48. Az emlékek fája
- Egyébként holnap haza utazunk pár napra. Karácsony után jövünk vissza –mondta Sven kajálás közben – jó lesz?
- Nekem aztán mindegy. –vonta meg a vállát. Igen, lassan itt volt a karácsony, és hó még mindig nem esett. Csak múltkor esett egy kicsi de az másnapra el is olvadt.
A holnap pedig gyorsan el is jött. Délben indultak el haza, egy-egy bőrönddel. Az út természetesen vonattal történt és 3 óra múlva meg is érkeztek. Az állomáson az apjuk várt rájuk. Kocsival haza is vitte őket. Mindketten lepakoltak a régi szobájukban. Linának kicsit fura érzés volt belépni abba a házba, szobába, ahol egész eddigi életében lakott. De mégis mosolygásra késztette. Ahogy lepakolt a szobájában, csörgött a mobilja. Bill volt az természetesen.
- Haló?
- Szia, itt a kicsi oroszlánod.
- Szia –nevetett – Mi újság veled? Hogy vagy?
- Köszi, megvagyok. Nagy a hajtás. Veled mi van?
- Én is élek még… Mikor látlak újra? Már nagyon hiányzol.
- Te is nekem. Remélhetőleg karácsony után elérhető üzemmódban leszünk. Szilveszterkor meg megyünk a Bahamákra, útban visszafelé pedig „benézünk” Olaszországba is egy koncert erejéig… Szóval valahogy a két ünnep között tudunk találkozni. Az jó lesz neked?
- Tökéletes. Csak kár, hogy utána már nem…
- Na igen. De én megmondtam neked, hogy mire számíts.
- Tudom, és számítottam is. De a lényeg, hogy tudunk találkozni.
- Igen. Csak sajnos az után jön a neheze… Mert utána egy jó huzamosabb ideig nem fogunk tudni találkozni…
- Tudom. De kérlek ne beszéljünk erről, csak rosszabb kedvem lesz. Egyébként nem rég érkeztünk meg ide anyuékhoz. Itt töltjük a karácsonyt.
- Értem. De az még egy hét, nem?
- De. Csak így lett összehozva. Hogy itthon is több időt legyünk. Amúgy majd hol fogunk találkozni?
- Pff… fogalmam sincs. Majd értesítelek telefonon. Úgyis beszélünk még addig.
- Persze, oké.
- Na édesem, bocsáss meg nekem, de én megyek is vissza. Épp egy koncertre próbálunk és ellógtam.
- Rendben. Most hol vagytok?
- Münchenben. Na, szia, szeretlek.
- Én is, szia. –majd letette
- Billel beszéltél? –lépett be az ajtón Svenja.
- Igen.
- Csak hallottam, hogy telefonálsz és nem akartam zavarni, úgyhogy megvártam itt kint.
- Uhh, bocsi.
- Nem vártam sokat –mosolygott – Amúgy ebédelni akartalak hívni. Anya csinált sült csirkét:P
- Okay, megyek –azzal lementek a konyhába. Már megvolt terítve, úgyhogy asztalhoz ültek. Brian is asztalhoz ült, Helene pedig tálalt. Azután ő is leült a helyére.
- Na akkor jó étvágyat –mondta – Jó titeket újra itthon látni.
Erre Sven és Lina egymásra mosolyogtak.
- Meséljetek nekem valamit.
- Nincs semmi új –vonta meg a vállát Lina
Erre Svenja az asztal alatt bokán rúgta.
- Aúúú –szisszentett fel és nővérére meresztette a szemét. Ő pedig vissza rá. Erre némán és észrevétlenül tátogta:
- Bill!
Lina meg rámeresztette a szemét és egy Nem-et tátogott, mire Sven megcsóválta a fejét.
- És beiratkoztál már egy iskolába? –kérdezte Helene Linától.
- Igen. A héten kezdtem hétfőn.
- És rendesek az osztálytársaid? Vannak már barátaid?
- Rendesnek rendesek. Én sem foglalkozom velük, ők sem velem. És ez így pont jó. Egyelőre… Barátaim meg… van két lány, akivel jóba vagyok de ők még úgy hiszem ennyi idő után még nem nevezhetőek barátoknak. Csak ismerkedünk még…
- Értem. Veled Svenja mi van? Megy a munka?
- Ahha. Rendes a főnököm úgyhogy nincs semmi baj. Jól kijövök vele. Meg jó is csinálni, amit csinálok
- Értem. Na ne beszéljünk, hanem együnk, mert kihűl az étel –mosolygott, majd tovább folytatták az ebédelést.
Ebéd után Lina felhívta Katját. Beszélt vele egy kicsit. Megbeszélték, hogy holnap átjön hozzájuk. Azután kiment egy kicsit az udvarra. Hűvös szél fújt, kicsit fázott is.
- Miért nem mondod még el anyának? –jött ki Svenja utána – Meddig akarod még titkolni?
- Miről beszélsz? Nem értelek.
- Dehogyisnem értesz. Billről beszélek.
- Jajj Svenja, hagyj már –fordult el és a kertben álló nagy fára nézett, ahol régen mindig Sven és ő játszott nyáron. Régebben egy hinta is volt rajta, de már elrozsdásodott úgyhogy leszedték.
- Nem hagylak –repítette vissza nővére a valóságba – anyának is joga van tudni.
- De nagyon jól tudod, hogy úgysem értené meg. Elhinni meg aztán végképp nem hinné el!
- Honnan tudod, ha meg sem próbálod? Ha el sem mondod neki?
- Mert tudom, hogy ez lesz.
- Ugyan már! El kell mondanod neki, nem titkolhatod el előle. Úgyis rájönne.
- Akkor majd rájön…
- Miért vagy ilyen makacs? Tudod jól, hogy utálja ha valamire rá kell jönnie, amit el kellett volna neki régebben mondani.
-Tudom… Jó, majd beszélek vele, ígérem, de most hagyj. –fordult el
- Valami baj van? –tette a vállára a kezét
- Nem, nincs, csak szeretnék kicsit egyedül lenni.
- Rendben, akkor bemegyek –és úgy is tett. Lina pedig hátra ment a kertbe a nagy diófához. Amióta az eszét tudja, azóta ott áll az a fa. Mindig is szerette azt a fát. Kicsi korában, mikor beköszöntött az ősz és elkezdte hullatni a leveleit, akkor nem tudta hogy mi baja van a fának és állandóan a szüleinek panaszkodott:
„- Anya, beteg a fa.
- Ugyan kicsim, melyik fa?
- A dió. Ami ott van kint. –mutatott ki az ablakon kétségbeesetten
- Dehogy beteg, csak ősz van és hullajtja a leveleit. Ilyenkor ez a dolga. Tavasszal pedig majd újra kivirágzik és szép zöld lesz.”
De őt csak még jobban elkezdte érdekelni ez a dolog és kötelességének érezte, hogy meggyógyítsa a fát. Mindennap kiment, hogy meglocsolja, este pedig mesét olvasott neki a kedvenc könyvéből. Elszakíthatatlan volt tőle, az egész napot ott töltötte.
Mai napig nem engedi meg az anyjáéknak, hogy kivágják. Pedig már elég öreg. De már szülei elég régóta belenyugodtak abba, hogy lányuk nem engedi kivágatni a fát. Így hát nem is tették meg.
És a fa csak ott áll boldogan és örömmel emlékszik vissza azokra az évekre, amikor még a kicsi Lina minden ősszel öntözgette őt, hogy kivirágozzon.
Ahogy a régi szép időkön merengett, kicsit elálmosodott. Azt hiszem, most felmegyek aludni egyet. Fáradt vagyok… És úgy is tett.
Este 8 óra volt, mire felébredt. Azután megfürdött, megvacsoráztak, elment tv-zni, utána pedig újra elment aludni.
Ahogy teltek a napok, eljött a december 23. Lina az ajándékokat már megvette előbb a szülei és Sven számára. Sőt, Billnek is vett egy gyönyörű szép medált. Remélem tetszeni fog neki… gondolkodott.
- Behozom a fát, holnap pedig majd díszíthetjük is. Csak ne álljon ott kint a hidegbe… -mondta Brian, majd kiment érte és nem könnyen, de behozta. Nem volt túl nagy, de kicsi sem. Közepes méretű volt.
Másnap reggel Bill ébresztette Linát telefonon.
- Jó reggelt kicsim, Boldog karácsonyt! –köszöntötte
- Ohh. Szép kis ébresztés :) Neked is boldog karácsonyt. Tomnak is, Georgéknak is és a szüleiteknek is :)
- Aaaanya, Lina boldog karácsonyt kíván –ordibált, a telefont eltartva a fülétől, de szegény Lina még így is megsüketült.
- Viszont kívánjuk neki! –hallatszott Simone hangja
- Köszönöm :) –mondta Lina – de Bill.
- Igen?
- Neked anyukádék tudnak rólam?
- Persze. Hát nem gondoltad, hogy majd pont ők nem fognak tudni rólad, édes kicsi szívem. De miért? Neked talán nem tudnak rólam?
- Ööö, dehogyisnem. Csak kérdeztem, hogy neked tudnak-e. –mondta zilálva
- Rendben. Amúgy most díszítjük a karácsonyfát. Tök jó hogy újra együtt a család. Nem gyakran adatik meg nekünk ilyen alkalom…
- Ahha. Mi is mindjárt hozzákezdünk. Bár, már lehet, hogy apáék hozzákezdtek a szaloncukrok kötözgetésének.
- Hmm hmm, akkor siess, nehogy lemaradj.
- Oké, de hogy siessek, ha éppen veled beszélek? -nevetett
- Hát ööööö, mondjuk úgy, hogy lerakjuk. Rendben?
- Oké, szívem.
- Na, akkor még egyszer boldog karácsonyt neked. Nagyon-nagyon szeretlek és már nagyon hiányzol.
- Te is nekem és én is nagyon szeretlek. Szia –azzal lerakta. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT