A következő két napomban sem volt sok köszönet. Alighogy bezártam magam mögött a házam ajtaját, már tudtam: ez lesz életem egyik legkeményebb napja.
Az otthon édes, megnyugtató melege! És Pansy.
Néha már arra gondolok, hogy direkt csinálja.
Operába akart járni. Rendben. Vettem neki bérletet.
Érdekelte a balett. Rendben. Havonta egyszer oda is elmegyünk.
„Ó, drágám, a felső tízezer mindig is pártolta a művészetet, a kultúrát!”
Azt mondta, francia nyelvet akar tanulni. Mert az olyan előkelő. Rendben. Felfogadtam a környék legdrágább nyelvtanárát. Elvégre, a tanulás csak nem árthat neki.
Aztán jött ezzel „az angolkert kiment a divatból” szöveggel. Nagyobb kertet akart bonsai fákkal. Rendben. Találtam egy japán kertészt, aki hajlandó volt a kert végébe épített faházba költözni, és ezeket a törpefáknak gúnyolt, agyoncsonkított kis francokat gondozni. Ne haragudjatok rám, de én tényleg nem rajongok értük. Van ilyen. Én szeretem, ha egy macska nyávog, ha a tej fehér, az ég kék, és a lombok a fejem fölött vannak, nem a bokámnál. Konzervatív szemlélet ugyan, de átlátható és egyszerű. Múlt héten azt álmodtam, én vagyok Gulliver. Ott álltam a kertben, milliónyi liliputi lény társaságában. Macerás volt.
Később háziállatot akart. Agarakat. Rendben. Bár figyelmeztettem őt előre: Pan, ezek a dögök élnek. Pisilnek, büdösek és időnként etetni is kell őket.
Aztán ma beállít a házba ezzel a hermafrodita gyanús, rózsaszín biciklinadrágos, zsabós aerobic edzővel, és nálam valami egy kicsit eltörik. Dühömben megemlítettem drága oldalbordámnak, hogyha a lánykori neve mögé odaillesztenénk a „kór” szót, az jó sok mindent megmagyarázna, már ami a személyiségét illeti. És itt egyáltalán nem az öregkori fejremegésre gondoltam utalni, sokkal inkább az értelmi képességeinek határaival cicáztam (képzeletben, mert ő úgysem érti).
Nem is vette a lapot.

- Ó, drágám! Ő egy komoly férfi. Sosem volt lánykori neve. Csak kissé bogaras. Tudtad, hogy a híres Delacroix család edzője volt? Egy igazi kincs. Képzeld el, ha elmesélem a szomszédoknak, hogy sikerült őt megszereznem! - Csak úgy izzik a tekintete, és lelkesen bólogat. – Bele fognak halni az irigységbe.

Kicsit bután nézek. Én csak elfáradtam. Olyan nagy kérés lenne, egy kis szellemi béke?

- Biztosan úgy lesz. Ha jól emlékszem, az új ezüstét készlet vásárlásakor is a tömeges öngyilkosságukra pályáztál. – Ráhagyom. Én is jobban járok, ő is megunja egy hét után. Legalábbis remélem.

- Draco, könyörgöm! Ezt épp te mondod, aki az Állami Operett előadása előtt a programfüzetben a szubrettről azt hitted, hogy valami déli édesség? Hah! – Fogja az ipsét, és betessékeli a nappaliba. – Jöjjön kedves. Mindjárt szervírozzák a teát. Margaret? Margaret?

Margaret a házvezetőnőnk. Pan szerint egy „modern” gondolkozású, előkelő család részéről snassznak számít a házimanók alkalmazása. Szerinte ez csak a proli, újgazdagok nagyzoló vesszőparipája. A chilei bejárónő egyébként egy volt illegális bevándorló, aki körülbelül tíz szóból érteti meg magát, és a becsületes neve Maria Franchesca Bartalamio Griseldina.
Nem tudtuk megjegyezni. Egyébként rendes nő. Igaz, mind a mai napig nem tudtam rávenni, hogy ne hordjon a zsebeiben hámozott fokhagymát, és hogy ne szórjon a hét minden egyes napján szenteltvizet a hálószobáink mind a négy sarkába. Szerinte ez megvéd a sötét erőktől. Szerintem nem csak attól. Mostanában nem nagyon láttam az anyósomat...

Felcsattogok az emeleti dolgozószobámba, és magamra zárom az ajtót.
Csöndet!
Át kell gondolnom pár dolgot.
Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy Potter ilyen egyszerűen leráz. Ez komolyan fáj.
Igen, azt hittem majd kiugrik a bőréből az ajánlatom hallatán. Hogy kellőképpen megkeseredett állapotban találom, és csak úgy kap a mentőövem után.
Ehelyett mi van?
Egy orosz cserediák, és egy félkegyelmű, beképzelt csapos társaságában tengeti a napjait , könnyed gondtalanságban, miközben én egy feltűnési viszketegségben szenvedő nejjel, egy ázsiai kertésszel, egy fokhagyma szagú, dús keblű lolitával, és egy testhezálló, latex nadrágos disco guruval élek egy fedél alatt.
Reménytelen.
Nem fog megkeresni. A helyében én sem keresném meg magamat.
Kihúzom az asztalfiókomat, és átböngészem a jövő hétre esedékes minisztériumi jelentésem eddig megírt sorait.
Mindig ugyanaz.
A háború után durván lekorlátozódtak a varázslók mágiával kapcsolatos jogai. Szinte nincs mágikus bűnözés. Kiadták a fegyver dekrétumot, ami annyit jelent, hogy a varázslók pálcahasználatát engedélyhez kötötték. Minden varázstevékenységet megvizsgálnak. Ez önmagában talán nem is lenne olyan nagy baj. Azzal magyarázzák, hogy így akarják megakadályozni egy újabb Sötét Nagyúr megjelenését. Figyelni mindenkit, mindenkor.
Forródrótok működnek, besúgók egész garmadája szolgál hasznos, de leggyakrabban értéktelen információkkal. De, ha a háború idején mindössze a halálfalók ügyei és bizonyos polgári bűnözők gaztettei kerültek aktákba, most a szomszéd néni is megélhetési bűnözőnek számít, ha titokban borsólevest varázsol, mert nem volt ideje délelőtt kétkezi munkával főzni.
Nem tudom, melyik volt a jobb.

- És egy, és kettő, és három! Fordul! Risza, risza! Egy, két, három! Most balra! – hangzik a földszintről. Én meg lecsapom az aktát, és komoly hajlandóságot érzek, hogy a falba verjem a fejem.

Bevágom a fiókomat az ujjammal együtt, üvöltök egy sort, elhatározom, hogy mazochista leszek, és egy hirtelen ötlettől vezérelve elindulok, hogy megsétáltassam az agarakat. Jobban tűröm a társaságukat, mint EZT.
Már az ajtónál tartok, amikor mögöttem a fülsüketítő zene a duplájára erősödik.

- Elmész, drágám?

- Igen. – Csak foghegyről.

- És hová, ha szabad kérdeznem?

- … Nepálba. Belépek egy szerzetesrendbe, és jakot fogok fejni. Minden reggel hatkor.

Pansy csak megvonja a vállát.

- Rendben, de este hétig érj vissza, meghívtam Millicentéket vacsorára. Utálnám, ha elkésnél.

A következő jelenet az lenne, hogy robbanok. Kékes lánggal égnék, hosszasan, fényesen. De kopognak az ajtón, és mielőtt még kedves feleségem felkiáltana, hogy ne merjek ajtót nyitni, mert az méltóságomon aluli tevékenység, én feltépem, és a keletkezett légörvénytől a váratlan vendég, és én is megnöveljük a távolságot.

- Ö… szia. Tudtam, hogy vársz, de hogy az ajtó előtt állva teszed… nos, ez… igazán megtisztelő.

Szóval, mégis eljött. Sosem gondoltam, hogy egyszer még így fogok örülni neki. Udvarias szócséplés helyett gyorsan meglököm, hogy kiférjek mellette az ajtón, és elképedt nejem szemei elől elrejthessem magunkat.

- Meneküljünk! – Ha csak fele olyan kétségbeesetten hangzik ez a számból, mint ahogyan érzem magam, már az is sok.

- Miért, mi a baj?

De már túl késő. Pan kíméletlenül utánunk jön, és sutba vágva az egyéni szabadságjogaim illúzióját egyszerűen ránk üvölt.

- Megállni!

Potter felől valami olyasmi hangot hallok, hogy „hi-hi”.

- Szia, Pansy! Hogy vagy?- Kedélyesen végignéz rajta, aztán biccent.

- A jakfejéshez feltételezem, kell Potter. Talán ő fogja tartani a… kannát? – Mosolyog.

Azt hiszem, gyanakszik. Ki gondolta volna?
És ha eddig bármilyen kétségem is lett volna Pan színészi képességeit illetően, az most szertefoszlik.

- Áh, Harry! Micsoda meglepetés?! Draco nem említette, hogy meglátogatsz minket! Ha szólt volna, felvettem volna valami alkalmasabbat! - Nos, igen. Undok grimasz nekem címezve. - Gyere beljebb, megkínálhatlak valamivel?

Potter rám néz, próbál olvasni a fejemből, de ő sosem volt erős ebben, majd bólint, és a többszöri, elhadart miatyánkjaim ellenére belép az ajtón. Annak idején Piton vázolta egyszerűen és világosan, mit gondol az értelmi szintjét illetőleg. Hittem is neki, akkor most min csodálkozom?
A megadásom teljes diverzifikációját bemutatva követem a nappalinkba, ahol Pan egy inkvizíciós munkatárs szakszerűségével leültet minket, s bár az asztali lámpát nem nyomja a képünkbe, komolyan elgondolkodom rajta, micsoda karriert futhatott volna be, ha mondjuk vallatótisztként debütál.

- Olyan rég láttalak. Mesélj, mi újság van veled?

- Megvagyok. Kösz.

Aha. Nem úszod meg ennyivel. Én már csak tudom.

- Draco említette, hogy találkoztatok a… hol is?

- A kocsmában.

Felszisszenek. Pansy szemei kitágulnak, majd kicsit legyezni kezdi az arcát, és tudom, a vörös arcszín nem az aerobic edzés eredménye. Zavart pillantással, és nem kevésbé súlyos kifejezéssel bólint:

- Milyen eredeti.

Ebből még nagy baj lesz.

- Ne haragudj, Harry! Egy picit magadra hagyunk. Draco kijön velem a konyhába, és segít behozni a teát, és a süteményt.

- Nem tudtam, hogy tudod, merre van a konyha – morgom. De azonnal meg is bánom, mert egy újabb tapasztalattal leszek gazdagabb a másodperc töredéke alatt: a tréningcipőnek is van olyan kemény sarka, ami kárt tud tenni egy kislábujjban.

- Ne zavartassátok magatokat – legyint megértően. - Addig használhatom a mellékhelyiséget?

- Hát persze, kedves! Balra a folyosón. – Pansy arcizmai bámulatosan gyorsan rendeződnek át, és mire kiérünk a konyháig, egy újabb természeti jelenség előtűzét figyelhetem meg rajta, a képződés spontán folyamatában.

- Te megőrültél?

- Mi a gondod, Pan? Nem te mondtad, hogy keressem meg, mert agyamra ment az unalom?

- De azt én nem gondoltam komolyan! Ez egy degenerált alkoholmúzeum! Már azért is szájára vehet minket a környék, mert látták befordulni az utcasarkon! – A sipítása túl hangos, hogy Potter ne hallja, és ez valahogy elkeserít.

- Na idefigyelj, Pan! Mondjak neked valamit? Ha neked snassz a házunkban fogadni őt azért, mert lecsúszott, és enyhén szólva gallyra ment az élete, hát sajnálom! Hozzám jött, és nem hozzád! És semmi közöd hozzá, hogy házon kívül, szabadidőmben mivel foglalkozom, és mivel nem!

- Emlékeztetnélek rá, hogy egyedül ő tehet róla, hogy ilyen állapotban van! Saját magától lökött el mindent. Te pedig nem vagy szamaritánus, hogy minden jött-ment nincstelent fellapátolj az utcaszélről!

- Pan, ha csak egy rossz szót is mersz szólni, vagy érezteted vele a véleményed, én esküszöm, olyat teszek, amit magam is megbánok!

- Szégyelld magad, Draco! Ha az apád ezt tudná…

- Ne keverd bele az apámat! – És most már én is üvöltök. De ez mind semmi ahhoz a hanghoz képest, amit Potter hallat, valahonnan a földszinti fürdőszoba gyomrából.

Ijedtemben otthagyom a sipákoló Pansymet, és kirántott pálcával megindulok a hang irányába. Fogalmam sincs, mi történhetett. Az ordítás közben ugyan elnémult, de most egy holtsápadt Pottert látok, két kézzel kapaszkodva a fürdőszobaajtó kilincsébe.

- Mit csinálsz? – érdeklődöm nyugodtan.

Először nem kap levegőt. Lehet, hogy sokkot kapott a dupla, infrás piszoár látványától?

- Egy rózsaszín harisnyanadrágos férfi énekel a klotyón, egy hulahoppkarikával – rebegi kicsit összeszedve magát.

- Értem.

A teázás elmarad.
Mindketten egyetértünk abban, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy ápoljuk a családi kapcsolatokat, így sálat és kabátot ragadva szabályosan elmenekülünk otthonról, és járunk egyet.
Közben Potter elmesélte, hogy a törzshelyét tegnap bezárták, mert kiderült, hogy a kocsma szeszraktárjának tetemes százaléka, egy illegálisan becsempészett rakomány részét képezte. Hogy az eredete egészen véletlenül Oroszország volt, az mindenkit meglepett. Hogy az ott takarítóként dolgozó, és szükség esetén kidobóemberként beugró, cserediák Aljosa szintén orosz, az furcsa egybeesésnek tűnt. (A jobb nyelvek ezt hívják véletlennek). Hogy egy árva kukkot nem beszél angolul, sosem lépte át hivatalosan a határt, nem jelentkezett le, ja és sosem tanult egyetlen főiskolán, vagy egyetemen sem, az már gyanús volt. De amikor az az ártatlan, állítólag a légynek sem ártó jóember előrántott a nadrágja farzsebéből egy félautomata fegyvert, és heves gesztikulációk közepette lekáromkodta a fekete földig a Minisztérium elit kommandóját, ott valami történhetett, mert Potter sóhajtozva letette a félig kiürült poharát, és úgy döntött, nincs mese, tovább kell állni. És ez már azért jelentőséggel bíró körülmény.

- És gondolkodtál azon, amit mondtam?

- A nyomozóirodán?

- Igen.

- … És? – Nem igaz, hogy úgy kell kihúzni belőle minden szót!

- Nem is tudom. Nem olyan egyszerű ez. És felvet bennem néhány érdekes kérdést.

- Mifélét?

- Miért engem kerestél meg ezzel? Úgy értem, egyedül is meg tudnád csinálni. Van hozzá pénzed, kapcsolataid, befolyásod. Hogy jövök én a képbe?

Lefékez, és most teljesen józannak tűnik. Talán valami csapdát keres a dologban?
Nem bízik bennem. Nem ért.

- Te meg tudod magyarázni, miért hagytál ott mindent? Hogy miért élsz így?

- Igen – bólint. – De ez egy más tészta. Neked megvan mindened. Mit akarsz te tőlem? Világ életedben lenéztél, nullának tekintettél. Most akkor mi van? Ott a házad, ami felér a Buckingham-palotával, ott a feleséged, aki gyönyörű és hűséges. Ott a pénzed, a munkád… a rózsaszín gatyás szatír a fürdőszobádban, mi kell még?

- … Aerobic edző. És az nem az én beszerzésem.

- Mindegy, minek hívod… bár, el kell ismernem, ez így sokkal megbocsáthatóbban hangzik.

- Neked tényleg nem hiányzik? – kérdem kicsit félve. Azt fogja mondani, hogy nem. Mi is hiányozna? A félelem, az állandó rettegés? A kiszámíthatatlan holnapok?

- Még nem érkeztem vele megismerkedni.

- Ne viccelődj! Tudod, mire gondolok!

- De mi, Malfoy?

- Az, hogy legyen újra célunk.

- És ettől lesz? Hogy létrehozunk egy irodát, és minden nap veszekszünk, meg gyűlölködő pillantásokat küldünk egymás felé, mint régen?

- Az nem volt gyűlölködés… inkább versenyszellem. – Hiába javítom ki, látom, hogy kicsivel sem hisz bennem jobban.

- Malfoy! Az ember nem töri el a másik orrát és csuklóját pusztán azért, mert szeret versenyezni!

- Te voltál a hibás! – Horkanok fel, szerintem jogosan. – Folyton olyasmibe ütötted az orrod, amihez nem volt semmi közöd.

- Cseszd meg, nekem az volt a dolgom! Emlékeztesselek rá?

- Mi? Hogy titokban hallgatózz, és lopakodj utánam?

Fáradtan belefúj a levegőbe.

- Előre szólok, hogy vannak feltételeim. – A sanda nézéséből ítélve nagyon is sokat gondolkodott a dolgon. Kéreti magát.

- Hallgatlak.

- Egy. Mugli környéken veszünk ingatlant. Kettő: kihozod Aljosát a börtönből és alkalmazzuk.

- Mi? – Azt hiszem rosszul hallok. Bármi mást vártam. Mondjuk üzletrész alkudozást. De ezt? – Ezt nem várhatod el tőlem. Én nem fogok muglik között dolgozni!

- De miért? Gondolj bele! A muglik nagyon is ismerik a nyomozóiroda fogalmát. A varázslók között ez még új, szinte el sem terjedt! Nem árt két lábon állni! Te hozod a varázsló ügyfeleket, én a muglikat.

- És mi az ördögöt akarsz attól a keleti terroristától?

- Aljosa nem terrorista. Egy istenadta tehetség. Soha életemben nem láttam még senkit olyan ügyesen felmosni. Csak törvényessé kell tenni az itt tartózkodását. A leghálásabb munkaerő lenne, akit csak London környékén találhatnál.

- És azért alkalmazzuk, hogy… felmosson?

- Kell valaki, aki a piszkos munkát végzi.

Jó, ebben talán van valami realitás.
De a mugli környék totálisan kiütött. Főleg, mikor elkalauzolt a kiszemelt helyre. Gondolhattam volna, hogy már előre kinézett magának egy épületet. Nem messze a holborni metróállomástól. Koszos, elhanyagolt, zajos. Az már meg sem lepett, hogy az épület előtt egy ingatlankereskedő várt bennünket.
Második emeleti lakás, egy kisebb előtérrel és két nagyobb szobával, plusz a mellékhelyiség. Sötét szobák, hajópadló, zöld tapéta.

- Na? – Potter arcáról lerí, hogy tetszik neki.

Én fanyalgok.

- Kicsi.

- Nem, nem az. Praktikus. Vezesd be ezt a kifejezést a szókincsedbe.

Az ingatlanügynök felvont szemöldökkel néz hol egyikünkre, hol másikunkra.

- Ha gondolják, kimegyek, amíg megbeszélik.

- Nem kell – mondjuk egyszerre, és a pasas ezt készpénznek véve a földbe gyökerezik.

Az ablakhoz sétálok. A kilátás egyenesen a pályaudvar tetejére nyílik. Kicsit megremeg a lábam alatt a padló. Gondolom, szerelvény érkezett.

- Alattunk fut a metró? – kérdem.

- Igen, de az előző lakó sem panaszkodott. Viszont azt meg kell kérdeznem, mivel fognak foglalkozni az épületben. Tudják, ez egy rendes környék, nyugodt emberekkel. Nem szeretik az… izgalmakat.

- Ezért nem érdemes aggódnia. Mi sem szeretjük. Igazi begyöpösödött alakok vagyunk.

- Ennek örülök – bólint a férfi. – Mi a szakmájuk?

- Teljesen hétköznapi. – Potter vigyorogva végighúzza az ujját a szoba közepén álló poros íróasztalon. – Ő varázsló, én meg szabadidőmben meg szoktam menteni a világot.

Az ügynök fancsali arca meg sem rebben.

- Nekem mindegy. Mindenki úgy él meg, ahogy tud. Kápéban fizetnek?



Folyt. Köv…