dühös ordítást hallottunk.
-Basszus Marci, már megint....