Cillancs - Minden, ami macska
Back
 
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Mini Társalgó
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Macskás honlapok
 
Kurzor
 
Macska
 
Szavazás
Szavazás
Honnan kerültél az oldalamra?

a Google keresõn keresztül
más keresõn keresztül
valaki ajánlotta
az egyik lap.hu-ról
egyéb
 
Névnap
 
Kérdezz!

Ha kérdezel cicádról küldd el az e-mail címedet is!

 
Chat
 
Macskás mesék

              Macskás mesék

 

WASS ALBERT A költő és a macska Miután a falak összedoltek, mindenki elhagyta a várost, csak a költo maradt ott egyedül. Meghúzódott egy perzselt rózsalugasban, ahol valamikor szerelmespárok csókolództak, és könnyes szemmel nézte a város pusztulását. Amikor az éjszaka ráborult a romokra, a költo még mindig ott ült, és siratta a várost. A csöndnek halálszaga volt, s az egymásra dolt kofalak között szél suhogott, és denevér. Mikor a hold följött, valahonnan a romok közül elobújt a macska. Lassan végigsétált a romutcán, meglátta a költot, odajött, s leült a lába elé. - Te mért maradtál itt? - kérdezte a költo. - Hiszen mindenki elment. - Mi macskák nem az emberekhez tartozunk, hanem a házakhoz - felelte a macska. - Mi nem szoktunk elmenni. - Nem is tudtam, hogy ilyen huségesek vagytok - mondta elismeréssel a költo. - Mi nem vagyunk huségesek, mi csak macskák vagyunk. De ki vagy te, és mit csinálsz itt egyedül? - Költo vagyok, és siratom a várost - felelte a költo.A macska gondolkozott ezen, aztán bólintott. - Siratod a várost. És aztán? - Azután megírom azt, ami volt. A vidám gyermekeket, a boldog szerelmeseket, a meleg otthonokat. A múltat. Mindent, ami volt. - Az egereket is megírod - kérdezte kíváncsian a macska -, akik lyukat fúrtak a falakba, hogy könnyebben összedoljenek? A háborút is, amit az emberek csináltak, amikor meguntak házakat építeni? A bombákat is, amiket azért találtak föl, hogy gyorsabban rombolhassák le azt, amit fölépítettek? A költo bólintott. - Mindent megírok. - Akkor jó - felelte a macska, és lefeküdt a költo lábaihoz. - Én majd várok addig. - Mire vársz? - kérdezte csodálkozva a költo. - Hogy visszatérjenek az emberek, s fölépítsék újra a házakat? - Dehogy - mondta a macska -, a rigókra várok, hogy visszatérjenek. Szeretem hallgatni az éneküket. S ha éhes vagyok, megeszem oket. - Praktikus vagy - ismerte be a költo. - Macska vagyok - felelte a macska egyszeruen. A perzselt rózsabokrok csupasz gallyai zörrentek a szélben. Magányos volt, és hideg az éjszaka, s a romok árnyéka hosszúra nyúlott a holdöntözte téren. - Mért gondolod, hogy visszatérnek? - kérdezte egy ido múlva a költo, s a foga megkoccant, mert fázott. - Tudom, nem gondolom - felelte a macska. - A rigók mindég visszatérnek. Aztán csak ültek, ültek a perzselt rózsalugasban, és nézték a holdat. - A múltat írod most? - kérdezte egy ido múlva a macska kíváncsian. A költo bólintott. - A múltat írom. Látod a házakat, úgy, ahogy voltak? Hallod az utca életét? Látod a boltokat, bujkáló szerelmeseket, iskolából hazatéro gyermekeket? Az anyákat, ahogy vacsorához terítik az asztalt, az öregeket, ahogy a kandallóknál ülnek? Látod oket? A macska szukre húzta a szemét. - Látom - felelte. - Érzed az otthonok melegét, a virágzó kertek illatát? - kérdezte a költo. A macska szemében megvillant sárgán a holdfény. - Érzem - felelte. - Hallod a gyermekek kacagását? Szerelmesek suttogását? Halk zongoraszót lefüggönyözött ablakok mögött? - Hallom- felelte a macska, és ásított. - Ez a múlt - mondta tompán a költo. - Ez a múlt - bólintott a macska, és újra ásított.- És most mi lesz? - Semmi - felelte a költo. - Remeték leszünk. - Hát jó - sóhajtott a macska -, legyünk remeték! Azzal összegöngyölodött a költo lábainál, és lehunyta a szemét. A költo pedig, akibol remete lett, ült tovább a perzselt rózsalugasban, és nézte a holdfénytol sápadt romokat. Dolt falak tövében árny lapult. Mély volt a csönd a holt város fölött, és ájult, mint a gyász. Hideg csillagokból csöpögni kezdett a harmat. a hold lement. Sötét lett. A macska dideregni kezdett a költo lábainál. - És most mi lesz?. kérdezte. A remete, aki valamikor költo volt, megvonta vállait szomorúan. - Nem tudom. Szeretném megírni Istent. De nem tudom. - Nem tudod? - csodálkozott a macska. - Hogy lehet az? Hiszen te vagy a költo. - Mégsem tudom - ismételte a remete. - Nem tudom, hogyan fogjak hozzá. - Ó, hiszen ez nagyon egyszeru! - vidámodott föl a macska. - Építs egy házat, amelyikben tuzhely van, meg tej. A többi majd jön magától. A remete, aki szeretett volna költo lenni újra, elindult a sötétben, és keresni kezdett a romok között. Talált egy behorpadt kályhát, és csakhamar talált egy üveg tejet is. Egy törött szék lábaiból tüzet gyújtott a kályhába, és föltette rá a tejet melegedni. A melegedo tej szagára megjött a macska is, és odatelepedett a kályha mellé. A sötétség lassan oszlani kezdett, de a romokon súlyosan ült a köd, akár egy halottas lepel. A macska dorombolni kezdett a tuz és a tej szagától. - Most sem tudod még megírni az Istent? - kérdezte. - Most már, azt hiszem, tudom - felelte a remete, akibol újra költo lett, és kiöntötte a tej felét a macska elé egy ócska tányérba, amit a romok között talált. - Ide figyelj! Azzal nekikezdett eltakarítani a romokat a kályha körül. Mire a köd eloszlott, s az elso napsugár fölragyogott a halott város fölött, már egész kis kört tisztított meg a kályha körül. - Kezdetnek jó - bólintott a macska -, már van otthonunk. Most aztán igazán megírhatod Istent. - Már meg is írtam - felelte a költo, és mosolygott. Tekintetével a romok felé fordult. Csillogott rajtuk a harmat a napfényben. - Látod az új várost? - kérdezte a költo. - Látom - bólintott a macska. - Hallod a születendo gyermekek kacagását az épülendo iskolákban? - Hallom - felelte a macska. - Érzed a jövendo otthonok melegét? Ültetendo virágok illatát? - Érzem - felelte a macska, és beleszimatolt a romok közé behulló napfény aranyporába. - Érzem. Költo vagy igazán, és megírtad Istent. Odébb, a perzselt rózsalugas bokrában valami mozdult. A macska nézett oda elsonek, s a szeme megcsillant. - Rigók - mondta. - Látod, hogy visszajöttek? Élo rügy után kutatnak az égett bokrokon. - Mit gondolsz, találnak? - kérdezte aggódva a költo. - Persze, hogy találnak - felelte a macska fölényes bölcsességgel -, rügyek mindég maradnak, mint ahogy rigók is mindég maradnak. Meg macskák. Meg költok - tette hozzá nagylelkuen -, akik minden földindulás után elobb-utóbb meglelik az Istent. De most megbocsátasz. Az élet hív, dolgom van a rigókkal. Azzal lassú, kényelmes léptekkel elindult, hogy birtokába vegye az új napot, az új várost, az új világot. A költo mosolyogva nézett utána, a ahogy szeme tovasiklott a romokon, már nem is romoknak látta oket, hanem alapnak egy új város alá.                      

A MACSKA MEG AZ EGÉR BARÁTSÁGA

Egy macska megismerkedett egyszer egy egérrel, s addig-addig mondogatta neki, hogy így meg úgy szereti, míg az egér rá nem állt, hogy egy házba költöznek, és közös háztartást vezetnek.

- Hanem télire készletet kell ám gyűjtenünk, különben felkopik az állunk - mondta a macska. - Neked, egérke, különben is vigyáznod kell, hová dugod az orrodat, még utóbb beleesel valami csapdába!

A jó tanácsot tett követte: vettek egy kis bödön zsírt; csak azt nem tudták, hová dugják. Hosszas töprengés után azt mondta a macska:

- Nem tudom, hol lehetne jobb helyen, mint a templomban, onnét ugyan senki el nem meri lopni; letesszük az oltár alá, s addig hozzá sem nyúlunk, míg a szükség rá nem kényszerít.

Biztonságba helyezték hát a bödönt; de kis idő múlva nagy étvágya támadt a macskának a zsírra, s így szólt az egérhez:

- Hallod-e, egérke, nénémasszony meghívott keresztkomának, gyönyörű cicája született, szép fehér zsemlefoltos, azt kell keresztvíz alá tartanom. Adj nekem kimenőt mára, viseld gondját egyedül a háznak.

- Csak menj isten nevében - felelte az egér -, s ha valami jót eszel, gondolj rám. Magam is innék egy gyűszűnyi áldomást a keresztelői aszúból!

Persze egy árva szó sem volt igaz az egészből; a macskának nem volt se nénjeasszonya, se keresztapának nem hívták meg. Ment egyenest a templomba, odaosont a bödönhöz, nyalni kezdte a zsírt, mind lenyalta a fölét. Mikor jóllakott, sétált egyet a háztetőkön, nézelődött, szemlélődött, aztán leheveredett, elnyúlt a napon, s nyalta elégedetten a bajuszát, valahányszor eszébe jutott a zsírosbödön. Nem is ment haza előbb, csak estefelé.

- No, megjöttél? - fogadta az egér. - Biztosan jól mulattál.

- Megjárja - felelte a macska.

- Hát a kicsinek mi lett a neve? - tudakolta tovább az egér.

- Lefölét - vetette oda kurtán a macska.

- Lefölét?! - kiáltott föl ámulva az egér. - Furcsa név, életemben ilyet nem hallottam még. Vagy a ti családotokban talán szokásos?

- Furcsa, nem furcsa, semmivel sem rosszabb holmi Morzsafalónál, ahogy a te keresztkölykeidnél járja - vágta el a vitát a macska.

Nem sokkal ezután megint csiklandozni kezdte a macska ínyét az étvágy.

- Igazán megtehetnéd újra a kedvemért, hogy egyedül viseled gondját a háznak - mondta -, engem megint keresztkomának hívnak, nem utasíthatom vissza, olyan szép fehér sáv van a cica nyakán!

A jóságos egérke megint beleegyezett a macska meg elosont a kertek alatt, belopódzott a templomba, és félig kinyalta a zsírosbödönt.

"Hiába, mindig az esik a legjobban, amit maga eszik az ember" - mondta, és szerfölött elégedett volt a napi munkájával.

Ahogy hazaért, kérdi az egér:

- Hát ennek a gyereknek ugyan mi lett a neve?

- Befelét - felelte a macska.

- Hogy mondod? Befelét? Életemben nem hallottam még ezt a nevet; fogadjunk, hogy nincs is benne a kalendáriumban!

Hanem a macskának csakhamar újra összefutott a nyál a szájában, valahányszor a bödönre gondolt.

Három az igazság - mondta az egérnek - megint keresztelőre hívnak, a kicsi fekete, mint a szurok, csak a mancsa fehér, de azon kívül aztán egy szál nem sok, annyi fehér szőre sincsen, az ilyesmi nagy ritkaság, minden szent időben egyszer ha megesik. Ugye, elengedsz?

- Lefölét! Befelét! - mormogta az egér. - Olyan fura nevek, annyit tűnődöm rajtuk.

- Mert folyton itthon kuksolsz a szürke háziruhádban, hagyod, hogy a hajad a nyakadba nőjön, és képzelődöl - felelte a macska. - Így van az, ha valaki ki sem teszi a lábát a szobából.

Míg a macska odajárt, az egér kitakarította, rendbe tette a házat. A pákosztos macska meg ezalatt kinyalta mind egy cseppig a zsírt a bödönből. "Addig úgysincs nyugta tőle az embernek, amíg mindet meg nem ette" - mondta magában, és csak késő este tért haza, kövéren, jóllakottan.

Az egérnek az volt az első dolga, hogy a harmadik keresztfiú nevét tudakolta.

- Biztosra veszem, hogy ez sem fog tetszeni neked - felelte a macska. - Úgy hívják, hogy Cseppetsem.

- Cseppetsem! - kiáltotta az egér. - Ez a legmeghökkentőbb név valamennyi közt, még sosem találkoztam vele nyomtatásban. Cseppetsem! Vajon mit jelent ez?

Fejét csóválta, összegömbölyödött, és lefeküdt aludni.

Ettől fogva senki nem hívta többé keresztkomának a macskát.

És nemsokára beköszöntött a hideg tél, odakint már nem akadt semmi ennivaló.

Akkor az egérnek eszébe jutott a macska bölcs tanácsa.

- Gyerünk, barátom - mondta neki -, keressük meg a bödönünket, eddig megőriztük, bezzeg most jólesik majd!

- Az igaz - felelte a macska -, jólesik majd neked, akárha az ablakot nyalogatnád.

Útnak indultak, s ahogy odaértek a templomba, ott volt a bödön a helyén, csakhogy üresen.

- Ó, most látom csak, mi történt, most derül ki, milyen barátom vagy! - kiáltotta az egér. - Azzal, hogy keresztelőre mégy, fölfaltad az egészet, előbb le a fölét, aztán be a felét, végül nem hagytál...

- Nem hallgatsz! - rivallt rá a macska. - Ha még egy szót szólsz, bekaplak!

...cseppet sem - mondta a szegény egér, mert már a nyelvén volt, s akarta, nem akarta, kiszaladt a száján.

A macska utána ugrott, de az egér gyorsabb volt, elszaladt. Azóta is vigyáz, hogy a macskával ne találkozzék.

A macskáról és a rókáról

A róka az úton haladva utolérte a macskát.

- Hová, hová jó húgom? - kérdezte tőle.

- Csak itt ballagok az úton - felelte a macska.

- Azt kérdeztem - mondja a róka -, hogy mi a foglalkozásod? Milyen tudományt vagy micsoda mesterséget űzöl?

- Nem tudok én semmit - nyávogta a macska -, csak felmászni valahova, és aztán leugrani onnan.

- Hát ez elég kevés mesterség - mondta a róka. - Nekem száz efféle tudományom is van, és mind különbek ennél. Egyetlenegy után is jól tudnám tartani magamat, és mindegyik olyan, hogy meg tudnám szabadítani magam vele a veszedelemből.

- Boldog állat vagy te - mondta a macska - és jó dolgod lehet. De amott látok valamit, amiből nem jót jövendölök. Egy lovas jön felfelé a hegyoldalon, és két agár futkos előtte. A fűben is látok valami fejeket, nem tudom, vizslák-e vagy tacskók?

- Jaj, húgom - mondja a róka -, te nagyon félénk vagy. Azért káprázik a szemed, és azért tetszik úgy neked, mintha agarakat és embereket látnál. Nincs ott semmi. De ha eljönnének is, mit csinálhatnának velünk?

Azt mondja a macska:

- Hogy te hogyan látod, azt én nem tudhatom, de az én hátam nagyon viszket a félelemtől. Mert tudom jól, hogy azok között egyik se barátom nekem.

Mialatt egymással így elbeszélgettek, meglátták az agarak a macskát és a rókát, és hirtelen rájuk rohantak. Megrémült a róka, odakiabált a macskának:

- Az ördög hozta ezeket ide, fussunk húgom, mert ha nem, mindjárt rajtunk vannak.

Oda is érkeztek az agarak, mögöttük a lovas hangos kürtszóval biztatta őket.

- Mi ez - kérdezte a macska -, mit akar az az ember azzal a kintornával?

- A vizslák lába alá fújja a talpalávalót - mondta a róka. - Fussunk, ha még futhatunk!

A macska meglátott közel egy magas fát, és arra nagy hirtelen felfutott. De a róka nem tudott mászni, hát csak ide s tova csavargott a kutyák előtt, hogy valamiképpen egérutat nyerjen. A macska lekiabált a fáról:

- Hé, róka testvér, most vedd elő a száz tudományod közül bár az egyiket! Ha most elő nem veszed, később aligha lesz időd, hogy felhasználhasd. Mert az erdő messze van még, és félek, hogy nem érheted el.

Ekkor az agarak már el is kapták a rókát, szerteszéjjel szaggatták a bőrét, és végül megfojtották. A macska szánakozva mondogatta magában ott fenn a fán:

- Jaj, szegény róka, milyen keveset használt neked az a sokféle mesterség! Csak az egyetlen fáramászást tanultad volna meg, bizony, többet használtál volna vele magadnak, mint száz más mesterségeddel.

Értelme:

Arra int ez a mese, hogy az ember legyen alázatos, és az elbizakodottságtól őrizkedjék. Ha Isten el is halmozta őt különféle ajándékokkal, értelemmel, okossággal, bölcsességgel, azért el ne bízza magát, ne kérkedjék vele, és embertársát ne becsülje kevesebbre magánál! Mert az emberi bölcsesség kevés ahhoz, hogy az ember a veszedelmeket elkerülhesse az Isten kegyelme nélkül. Az ilyenek a maguk nagy okosságában és bölcsességében egyszer-egyszer úgy megakadnak, mint légy a pók hálójában. A Szentírás is ezt tanítja: ne kérkedjék a bölcs az ő bölcsessége miatt, sem az erős az ő erőssége miatt. Hanem azzal büszkélkedjék az ember, hogy engemet megismert.

A rest macska

Egy legény elvett feleségül egy dologtalan gazdag lányt; ráadásul még azt is megfogadta, hogy sohasem veri meg.

A menyecske sohasem dolgozott, hanem csak járt házról házra pletykálkodni, s egyéb hitvány dolgot művelni.

Nem verte meg az ura egyszer sem.

Hanem egyszer egy reggel, mikor dologra ment, így szólott a macskához:

- Azt parancsolom neked, te macska, hogy míg én odaleszek, te mindent dolgozz, amit kell! A házat szépen kitakarítsd, délre ételt készíts, s még egy orsó fonalat is fonj, mert ha nem, mikor hazajövök, úgy megverlek, hogy megemlegeted!

A macska a tűzhelyen szunyókált, jámboran végighallgatta a beszédet.

De az asszony azt gondolta magában, hogy ez az én emberem megbolondult!

S azt mondja:

- Kelmed, uram, miért parancsol olyanokat annak a macskának? Hisz nem tud az ilyen parancsnak megfelelni!

- Tud, nem tud, nekem mindegy, feleség! - azt mondja az ember - nekem nincs más, akinek parancsoljak! De ha ő mindazt meg nem teszi, meglásd, úgy megverem, hogy sokért elkerülte volna!

Avval ment a dolgára.

Az asszony pedig biztatni kezdte a macskát:

- Dolgozz, macska, mert megver az uram!

De a macska nem dolgozott. Elment az asszony több házhoz, s mikorra hazament, a macska akkor is szunyókált, s a tűz is kialudt. Ismét mondta:

- Szítsd fel a tüzet, s dolgozz, macska, mert ma megverődöl!

De a macska nem dolgozott.

Hazajön a gazda, széjjelnéz, s hát minden rosszul van. Előrántja a macskát, felköti a felesége hátára, s addig veri, míg a felesége imádkozni nem kezd:

- Ne üsse többet azt a macskát, nem hibás az, nem tud az azokhoz a dolgokhoz!

- Fogadod hát, hogy helyette mindent véghez viszel? - kérdi az ura.

- Véghez viszek még többet is, mint amennyit kelmed neki parancsolt, csak ne üsse többet szegényt! - felelé az asszony.

A menyecske hazafutott az anyjához, elpanaszolta a dolgot, s azt mondta:

- Felfogadtam, hogy a macska helyett minden dolgot eligazítok, csak ne verje a hátamon olyan kegyetlenül.

Hozzászólott az apja is:

- Ha felfogadtad, tedd is meg Mert ha nem, a macska holnap is megverődik!

S evvel hazaküldte az urához.

Másnap reggel is megparancsolta a gazda a macskának, mit tegyen.

De a macska most sem tett semmit. A gazda hát ismét jól megverte a felesége hátán.

Az ifjasszony akkor is hazafutott panaszra, de az apja úgy visszakergette, hogy a lába sem érte a földet.

Harmadik reggel is elmondta a gazda a macskának a harmadik parancsolatot. A macska már végighallgatni sem tudta, úgy meg volt ijedve. De hát most sem dolgozott semmit. Hanem most mindent eligazított helyette az asszony. Most nem felejtette el, hogy mit fogadott volt: tüzet tett, vizet hozott, ételt készített, sepregetett. Elvégzett mindent, amit kellett.

Úgy megesett a lelke azon a szegény macskán; azon, hogy amikor az ura azt veri, kínjában a macska az ő hátába aggatja a körmét. Meg azon, hogy a kétrétű ostornak a vége a macskán túl az ő hátát is megjárkálta minden ütéssel.

Mikor az ura hazajött, hát minden jól van!

Mondogatja is az ember:

- Ne félj, macska, most nem bántalak!

Az asszony örömmel terítette meg az asztalt, az ennivalót megcsinálta, az ura elé tette. Jóllaktak jókedvvel.

Azután mindennap úgy volt. A macska többször nem verődött meg, s a menyecskéből olyan gazdasszony lett, hogy ugyan helyde!

A RÓKA MEG A MACSKA

Egyszer egy macska az erdőben kószált, és találkozott a rókával. "Róka úrfi okos, tapasztalt jószág, és nagy szava van az erdőben" - gondolta, és nagy tisztességgel köszöntötte:

- Jó napot, tisztelt róka úrfi! Hogy szolgál a kedves egészsége? Hogy s mint érzi magát ebben a mai drága világban?

A róka nagy kevélyen tetőtől-talpig végigmérte a macskát, nem tudta, egyáltalán méltassa-e egy-két szóra. Végül azt mondta:

- Ó, te nyomorult bajuszpedrő, te tarka pojáca, te éhenkórász egérleső, mi jut eszedbe? Azt mered kérdezni tőlem, hogy vagyok? Milyen iskolát jártál te? Miféle mesterséghez értesz?

- Csak egyetlenegyhez - felelte szerényen a macska.

- Ugyan mihez? - kérdezte a róka.

- Ha a kutyák a sarkamban vannak, fel tudok kapaszkodni a fára, és megmentem tőlük az irhámat.

- Ez is valami? - hencegett a róka. - Én legalább százféle mesterséget tudok, és ráadásul még egy zsákra való fortélyom is van. Megesik a szívem rajtad, gyere velem, majd én megmagyarázom neked, hogyan kell rászedni a kutyákat.

Abban a szempillantásban feltűnik egy vadász négy jóféle kopóval. Nosza felugrik a macska a fára, kúszik fölfelé a törzsén, megül fönt a tetején ahol ág is rejti, lomb is takarja, a füle se látszik.

- Most elő a fortéllyal, róka koma, nyisd ki gyorsan azt a zsákot! - kiabálja lefelé a rókának.

Hanem a rókát akkorra már nyakon csípték, és moccanni sem engedték a kopók.

- Ejnye, ejnye, róka úrfi - szólt a macska odafönt -, benne ragadtál a pácban a százféle mesterségeddel! Ha ide föl tudtál volna kapaszkodni velem, bezzeg nem hagytad volna ott a fogadat!

T h e o d o r S t o r m :

M a c s k a s z á m A múlt tavasszal hó-szín Eszmeraldánk

hat édes kis cicát hozott világra,

egy nagy, fehér, selyembevont dobozban:

hat Belzebub-fiókát hó-nyakékkel.

A vén szakácsnő – mert mind oly kegyetlen,

s nem sok jóságot rejt a konyha mélye –

azonnal vízhalálra szánta mindet:

hat hó-nyakékes Belzebub-fiókát

akart megölni hát e szörnyű némber!

De én titokban fölneveltem őket –

jóságomért hálás lesz még az ég tán.

Nőtt, nőtt e csöpp cicák édes csapatja

s felvont farkincájukkal megjelentek

egy nap a gyúródeszkán és a tálon,

s a felbőszült szakácsnő ablakánál

rendeztek éjjel nyávogási versenyt.

Én persze jóságomtól részegülten

figyeltem ezt, s csak úgy dagadt a keblem.

Egy éve már – s macskák a kis cicák mind.

S május van újra. – Ó, kapj szárnyra tollam,

hogy – mit látok – le tudjam írni híven!

A házam – minden egyes szögletében

kasul-keresztül – macskák bölcsödéje.

Az egyik itt, a másik ott dorombol:

szekrényfiókban vagy ruháskosárban –

mamájuk meg – jajjaj, kimondhatatlan! –

a vén szakácsnő lányos-szűzi ágyán!

És most mind – ó, mind-mind a hét cicának

van hét – gondold meg – hét kicsiny cicája,

s mind Belzebub-fióka hó-nyakékkel!

A vén szakácsnő őrjöng és a némber

bőszült dühét le most hogy csillapítsam?

Mert vízhalálra szánt negyvenkilencet!

Ó, jaj nekem! fejem táncol bolondul –

jóság! most aztán elnyerted jutalmad:

de mit csináljak ötvenhat cicával?

És ötvenhatszor hét az mennyi vajon?

Meg ötvenhat! – mert annyi lesz jövőre ...

Végh György fordítása

A fekete macska

Egyszer volt, hol nem volt. A régi időkben, széna volt a szitában, s egy padisahnak volt három leánya. Egyik szebb volt, mint a másik. A világ minden táján szájról szájra járt a leányok szépsége. Szépségük úgy ragyogott, mint a telihold éjjel, s mint délben a Nap.
Mindhárman férjhez menendő, eladósorban voltak. A három leányért már számtalan kérő jelentkezett házassági ajánlattal a szerájban. Az egyik a padisahnak nem tetszett, a másikat a szultána nem tartotta megfelelőnek.
- Felséges uralkodóm! Ez így nem mehet tovább. Ha a leányainkat a legmegfelelőbbnek adjuk, azzal a többi ifjat megbántjuk. Talán a leányaink sem lennének igazán boldogok. A legjobb lesz, ha csináltatunk három aranylabdát, aztán a kikiáltókkal kihirdettetjük, hogy aki házasodni akar, az, sorban három napon keresztül a szeráj előtti téren gyülekezzen. A leányaink sorban dobják el a labdákat, s akit a labda eltalál, annak adjuk feleségül. Ez ellen senki sem szólhat egy szót sem. A leányok, ha szerencsések, családi fészket rakhatnak. - javasolta a szultána a padisahnak.
A padisahnak megtetszett a jó ötlet. Magához hívatta a leányokat, s elmondta, hogy anyjukkal mit határoztak.
Amikor a labda kész lett, az ország minden részében hangosan kiabáltak a kikiáltók.
- Ej, ország népe! Hallottuk, nem hallottuk senki se mondja! Padisahunk három leányát kiházasítja. A hó utolsó csütörtökjén a legidősebb, pénteken a középső, szombaton a legkisebb a szeráj erkélyéről egy labdát fog elhajítani. Akit a labda eltalál, annak adja a padisahunk a leányát. Mindazok, akik házasodni akarnak, azokon a napokon a szeráj előtt gyülekezzenek! - hirdették a nép között.
Megörültek a házasodni vágyók. Mindenki magában abban reménykedett, hátha majd őt találja el a labda.
Végre elérkezett a hónap utolsó csütörtöke. A szeráj előtt a tér úgy nézett ki mintha ott valami nagy ünnepséget tartanának. Az ifjak a legszebb ruháikba öltöztek, jól kicsínosították magukat, s várták, hogy a padisah legidősebb leányának elnyerjék a labdáját.
Ahogyan előre kihirdették, egyszer csak feltűnt az erkélyen a padisah, a szultána és a három leány. A nép örömujjongása közepette üdvözöltek minden jelenlévőt, aztán a legnagyobb leány az erkélyről a térre hajította az arany labdát. A labda senkit sem talált el, gurult, gurult a szerájjal szembeni romos kunyhóhoz, abba beleütközött, s ott megállt.
Erre aztán igazán nem voltak felkészülve. Az emberek kiabáltak, ordítoztak, tiltakoztak, s azt akarták, hogy a leány dobjon még egyszer. Odavitték neki a labdát, s a lány még egyszer eldobta. Mindenki feszülten figyelte tekintetével, ugyan hová, merre száll a labda, de ismét senkit sem talált el, gurult, gurult a kunyhóig, végül annak csapódott neki. Az emberek most is tiltakoztak, a padisah erre azt mondta, három a nép választási joga, s ezért még egyszer elhajítatta a leányával a labdát. Az arany labda, harmadszor is ugyanahhoz a kunyhóhoz gurult, annak ütközött neki.
Most már senki sem szólhatott, egy árva szót sem. A sokadalom feloszlott.
- Mit tegyek? Ott vár a sorsom. - mondta a legidősebb leány.
Bementek az erkélyről, a padisah parancsára összehívták a szeráj népét, s hozzákezdek a leány feldíszítéséhez. Menyegzői ruhába öltöztették, hajába aranyszálakat fontak, fejére ékes fátylat borítottak, majd kocsiba ültették, elvitték a szerájjal szemben levő kunyhóhoz, s ott szállt ki a leány.
A leány ment egyenesen a kunyhó kapujához, a szíve úgy vert, hogy majd kiugrott, amikor belépett, s félrehúzódva leült és várt. Csak várt és várt, de oda senki se nem érkezett, se nem távozott. Meglehetősen unatkozott, ezért aztán járkálni kezdett, s ekkor észrevett egy ajtót. Nem volt bezárva, keze kis nyomására megnyílt. S ekkor mit látott? Belül egy hatalmas nagy szeráj volt, de olyan egy szeráj, hogy csak na! Az apja szerája e mellett csak egy kis házikó! Bement, s csodálkozva nézelődött jobbra, balra, szép lassan járva szemlélődött. Amerre nézett, a szája a csodálkozástól tátva maradt, mert minden, amit látott, rubintból, smaragdból, gyémántból, gyöngyből, aranyból, és más értékes drágakövekből, készült. A hatalmas márványoszlopok mindegyikét arany övezte, s még ezen felül, drágakő berakás is díszítette. A szobák, folyosók mind színes márványból voltak. A leány akármerre nézett, csak ámult.
- Az én apám nincs annyira gazdag, mint ennek az országnak a padisahja. - mondta magában. Sétálgatott, s amint egyszer megállt, előkerült egy fekete macska, s követni kezdte a leányt, akármerre ment, vele tartott a macska, nem távozott el mellőle. Valami rossz érzés kerítette markába, s elzavarta a macskát. Az állat egy kis időre eltűnt, de aztán ismét visszajött, s a leánnyal együtt sétált. Ekkor már megmérgesedett a leány és kezével egy jó nagyot ráhúzott a macskára, s az elfutott szomorúan nyávogva.
Ahogy a macska eltűnt, a leány ismét egy ajtó előtt találta magát. Az arany fogantyúját megforgatva, bement rajta. Megint egy másik szobába jutott, s azt látta, hogy középen egy pompásan megterített asztal áll. Az asztalon különféle étel, mindenfajta gyümölcs és édesség sorakozik. Igen ám, volt ott minden, de sehol sem, látszott egy árva lélek sem. Hiába járatta körbe a szemét, itt is csak gyémánt, zafír, rubint díszeket látott. A padlót selyemszőnyegek borították, az ablakokat válogatott indiai selyemfüggönyök takarták, az ülőbútorokat csodálatos színű atlasz szövetekkel vonták be, az asztalon szemkápráztató aranytányérokból és kristály poharakból áll a teríték.
A leány látta, hogy senki sincs a szobában, magában leült az asztal mellé, s hozzákezdett falatozni. Közben ismét előkerült a macska, s a leány lábához dögölőzött, aki erre felsikoltott. Most már nagyon megharagudott a leány, felpattant ültéből, s egy jó nagyot csapott a macskára, kinyitotta az ajtót, kihajította az állatot, s mögötte bezárta az ajtót.
Jól megtömte a hasát, aztán félre húzódott s leült egy sarokban. Esteledett, kezdett besötétedni, a leány azon törte a fejét, hogy mit fog a sötétben csinálni, s abban a pillanatban magától kigyúltak az asztalon a gyertyák. Ezt látva nagyon elcsodálkozott. Közben elálmosodott, ültéből felállt, elhagyta a szobát. Végighaladt a folyosón, s közben minden ajtót megnyitott, s bekukkantott. Az egyik szoba szebb, díszesebb és vonzóbb volt, mint a másik, mindegyikben gyertyák égtek, de senkit sem látott, egyik helyiségben sem.
Végre, amikor már az utolsó kinyitott ajtót nyitotta ki, s bepillantott, csodás érzés töltötte be a lelkét. Amit megpillantott, az, egy az apja szerájában sohasem látott szépséges szép hálószoba volt. A szoba egyik szegletében ragyogott a fényezett diófa ágy melyet faberakások díszítettek, rajta aranyhímes vörös atlasz takaró ragadta meg a leány tekintetét. Szanaszét vastag süppedő perzsaszőnyegek voltak a földre terítve. Az ágy takaróját, párnáit mind, mind rubintok ékesítették. Szemkápráztató kristály gyertyatartókban égtek a gyertyák, a hatalmas ablakokat földig érő sötétvörös bársony függönyök takarták, mindezek különös szépséget adtak ennek a szobának. Arannyal kivarrt papucsok álltak az ágy végénél, mintha csak a gazdára várnának.
A már igencsak elálmosodott leány ennyi szépségnek nem tudott ellenállni. Bement, és kivett az ágy lábánál felakasztott vörös selyem tarsolyból egy kék selyem hálóruhát, azt magára öltve lefeküdt az ágyba.
Nem sokkal ezután, alvás közben különféle zajokat hallott, melyekre rémülten felriadt. Alig hogy elszenderedett, a lárma még nagyobb lett. Kint viharos szél fújt, egymás után villámok cikáztak, a föld rengett. A szerencsétlen azt se tudta mi tévő legyen. Az ajtók maguktól ki- becsapódtak, az ablaküvegek kitörtek. Félelmében jól elbújt az ágyban, s várakozott. A lárma, a süvítés, villámlás folytatódott, ahelyett hogy valamit csökkent volna, inkább növekedett.
Lassan világosodni kezdett, s nemsokára alább hagyott a zaj. A leány reggel fürgén kipattant az ágyból, a szobát elhagyta, végigfutott a folyosón, kiszaladt az utcára, sietett haza az édesapja szerájába. Otthon apjának, anyjának és a testvéreinek részletesen elmesélte a történteket, de egy szót sem ejtett a szemközti szeráj pompájáról.
Térjünk most a középső leányhoz.
Aznap rajta volt a sor, hogy az arany labdát elhajítsa. A házasodni akaró ifjak megint szép ruhákat öltöttek, s a szeráj előtt gyülekeztek. A padisah feleségével és leányaival megjelent az erkélyen, s a középső leány az arany labdát a tömeg felé dobta. A labda a tömegből senkit sem talált el, gurult, gurult egészen a romos kunyhó kapujáig, annak nekiütődött, s megállt. Ugyanúgy, mint tegnap, az ifjak megint tiltakoztak, s nagy hangon azt követelték, hogy a leány még egyszer dobja közéjük az arany labdát. A padisahnak nem volt más választása, odahozatta a labdát, s a középső leány még egyszer elhajította. Hát nem megint az előbbi ismétlődött meg? A labda a romos kunyhónak ütközött. A nép ismét tiltakozott, hivatkozva arra, hogy a nép háromszor szavazhat, tehát még egyszer utoljára el kell dobni a labdát. A padisah elfogadta a nép akaratát, ismét eldobatta leányával a labdát. De azt szokták mondani, hogy semmit sem lehet tenni, a sors ellenében, s így történt most is, mert a labda megint a kunyhóhoz gurult, nekicsapódott és ott maradt.
A tömeg rossz szájízzel, egymás közt szomorúan beszélgetve szétszéledt.
- Mit tegyek? Ott vár abban a kunyhóban a sorsom. - mondta a középső leány. A szolgáló lányok őt is feldíszítették, hajába arany szálakat fontak, fejére ékes fátylat borítottak, felöltöztették menyasszonyi ruhába, így vitték ki az utcára, a kis kapuhoz érve beküldték a kunyhóba.
Egy ideig üldögélt, s amikor észrevett egy ajtót, felkelt, kinyitotta. Amint az ajtó kinyílt, a szemkápráztató szépségeken ő is ugyanúgy elámult, mint a nővére, és bizony neki is tátva maradt a szája. Belépve az ajtón, az apja szerájához nem is hasonlítható páratlan szépségű folyosón indult el, s közben csodálkozva nézelődött. Ahogy lassan haladt, feltűnt mellette egy fekete macska, s állandóan a szoknyájához, lábához dörgölődzött. Ő is, mint a nővére, nem kedvelte ezt a macskát, ezért el akarta zavarni, de a macska nem tágított mellőle, ezután már együtt sétálgattak. Egyszer aztán a leány elkapta a macskát, és egy jó nagyot rácsapott. A macska keservesen nyávogva távozott.
Most már a macskától megszabadultan folytatta a leány a sétáját. Egy ajtó előtt megállt, a mögött volt az étkező szoba. Az asztalon különféle friss étkek, roston sültek, eddig sohasem látott gyümölcsök, édességek és sütemények sorakoztak. A leány majd elájult a szoba bútorzatának, padlójának, díszeinek szépségétől, de mivel már eléggé megéhezett, bement, s mindjárt az asztalfőre ült, s jócskán falatozva kezdte megtölteni az éhes gyomrát.
Amint falatozott a jobbnál jobb ételekből, meglátta a fekete macskát, aki nyávogva fájdalmas tekintettel nézett a leányra, s közben a szoknyája szegélyéhez és a lábához dörgölődzött, mert bizonyára ő is akart enni. Most már annyira megharagudott a leány az őt állandóan követő fekete macskára, hogy felugrott ültéből, ráütött, jól felpofozta és meg is rúgta, a szerencsétlen állatot, majd kihajította az ajtón. Az állat keservesen nyávogva eltűnt.
A leány jót falatozott, lassacskán sötétedni kezdett, s az asztalon a gyertyák maguktól meggyulladtak. A leány fel se tudta fogni, ugyan hová is került. Nagyon elálmosodott, felkelt az asztaltól, kiment az étkezőből és sétálgatott. Minden ajtót megnyitott, ami csak elé került, és sokáig nézegette az atlasszal és selyemmel kárpitozott, s gyémánttal, arannyal, rubinttal, smaragddal ékesen berakott bútorokat, kristály kelyheket, selyem szőnyegeket és a márványoszlopokat.
Ő is, csakúgy, mint a nővére, megállt a hálószoba előtt, de mivel már majdnem elnyomta az álom, bement s bevetette magát az ágyba. Azonnal mély álomba zuhant. A legédesebb álmából nagy zaj ébresztette fel. Az ablakok gyorsan ki-be csapódtak, az ajtók ki- becsukódtak, villámok cikáztak, megszakítás nélkül dörgött az ég, rengett a föld. Ágyában összegömbölyödött, a paplant a fejére húzta, s reszketve várta a hajnalt.
Amint megvirradt, a zaj abbamaradt. A leány felkelt, s hazafutott az édesapja szerájába. Apjának, anyjának és a testvéreinek igazat adva nővérének elmesélte mindazokat a szörnyűségeket, amiket átélt, de az épület szépségeiről egy árva szót sem ejtett.
Aznap a legkisebb leányra esett a sor, hogy elhajítsa az arany labdát.
A legkisebb leány az arany labdát eldobni kiment az erkélyre. Az ifjak akik már értesültek az eseményről ismét szépen kiöltöztek, díszesen várakoztak a szeráj előtt. A padisah, az anya szultána, a legidősebb és a középső leány is kiment az erkélyre. Mindenki nagyon izgatott volt, mert tudták, hogy a legkisebb után, már nem marad más leány, aki az arany labdát elhajítja.
A legkisebb leány nagy erővel dobta el az arany labdát. A téren minden fej követte a labda röptét. A labda, anélkül, hogy hozzáért volna valakihez, ismét a romos kunyhónál állt meg. Abban a pillanatban a téren álldogálókat elöntötte a méreg. Kiáltozni kezdtek: "Mi ebből semmit se értünk! Minden elhajított arany labda odamegy! Ezt a dobást nem fogadjuk el, még egyszer el kell dobni a labdát!" A padisah beleegyezett, jelt adott, a labdát visszahozták és a legkisebb leány az erkély széléhez állva, teljes erejével elhajította a labdát az emberek felé. Ámde milyen bámulatos! Mintha szárnyat kapott volna a labda, röptében irányt változtatva szállt a kunyhó irányába. Nemsokára mindenki ugyanazon a helyen látta a labdát, mint az első dobás után, a kunyhó előtt. A nép, mind az előző többi esetben is, ezt se fogadta el, mondván, hogy három a nép szavazása, a padisah ezt tudomásul vette, s még egyszer eldobatta a labdát.
Nagyon izgatott volt a legkisebb leány, mert már úgy érezte, hogy mégiscsak abban a kunyhóban vár rá a sorsa. Ez csak remény! Talán ez egyszer mégis csak eltalál valakit ez a labda, gondolta, s lassan eldobta a tömeg felé az arany labdát. A labda a tömeg közepébe esett, ámde senkihez sem ért hozzá, hanem gurult, gurult egyenesen a kunyhóhoz, s ott megállt. A téren várakozók erre már nem tudtak semmit sem mondani, lehajtott fővel, bánatosan elódalogtak.
Miután mindannyian bementek az erkélyről, a nővérek még egyszer elismételték a húguknak, mindazt a sok szörnyűséget, amit a kunyhóban átéltek, de ő egyikükre se hallgatott.
Az ő hajába is aranyszálakat fontak, elfátyolozták, elvitték s otthagyták a kunyhó előtt. A legfiatalabb leány a kaput megnyitotta, s bement a kunyhóba, s odabent járkálni kezdett. Egy ajtó ötlött a szemébe, betaszította, s mit látott? Egy olyan szemkápráztató szerájt, hogy csodálkozásában az ujjába harapott. De hiszen erről a csodálatos szépségről egy szót sem szóltak neki a nővérei! Az ujja a szájában maradt, összemarkolta a fátylát, és sétálni indult a szerájban. "Vajon mi történhetett, hogy a nővéreim egy ilyen szépséges szerájból hazaszöktek? Milyen jó, hogy én kész voltam a sorsom elfogadni, így jutottam egy ilyen szép helyre." - mondta magában, s közben tovább sétálgatott, nézelődött.
Séta közben egy fekete macskát pillantott meg. A fekete macska vele együtt ment, s néha a lábához dörgölődzött. A kis szultánának nagyon megtetszett ez a fekete macska.
- Áááá, nem is vagyok itt olyan egyedül! No, lám, még egy barátom is van. - mondta a leány kedvesen, aztán ölbe kapta a macskát, s dédelgetni kezdte.
- Az én smaragdszemű, fényes szőrű arabom, hogy te milyen édes vagy! - mondta a macskának.
A macska nagyon megszerette a jószívű leányt, aki most nem ütötte őt, hanem kényeztette, ezért rögtön a vállára ugrott. A leány nagyon örült annak, hogy a macskával ilyen jól összebarátkoztak. Tovább járkált a vállán a macskával.
Ámulta és bámulta a sok szép dolgot, azt hivén, hogy álmodik, s örült, hogy eljött ebbe a gyönyörű szerájba. Elértek az étkező szoba elé, az ajtaja nyitva állt, az asztalon frissen készült ételek voltak láthatók, csak úgy áradt a jó illatuk az ajtó felé.
A kis szultána az ajtón át fekete macskával együtt ment be. Hogy mi minden volt azon az asztalon! Csak ránézett, és máris megjött az étvágya, egészen éhesnek érezte magát. Helyet foglalt az asztalfőn, evett egy falatot, egy falatot pedig a mellette várakozó macskának adott. A macska elvette a falatot, s örömében a leány szoknyája szegélyéhez dörgölődzött. Amelyik ételből evett a leány, abból a macskának is juttatott, ebben semmi különbséget nem tett. Így aztán a kis szultána és a fekete macska együtt szépen jóllakott.
Meglehetősen kezdett már besötétedni, s az asztalon a gyertyák maguktól meggyulladtak. Ezen a kis szultána meglepődött, de meg is örült neki. Elámult a csodától, de ahogy ott üldögélt, unatkozott és jól elálmosodott. Felállt és kiment az étkezőből a folyosóra, ahol meg megállt és mindenhová bekukucskált. Percekig bámulta, s még sem tudott betelni a szobák szemkápráztató szépségével.
Így érkezett a hálószobához, s a fekete macska mindvégig mellette maradt, szaladgált körülötte, de néha a vállára is felugrott. A kis szultána majd elájult a hálószoba függönyeinek, szőnyegeinek, gyertyatartóinak és ágyának a gyönyörűségétől.
- Hej, Allahom, hogy lehet az, hogy egy ilyen szerájban, melynek nincs is párja az egész földön, nincs egy emberfia se? Minden rendben lenne, de hol a szeráj tulajdonosa? - mondta magában.
Aztán levetkőzött, bebújt az ágyba, a fekete macskát átkarolta, s mindketten elaludtak. A kis szultána fel se ébredt reggelig. Nyugodt éjszaka után, amikor kinyitotta a szemét, hát mit nem látott? A szobában, színpompás selyemruhákban, szoborként álló szebbnél szebb szolgálólányok, az egyiknek a kezében arany ibrik, a másiknak arany tál, egy megint másiknak a kezében arany szállal hímzett, igazgyöngyökkel díszített törülközővel állt, mintha csak arra várnának, hogy ő felébredjen. Oldalára pillantott, de a fekete macska nem volt ott. Ezért elszomorodott.
- Hol az én kedves barátom? - kérdezte a szolgálóktól, de azok közül senki se válaszolt neki, mintha egyiknek se lett volna nyelve. Hiába próbálkozott, a lányokat nem tudta szólásra bírni. A kis szultána minden szavát megértették, minden kívánságát teljesítették, de nem szóltak egy árva szót sem.
Két éjszakát töltött a kis szultána ebben a páratlan szerájban. Esténként találkozott a fekete macskával, s együtt sétálgattak, s étkezés után együtt feküdtek le aludni. De reggelre sohase találta maga mellett a macskát, s a szolgálóleányoktól pedig hiába érdeklődött felőle, választ nem kapott. Reggelente, amikor felébredt a mosolygós, szép szolgálóleányok mindig más-más ruhában jelentek meg előtte.
Eljött a harmadik éjszaka. A kis szultána, befeküdt az ágyba.
- Ma úgy teszek, mintha aludnék, de ébren maradok, hadd lássam hová tűnik el a macska. - határozta el magában.
Úgy is tett az ágyban, mintha aludna. A szemét lehunyta, s meg se mozdult. Mint minden este, most is mellette feküdt a fekete macska. A kis szultána nagy izgalomban, félig kinyitott szemmel, de leskelődött. De mégis elnyomta az álom. Éjféltájban, egy koppanást hallott, mire kissé megemelte a fejét, s meglátta, amint a fekete macska leugrik az ágyról. Szemével követte a macska mozgását. A fekete macska a szobában járkált, megnézte az ajtókat, ablakokat, aztán visszaugrott az ágyra s hosszasan szemlélte az arcát, őt figyelve, hogy alszik-e, vagy sem. Azt gondolván, hogy igazán alszik, leugrott megint a földre, megállt a szoba közepén, háromszor megrázta magát, s a mikor harmadjára tette ezt, hát mit nem látott a kicsi szultána? A szobából eltűnt a fekete macska, s rögvest a helyén egy sudár termetű, nagyon csínos, ifjú jelent meg, aki olyan szépséges volt, mint a déli nap. A leány egyre izgatottabbá vált.
- Volt annak valami különös oka, hogy az eldobott arany labda háromszor is ennek a kunyhónak a kapujához gurult, s itt állt meg. Ez tehát azt jelentette, hogy az én jövendőbeli sorsom és férjem ez a derék ifjú -, gondolta magában a leány.
Az ifjút látva a szoba közepén, a leány eligazgatta selyem öltözékét, aztán felült, majd felkelt és kiugrott az ágyból. Látta hogy a szép ifjú félénk és most azt se tudja, mit tegyen.
- Ejnye, fekete macska, miért nem mondtad meg nekem mostanáig, hogy te ember fia vagy?
-Szultánám! Mindennek megvan a maga ideje. Meg is mondtam volna neked. Mos már, magadtól jöttél rá, s ettől fogva halálunkig együtt maradunk. Mostantól te vagy az életem társa, és a kedves, szeretett feleségem. Azonban nappal nem maradhatok melletted, csak éjjel tudok hozzád jönni. - válaszolt az ifjú.
- Nem tudom ezt felfogni, miféle dolog ez? Miért nem tudsz velem lenni nappal? - kérdezte szomorkásan a kis szultána.
- Ne siesd el! Eljön az idő, s idejében majd ezt is meg fogod érteni. - válaszolt mosolyogva a szép ifjú.
- Jól van, de sohasem fognak velem beszélgetni a szolgálólányok?
-Nem szólalnak meg? Már szabad és forog a nyelvük, mostantól minden kérdésedre válaszolnak, s mint korábban is, minden kívánságod teljesítik. - válaszolt kacagva az ifjú.
Ahogy az ifjú megígérte, a következő naptól kezdve a szolgálólányok a kicsi szultána minden kérdésére válaszoltak. Mind jószívű, engedelmes volt és mosolygósan jártak-keltek. A kis szultána ha valamit kívánt, elég volt csak a fejét mozdítania, vagy a kezét felemelnie, közülük rögtön három, öt sietett azt teljesíteni. És hogy a szultánájukat ne zavarják a lábujjhegyen jártak a szobában, s hogy éjjel álmából fel ne ébresszék, szótlanul végezték munkájukat.
Így telt el három-négy nap.
- Ha megengednéd, meghívnám a nővéreim, s megvendégelném őket. Szeretném, ha látnák, milyen boldog vagyok. - mondta a férjének egy este.
- Nosza, tedd meg, hiszen ez a te szerájod. Amit kívánsz, megteheted. A szolgáló leányok az inasokkal együtt, minden a rendelkezésedre áll. És amiért te nem vertél el engem, s el sem zavartál, azt sem mondtad nekem, hogy koszos fekete macska vagyok, magad mellől el nem űztél, mindenem, sőt a lelkem és életem is a tiéd. - válaszolta az ifjú.
Mi most térjünk a padisah szerájába.
Néhány nap óta, se híre, se hamva nem volt a kicsi szultánának, a nővérei folyton az ablakban kíváncsiskodtak, majd elküldték a dadát, hogy ő szerezzen friss híreket. A dada elindult a kunyhóhoz, odaérkezve megzörgette a kapuját. Az inasok megnyitották a kaput, s megkérdezték, hogy mit akar. A dada elmondta, ő volt a kis szutána dadája, kíváncsi a szerájra, s azért jött, hogy megkérdezze, hogy van, s miként él.
Az inasok beeresztették a dadát, s a kis szultána elé vezették. Megörült a dada, látva, hogy a kis szultánának, jól megy a sora, örömben és boldogságban él, de egyben el is csodálkozott miközben örömében a szultána nyakába borult. Jobban körülnézve a szája is tátva maradt a látványtól. A kis szultána ékszereit, az ujján ragyogó gyűrűket ámulattal szemlélte. A padisah szerájában se található, minden szépséget felülmúló gyönyörűségekről nem tudta levenni a szemét, s némultan bámulta mindezt. A selyem, tüll és toll öltözékekben járkáló szolgáló lányok az angyalokhoz voltak hasonlók. Ahogy ezekre nézett, amit mondani akart azt is elfelejtette, de azért lassan összeszedte magát.
- Kedves szultánám, padisah atyád, szultána anyád mind nagyon aggódnak miattad, szeretnék tudni, mi van veled. Engem azért küldtek, hogy lássalak téged, s nekik elmondjam, amit láttam. - nyögte ki végre a megilletődött dada.
- Ugyan már, miért kell kíváncsiskodni? Íme látod, hogyan élek. Nagyon boldog vagyok. A sehzádém nagyon szép és jószívű. Eredj, s mondd el. A nővéreim és téged holnap várlak ebédre vendégségbe, meghívásom add át nekik. - mondta kacagva a kis szultána.
- Jó rendben van. Elmondom, hogy mit láttam, s átadom az ebédmeghívásod is. - mondta a dada, s amint befejezte, csodálkozva még egyszer jól körülnézett, s Allaha iszmarladik szavakkal elbúcsúzott, a kunyhóból kiment s eltávozott.
Amint megérkezett a szerájba azonnal sietett, hogy a látottakat a padisahnak a szultánának, s a kis szultána nővéreinek elmesélje. Amit mondott, azt nővérek érdeklődéssel, de irigyen hallgatták. Nehezen várták a következő napot. Reggeli után siettek padisah apjukhoz, s engedélyét kérték, hogy a húgukat meglátogathassák. A padisah engedélyezte a látogatást. Felöltöztek szép ruhákba, s egyenesen mentek a kunyhóba, megzörgették a kapuját, nemsokára az megnyílt előttük. Minden ragyogott a tisztaságtól, a szolgák bevezették őket, a szolgálóleányok kétoldalt úgy járkáltak, mint a testőrök. A két nővér álmélkodva jártatta a szemét mindenfelé.
Nemsokára előjött a kis szultána és nevetve üdvözölte a nővéreit, mindegyiket átölelte és megcsókolta.
Isten hozott benneteket a házamba, - mondta és mutatta nekik az utat.
A kis szultána oly csínosan és szépen volt felöltözve, hogy a nővérei csodálkozva szemlélték a ruháját, karkötőit, nyakláncait és fülbevalóit, egymás bökdösésével jelezve irigykedésüket. A folyosóra értek, s húguk egy onnan nyíló szobát bocsátott a rendelkezésükre. Miután megmutatta nekik a szobájukat, kiment s magukra hagyta a nővéreit.
- Ah, Allahom, milyen jó lenne, ha a férjem nappal velem lenne, most bemutathatnám őt a nővéreimnek. - mondta magában a kis szultána. Abban a pillanatban megszólalt egy hang.
- Parancsolj szultánám! - s amint hátranézett, meglátta a férjét látta mosolygós ábrázattal. A kis szultána nagyon megörült.
- Ah, de jól tetted, hogy eljöttél, pont most gondoltam rád! - mondta az urának.
- Parancsolj szultánám, én mindig melletted vagyok. Mivel ma meg szeretnél mutatni a nővéreidnek, a kívánságod teljesítem. Amikor étkeztek, mondd a nővéreidnek, hogy nézzenek ki a kertre néző ablakon. Amikor kinéznek, engem meglátnak. - mondta a férje, s a kis szultána nagyon megörült ennek. Otthagyta a férjét és sietett a nővéreihez.
A három nővér, beszélgetésbe fogott, a legkisebb elmesélte a vele történteket. Most már szégyenkezett magában a két nővér, azért, mert ők bizony elzavarták és megverték azt a fekete macskát. Dél lett, a kis szultána egyet tapsolt, ekkor az ajtó kitárult s három szolgálólány lépett be, majd földig hajoltak.
- Parancsolsz valamit szultánánk? - kérdezték.
- Kész van már az ebéd?
- Készen van, szultánánk -, válaszoltak majd kimentek.
A kis szultána felállt ültéből és a nővéreit az étkező szobába tessékelte. Együtt mentek az étkezőbe, és a kis szultána a nővéreinek megmutatta az asztal mellett a helyüket. Azok helyet foglaltak, de az asztal gazdagsága és fényűzése láttán a féltékenységük még inkább növekedett.
- Ugyan, mondd már, a férjed hol van? Őt sohasem fogjuk látni? - kérdezte az étkezés elején a legidősebb nővér.
- Ne siess nővérkém, őt is látod majd. - válaszolta a kis szultána.
- Nagyon szép a kertünk, láttátok már? - kérdezte a kis szultána az étkezés előrehaladtával a nővéreitől. Az ablakok olyan alacsonyan voltak, hogy ültőhelyükből is kiláthattak. Ezért a nővérek föl se álltak, csak oldalra fordulva néztek ki a kertre nyíló ablakokon. Amint kitekintettek, a falat a torkukon akadt. Mert mit láttak? Egy kimondhatatlanul szép ifjú haladt át a kerten, s a két nővér majd elpusztult az irigységtől, egy szót s tudtak szólni, csak egymást bökdösték.
Megdöbbenten látta mindezt a kis szultána, s mindezek után, amikor folytatták az étkezést, egyszer csak besündörgött a fekete macska. Felugrott az asztalra, kiragadott az egyik tálból a töltött pulykából egy jó nagy falatot, majd elfutott. A legidősebb és a középső leány nem értett meg semmit sem a történtekből, amikor a macska az asztalra ugrott, mindketten jajgattak.
A kis szultána azonban felpattant ültéből és a fekete macska után futott. Ha a macska szaladt, ő is futott, ha igyekezett, ő is sietett. Ahogy követte a macskát áthaladt folyosókon, sötét helyiségeken, alacsony ívek alatt bújt át, s végül a kis szultána eltévedt. Egy olyan helyiségbe ért, ahonnan nem volt már tovább hová mennie. Körülnézett, és meglátott szemben egy ajtót.
Félelemmel eltelve ment az ajtóhoz, meglökte, s az kinyílt. Hát mit kellett látnia? A szobában egy arany kerevet ragyogott. A kereveten egy angyali szépségű asszony foglalt helyet. Hosszú aranyszálú szőke haja volt, de a haja vége a kerevet fejénél álló cserépből kinövő rózsa ágaiba úgy bele volt gabajodva, annyira belefonódott, hogy szinte lehetetlenség lett volna kiszabadítani. Az arany kerevet mellett egy szintén aranyból készült bölcső ringott, benne feküdt egy aranylabda szépségű kisgyermek. Nap sütötte az arcát, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, ezért keservesen sírdogált. Amikor mindezt a kicsi szultána megpillantotta, az első pillanatban nem tudta mi tévő legyen, de rögtön megsajnálta a kisgyereket.
- Jaj, kicsikém, jaj, mi van veled, milyenszép csecsemő vagy! - mondta, s odasietett a babához, s a keszkenőjével megtörölgette a gyerek izzadt arcát, aztán a fejénél lévő selyemtakaróval beárnyékolta a gyermeket. A kisgyerek megnyugodott, s felhagyott a sírással.
A kis szultána odament a kereveten ülő asszonyhoz.
- Istenemre, de szép teremtmény vagy! - mondta neki, s csodálta az asszony szépségét, majd lassan, óvatosan kiszabadította a haját a rózsa ágai közül. Amikor mindezt befejezte, lassan visszaindult, de a szoba ajtajában összetalálkozott a férjével, aki nagyon fel volt dúlva.
- Ugyan szultánám, hogyan kerültél te ide? Az asszony, aki a kereveten ül, az egy peri leánya. Ha felkel a kerevetről, téged is és engem is megfojt. Gyorsan tűnjünk el innét! - mondta a feleségének, s ekkor a peri leány már fel is kelt a kerevetről, s közeledett az ifjúhoz.
- Ne félj sehzádém, ne félj! Az egyik emberfia jószívű, a másik gonosz szívű. Ez a leány jószívű volt. Nemcsak a hajam szabadította ki a rózsa ágai közül, hanem a gyermekem is megóvta a naptól. Ha velem és gyermekemmel nem cselekedett volna jót, akkor nem hagytalak volna épségben benneteket. Így hát, mivel jót cselekedett, ennek fejében neki is és neked is megbocsátok. Ami csak van a szerájomban, mind nektek adom ajándékul. Éljetek itt boldogan egész a halálotokig. - mondta a peri leány, s alighogy befejezte szavait, a bölcsőből kivette a gyermekét és már el is tűnt a szem elől.
Amint eltűnt a peri lány, mélyen felsóhajtott az ifjú sehzáde.
- Hála az égnek! Megmenekültünk! - mondta, majd a szultánához fordult.
- Kedves szultánám, nem is tudod, milyen nagy veszedelemtől szabadultál meg. Most már nem félek semmitől, úgy mehetek mindig, mindenhová, akárcsak te. Én is olyan emberfia vagyok, mint te, az én apám is padisah. Egyszer eljött hozzánk ez a peri leány, s attól fogva nem szállt le a nyakamról. Minden, ami itt található ebben a szerájban, az, az övé, amit láttál a karkötők, a gyűrűk, a nyakláncok, a fülbevalók, s minden más ékszer és dísz a világon egyetlen kincstárban sem találhatók. De látod, a jótetteidért most mindez a tiéd lett. Most már nem válunk el többé, hanem együtt élünk. Nővéreid, padisah apád, szultán anyád mindig együtt látnak majd ezen túl bennünket. Nosza, menjünk innen! - mondta az ifjú, majd kézen fogva együtt mentek a szobájukba. Összeszedelődzködtek, s átmentek a kis szultána apjának a szerájába. A kis szultána ott a férjét bemutatta a szüleinek. Elmesélt elejétől a végéig mindent, ami velük megesett.
A padisah és az anya-szultána nagyon megszerették a vejüket, s vele hosszasan, jókat beszélgettek.
Még azon a napon a kunyhó öreg, omladozó kapuját leromboltatták, s a helyébe egy szép, kastélyhoz illő kaput csináltattak.
Napokig tartó előkészületek után a padisah legkisebb leányának egy olyan fénye lakodalmat csaptak, hogy csak, na! A híre elterjedt hét országban, s négy tartományban, ódákat zengtek róla.
A menyegző pont negyven nap és negyven éjjel tartott, a negyvenegyediken házasodott össze az ifjú pár.
Ők elérték a céljukat, hulljon köles mindenki fejére… Az égből három alma hullott, az egyik az enyém, a másik a mesélőé, a maradék harmadik a tietek…

 
Next
 
Naptár
2024. Április
HKSCPSV
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
01
02
03
04
05
<<   >>
 
Számláló
Indulás: 2005-01-27
 
Óra
 
Valutaváltó


=
 
Legyen a kezdőlapom!
Beállítás kezdőlapnak!
 
Tégy a kedvencekhez!
Tégy a kedvencekhez!
 
Képek

Vissza

Előre

 
Szavazás
Szavazás
Milyen az oldalam?

Jobb nem is lehetne!
Cool!
Egész jó!
Tetszik
Van rajta mit javítani
Rossz!
Kukába vele!
 
Macskafajták
 
Google

Google

 
A varázslók
 

Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal