A következő utunk London egyik legnagyobb, és nyugodtan mondhatom, legszínesebb bolhapiacára vezetett. Hiába hajtogattam Potternek, hogy nem vagyunk mi rászorulva, hogy ilyen helyen vásároljunk, ő egyre csak győzködött, hogy a legértékesebb és legkülönlegesebb tárgyakat kizárólag az ilyen helyeken lehet beszerezni.
Eredmény:
1 darab, szinte hibátlan állapotban lévő célba dobálós játék, aminek az elemeiből csak egy nyílhegy hiányzott, de amit aztán a szomszéd árus lábai alól, kisebb hajlongás után, már-már beszerzési áron, azért mégiscsak sikerült visszaszerezni. (Most is azon töprengem, hogyan kerülhetett oda? Lehet, hogy át akartak minket ilyen módon verni?)
Potter azzal magyarázta a létszükségletét eme becses időtöltés eszköznek (mely a jövőben az irodánk falát lesz hivatott díszíteni), hogy az ilyesmi kötelező kelléke a nyomozói munkának, akárcsak a hot-dog, és a papírpoharas, tűzforró kávé.
Folytatom:
1 darab fanyelű nagyító, amihez kisebb fenyegetőzés után adtak egy pótlencsét.
2 darab színes söralátét, „szeretek alul lenni” felirattal.
Ezen egy ideig vitatkoztunk. Én csak a logikáját nem találtam, Potter inkább a humorérzékem hiányára hivatkozott.
A vásárlás egy gazdaságos kiszerelésű málnadzsem csomag, és pár felbecsülhetetlen értékű (szerintem hamis) tonett szék megvásárlásával kifujt.
Megbeszéltük, hogy másnap reggel kilenckor találkozunk, hogy berendezzük az irodánkat, és aláírjuk a papírokat.
Én hazaindultam kipihenni a fáradalmaimat, és előkészíteni talán utópisztikus, de reményeimben gyümölcsöző cégünk jövőjét, ha csak az álmok szintjén is. Potter elment a börtönbe, hogy megfelelő vastagságú papírpénzköteggel, óvadék ellenében kihozhassa Aljosát.

Itthon azonban a legravaszabb és legaljasabb kelepce vár, amit valaha is tapasztalhatott férfi.
Mikor kinyitom az ajtót, és belépek, azonnal feltűnik, hogy valami ropog a talpam alatt. Szanaszét dobált rózsaszirmok.
Először arra gondoltam, Margaret műve. A fokhagyma után, könnyed figyelmességként értelmeztem a hozzáállását.
Utána a japán kertészünkre gyanakodtam.
Később mindkettőre. Mert sosem lehet tudni. A szakszervezet nagyon aljas módszerekhez képes folyamodni, ha a dolgozók érdekképviseletről van szó.
Aztán meglátom Pansyt, feketecsipkés hálóingben, a hálószobám ajtófélfáját támasztva.

- Már vártalak!

Értem a női logikát. Rögtön tudtam, hogy akar valamit.

- Mégis, mit csinálsz? – Nyelek egyet, és óvatosan körülnézek, nem készül-e váratlanul rám vetődni egy sötét sarokból holmi rózsaszín, testhezálló jelmezbe öltözött, szőrös istencsudája. De nem akar.

- Megmentem a házasságunkat – válaszol ártatlanul.

- Azt mondtad, vacsoravendégeink jönnek.

- Lemondtam.

- Miért? – Azt hiszem, hogy ez olyan reményvesztetten hangzott, hogy kiérdemlem azt a félig már sírós arckifejezést, amit kapok tőle.

Megsajnálom. Nem ezt érdemli tőlem. Még a balett, a galád fitness edző, és a bonsai fák ellenére sem. Közelebb lépek hozzá, hogy ha már visszavonni nem is tudom, de legalább enyhítsem az előbbi kijelentésem és értetlen viselkedésem sallangjait. De ő lebiggyeszti az ajkait, és egyetlen jól irányzott mozdulattal becsapja az orrom előtt az ajtót.
Sóhaj.

- Drágám! Pan, kérlek, nyisd ki! – Finoman megkopogtatom az ajtót.

Az érzelmi zsarolás az egyik, amit soha nem bírtam elviselni. Ahogy hallom a szipogását a szobából, ami szépen, lassan kinövi magát hisztérikus bömböléssé.

- Nem! – Sipítja válaszul, és hogy ki ne essen a gyakorlatból, intenzíven folytatja is a sírást.

- Ne haragudj, te csak kedveskedni akartál, én meg... Ugye tudod, hogy észbontóan csinos vagy ebben a csipkés hálóingben?

- Nem vagyok csinos! Kövér vagyok és csúnya! És már… már… - elbicsaklik a hangja, de csak egy másodpercig, mert üvöltve folytatja. – Nem is szeretsz!

- Ez butaság! Tudod, hogy nem így van. – Suttogóra veszem a figurát. A cseléd szobájából mocorgás hallatszik. Biztos felébresztettük.

- Mi? – A sírós hang egy kegyetlen orrfúvásban teljesedik ki. – Deb hallop, bit boddtál?

- Azt, hogy szeretlek.

- Akkor bongy pfalami szébet…

- Mondjak valami szépet? – Eltűnődök. – Te vagy a legszebb nő a világon, akit valaha is ismertem.

- … - Kis hallgatás. – Még!

Margaret most lép ki a halba, és álmosan dörzsölgeti a szemeit.

- Uram? Valami gondnak tetszik lenni? Én lenni, készíteni tea?

- Nem, Margaret, nem kell tea. Menjen vissza aludni. Majd én megoldom. – Igyekszem gyorsan lerázni. De a kétkedő tekintetét látva, ez nem is tűnik olyan egyszerű feladatnak.

- Asszonyomnák lenni, holdjárás. Az olyan idő, sokát idegeskedni, sok báj – folytatja csevegve, tört angolságával.

- Csak zárja be az ajtót maga után, Margaret. És akkor nem lesz sok baj. Rendben?

Csücsöríti a száját, és kicsit sértődötten megvonja a vállát. De azért szót fogad. Meg van a bája a dél-amerikai bevándorlókból nyert munkaerőnek.

- Kicsim! Nyisd ki az ajtót, és beszéljük ezt meg. Jó? – Fordulok vissza Pansyhez.

- Mondd azt, amit akkor szoktál, mikor azt a szobalányosat szoktuk játszani. Tudod, a főkötővel.

- … haggrrrr. – A vicsorgásom nem segít. Hátra pillantok, hogy Margaret tényleg eltűnt-e az ajtó mögött. – Hát jó… Mézédes virágszálam? Tudod, mire vágyom a legjobban? Apró csókokkal borítani, minden egyes porcikádat. Olyan leheletfinoman, hogy azt egy ártatlan virágszirmom érintésének hidd. Órákig lennék képes babusgatni az én kis virgonc tündérkémet. Mint egy apró cicuskát, hogy dorombolj nekem, azon az édes kis hangodon.

Az ajtó óvatosan kinyílik. Pan pislogva néz rám. És az arca váratlanul igazán morbiddá alakul.

- Ugye tudod, hogy ma nagyon rossz kisfiú voltál, Draco?

Szóval, ez az éjszakám tényleg hosszúra és kalandosra sikeredett.
De végül is kibékültünk. És ilyenkor tudom, hogy jó pár napig nem kell aggódnom.

Reggel, komoly kialvatlanságom ellenére elég korán sikerül ébrednem, és óvatosan, hogy Pansyt ne ébresszem fel, kitámolygok a hálószobájából, aztán a házból is.
Irány a feladat.
Értesítem az ügyvédet, hogy mikor érkezünk hozzá Potterrel, és nem mondom, hogy nem csodálkozik el az üzletfelem neve hallatára, de ez egy jó ügyvéd, tehát nem kérdez, nem akadékoskodik.
A holborni negyedben sétálva még átkozódni is marad időm, amiért nem voltam egy kicsit hajthatatlanabb az iroda helyszínét illetően. Messze van, és nem lehet közvetlenül hoppanálni egy mugli negyedbe. A legújabb törvények értelmében ez minimum pénzbírsággal jár.
Szóval marad a séta, ami alatt van időm tanulmányozni a halpiacot, és a metróállomás bejáratánál székelő hajléktalanok marakodását.
Előbb-utóbb biztosan sikerül majd megbarátkoznom a környékekkel, de egyelőre nem megy.
Biztos bennem van a hiba.
Gyalogszerrel mászom fel az emeletre, de rögtön meg is torpanok az irodánk előtt.
Nem kell kinyitnom az ajtót, az ajtó üvegén keresztül is látom, hogy odabenn történik valami. Ide-oda vonuló árnyak. S, hogy ez még nem minden, arról a rosszul illeszkedő perem körül gomolyogva távozó, szürkés füst árulkodik.
Merlinre? Mit csinál ez az ember?

- Potter! – kiáltom a kilincs lenyomásával egyszerre.

- Pszt! – Jövőbeli kollégám és sorstársam az előszoba közepén áll. Rosszallóan csöndre int, és magyarázó pillantással a történésekre próbálja felhívni a figyelmemet.

A helyiségben a „Görbe Este a Kiválasztotthoz” nevű tizedrangú kocsmából már jól ismert, és jelenleg takarítóemberként újfent magára találta Aljosa járkál egyik sarokból a másikba. Csak most, valahogy egy kicsit máshogy néz ki. Egy hosszú, csúcsos, fekete fejfedőt visel a kobakján, a vállaira pedig egy szintén fekete színű, aranyszéllel díszített lepel van borítva. A jobb kezében egy apró, láncokon csüngő edény, amit ide-oda lóbál. Abból jön a füst. Te jó ég! És mindezt megfejelve, ismeretlen nyelven valami monoton szöveget kántál, amibe néha beletartozik egy komolyabb rikkantás is. Legalább is azt hiszem. Mert látszólag nagyon komolyan gondolja.

- Mit csinál? – kérdem halkan.

- Ne zavard! Ki esik a transzból.

- …?

- Aljosa annakidején ortodox pópának készült. Szoros kapcsolat fűzi az égiekhez. Megáldja nekünk az irodát.

Érdeklődő arccal nézem meg magamnak ténykedő csodabogarunkat, és csak egyetlen, oda nem illő részlet zavarja az egyébként díszharmóniához szokott szemeimet. A pópás palást alól virító kék-fehér csíkos tengerészpóló, és az apró, mosolygó vadkender levelekkel díszített halásznadrág.

- És az miért jó nekünk? – érdeklődöm tovább pogány módra.

- Az oroszok babonásak.

- Ha pap, akkor nem lehet babonás. És ezt már rég meg akarom kérdezni: honnan ismersz te orosz papokat, akik London közepén élik ki a babonás hajlamukat, miközben egy egész fegyverkereskedelmi arzenál lapul titokban az alsójukban?

- Emigráns.

- És ezért visel tengerészgyalogos szerkót, és hippi-játszóteres nadrágot, aminek a látványától még egy woodstocki öregmotoros is megnyalná a szája szélét?

- Mit csináljak vele? – Megvonja a vállát. – Olyan szentimentális. Ráadásul érzékeny. Nagyon kifinomult lelke van, és ragaszkodik hozzám. Nem hagyhattam sorsára. Meglátod, még hasznát vesszük!

- Ha te mondod?


Potter mindig is hajlamos volt agyatlan jótéteményekre. Fogadjuk be a világ összes kóbor kisállatát! Ilyen erővel Margarettet is magammal hozhattam volna. Ő legalább csak fokhagymaszagot és szenteltvizet áraszt. És tőle nem indulnak el a füstriasztók az épületben.
De rápillantva Potter lelkes ábrázatára visszaszippantom az egészet. Nem tudok eligazodni rajta, és fogalmam sincs, miért tartja ezt fontosnak, de annak tartja. Hát legyen.

- Egyébként voltam ügyvédnél. Félórán belül ott kell lennünk nála, hogy aláírjuk a papírokat.

- Rendben – bólint.

- És a te jóvoltadból ide is félórát gyalogoltam, mert ezen a környéken tilos a hoppanálás. Szóval kapd össze magad.

Elvigyorodik.

- Fogadjunk, arról nem is hallottál, hogy metró.

Tudom ám, hogy miről beszél! Az a hangos, huzatos, föld alatt közlekedő csőhenger, ami alattunk is fut, és amibe emberek százait szuszakolják be, hogy aztán egymás izzadtságszagát élvezve utazzanak kilométereket.

- Én nem utazom metróval.

- Akkor el fogunk késni.


***

A peronon állva ez az egész már amolyan kidolgozatlan ponyvába illő kalandregénynek tűnik. Egy Malfoy a metrón. Egy Malfoy a metrón egy Potterrel.
Néha megrémülök magamtól.
Megérkezik a szerelvény, akkora elánnal, hogy egy jobb érzésű arisztokrata attól menten középfülgyulladást kapna. És mikor beszállunk, szinte elemészt az orromat megcsapó gépzsír- és kölnivízszagok éles kavalkádja.

- Gondolkoztál már rajta, mi lesz a nevünk? – Potter levágja magát egy gyanús színű ülésre.

Én meg nem tudom levenni a szemeimet a festékszóróval összefirkált kocsi faláról. Állítólag Európában regéket mesélnek az angol hidegvérről, az ízlésünkről, a tradicionális tudatunkról. Ilyenkor, mikor ezeket a fura, önkifejezést sugalló ábrákat nézem, nem vagyok benne biztos, hogy ezt a mondást nem e a németek találták ki. Bosszúból.

- Arra gondoltam, esetleg használhatnánk a neveink kezdőneveit. Az előkelő.

- Nem tudom, Malfoy. Az én nevem kezdőbetűi mindig egy nyomtató típusra fogják emlékeztetni az embereket. A tiéd pedig egy drogéria üzletláncéra.

- Hm.

Körbepásztázom a fülkét. Potter mellett egy öreg bácsi ül, több réteg piszokos ruházatba bugyolálva. Szörnyen néz ki. Nem tehetek róla, de engem tényleg zavar ez a környezet. És attól tartok, nagyon is az arcomra van írva. Az öreg figyeli a beszélgetésünket, és teljesen váratlanul megszólal:

- Én sok üzletláncot ismerek. – Bólogat. - Egyik-másik lakóhelyemül is szolgál. Ha tanács kell, csak szóljanak! Ezt a papírdobozt is az egyik ilyen szemétkonténerében találtam. Szörnyű, hogy mit ki nem dobnak manapság az emberek! De szívesen eladom maguknak két fontért. Azért csak ennyiért, mert maguk rendes embereknek tűnnek.

- Lehetne valami fantázianév, vagy kölcsönözhetnénk, akár a mitológiából is nevet – folytatja Potter, elnézően mosolyogva az öregre.

- Nem, én valami sajátos dolognak jobban örülnék. Aminek köze is van hozzánk. Valami varázskifejezés?

- Az az egyszerű embereknek nem mond semmit. Ha valaki felüti a telefonkönyvet nem a mandragóra, vagy leviosa szavakra keres rá, mikor éppen magánnyomozót akar felfogadni.


- Legyen Malfoy és Társa Nyomozó Iroda.

Csúnyán néz. Helyesbítek.

- Úgy értem, Malfoy és Potter Nyomozó iroda.

- Gagyi.

- Jó. Kritizálni könnyű, mondj te valamit!

- Legyen simán, Holborn Nyomozó és Tanácsadó Iroda.

El kell ismernem, néha használható ötletei is vannak.

- Semmitmondó és jellegtelen – jelzem neki a tetszésemet. – Illik hozzád.

- Köszönöm.

Az öreg újra felénk fordul. Csámcsog. Úgy tűnik, hogy a saját száját kóstolgatja. Valószínűleg egy darab foga sincs. Összehúzza a szemeit, és közben reszketeg kezekkel mutat egyikünkről a másikra.

- Jól van, látom, maguk tudnak alkudni. Egy fontért is odaadom. De, csak ha meghívnak egy italra.

Végül Potter megvette a dobozt, igaz, becsületére legyen mondva, azért még alkudott egy keveset az árból. Leszállunk a metróról, én pedig hosszasan szórom magamra a tisztítóbűbájokat. Még az utcán is érzem azt a fura szagot, amit a szerelvény árasztott.
Az ügyvéd irodája az Abszol úton van. Nem is késünk sokat. Már várt ránk, s amint belépünk az ajtaján, elénk tolja a kész iratokat.

- Csak alá kell írni, Uraim. – Tollat helyez a pergamenre. – Gondolom, mindenben megegyeztek, ami az üzleti részesedést, és egyéb pénzügyi részleteket illeti.

Potter bólint. De az arcán mintha egy halvány pánikszerű rohamot vélnék felfedezni. A magyarázatot kérdő pillantásomra elkerekednek a szemei, majd zavartan megrázza a fejét.

- Igen, hogyne.

Felkapja a tollat, és odafirkantja a nevét a megjelölt helyre.
Létezik, hogy fóbiája van az elkötelezettségnek még a lehetőségétől is? Ebbe jobb bele sem gondolni.

- És most? – kérdi kicsit megilletődve, miután én is követem a példáját.

- Most berendezkedünk, és várjuk az ügyfeleket.

Ezt tesszük.
Cégtáblát készítünk, rendezkedünk, szitkozódunk, és csak kevésszer érezzük hibának az elhatározásunkat. Vagyis az enyémet.
A mugli bútorszállítók csöppet sem tapintatos, ám a kárpitban annál maradandóbb nyomokat hagyó jelenlététől, és nem kevésbé begyakorolt köpködési technikájától felkavarodik a gyomrom, és amint eltűnnek, előkapom a pálcámat, hogy pár egyszerű varázslattal a helyére penderítsem a berendezési tárgyainkat.
Kinézek az ablakon. Odalenn Potter és Aljosa szegelik falra az újdonsült vállalkozásunkat hirdető táblát, s mikor végre készen vannak, Potter felemeli a fejét, és a hüvelykujját a magasba emelve bólint.
Mindkettőnk irodaszobája egyforma, talán olyan apró eltérésekkel, hogy az övébe van egy telefon nevű mugli kommunikációs eszköz, valamint egy kanapé. Volt egy sanda gyanúm, hogy úgy tervezi, itt tölti majd az éjszakáit.
A telefonhoz ő ragaszkodott, a kanapéhoz pedig én. Az üzletfelem nem töltheti az éjszakáit a földön fekve egy matracon. És ő sem tiltakozott hevesen.
Mire befejeztük, sötétedett, s mi hullafáradtan estünk be a székeinkbe.
Most már csak várnunk kell. Nem kevés elégedettséggel tölt el az eredmény, ami meglepő, de jóleső érzés. És már csak egy valami hiányzik.

- Aljosa?!

Orosz barátunk felkapja a fejét nevének hallatára, és elém áll.

- So tyebe, blongyin? – kérdi gyanakodva.

- Hoztam neked valamit. – Benyúlok a zsebembe és előhúzok egy összezsugorított tárgyat. Pálcasuhintás, és máris eredeti méretére nő. – Ez a tiéd.

Furcsán néz rám, kicsit kétkedve, de azért kiveszi a kezemből. Forgatja kicsit, aztán újra rám néz, majd Potterre, aki halványan bólint neki.

Orosz-Angol szótár.

Aljosa kinyitja a könyvet, végigsimítja a lapot, majd teljesen váratlanul bezárja, és én hirtelen rájövök, hogy milyen keveset tudok a szláv kultúráról, és hogy ez a kedves gesztus tőlem, egészen sokféle képen is értelmezhető. De mielőtt még a testi épségem miatti aggódásba komolyabban belelovalnám magam, az orosz felkiált, és minden különösebb előjáték nélkül a nyakamba borul, hogy két istenes puszival az arcomon megpecsételje ismeretségünk rögös kezdetét.

- Tö harosíj cselovek, drug – mondja elérzékenyült, menydörgő hangon. Kicsit hátba vág közben. Szerintem így akarja kifejezni, hogy elfogadja.

Tényleg érzékeny a lelke. Ki gondolná, hogy egy katonai dezertőnek kinéző, volt ortodox papnövendék, aki fura nadrágokat hord, és cserediáknak álcázva magát titokban fegyvercsempészettel foglalkozik, meg tud könnyezni egy 2002-es, Franklin kiadású szótárat. Még ha az díszkötésű is.




Folyt. köv…