Nem sokkal a Kúriában történt dráma előtt, a Parkinson és Malfoy szülők kirándulni mentek, a Kúriától délre, egy kis, smaragdzöld fenyőfákkal tarkított völgyben fekvő városkába.

Egy fenyegető, ébenfekete kocsi döcögött végig egykedvűen a macskaköves utcákon. A helyiek dühös, és gyilkos pillantásokkal méregették. A Malfoyok nem voltak túl népszerűek a városiak körében, de, tekintetbe véve, hogy az otthonuk és a megélhetésük Lucius Malfoytól függött, és havi adót kellett fizetniük neki, ez érthető is volt. A városiak, a Kúria vészjóslóan föléjük magasló, fenyegető árnyékában élve, csak morogtak és zúgolódtak, de nem tettek többet.

- Aki ki akarja játszani az adót – mondta nekik Lucius egy emlékezetes reggelen, néhány évvel ezelőtt –, az felemelheti a kezét, és azt mondhatja: elébe állok a kimondhatatlan kínoknak, és az átoksújtotta életnek ettől kezdve! – Ez a beszéd általában visszatartotta őket a lázadástól.

A középkori stílusú házak rendezettek voltak, és jól karbantartották őket. A Fő téri szökőkútból kristálytiszta víz szökellt a magasba, és esett vissza a szökőkút közepén álló csillogó kentaur szoborra, és a márvány medencére. Virágok díszítették az utcát. Frissen sült kenyér, és hopp-por illata keveredett a csípős levegőben. Igazán festői városkának nézett volna ki, ha az ablakok mögül nem bámultak volna ki mérgesen a lakók, és ha időnként nem hangzott volna el a „Gyűlölünk Malfoy!” kiáltás a haragos városlakók szájából.

- A parasztok lázadoznak - kuncogta Narcissa a kocsiban.

A kocsi csendesen megállt egy kevésbé feltűnő kocsma ajtaja mellett, és Lucius kiszállt. Ránézett a cégérre. ”Ogden kocsmája – A legjobb almabor egész Írországban” - hirdette a dísztelen, kopott felirat, amely félig el volt takarva a házat befutó borostyánfüggönnyel.

- Ez az a hely – mondta a zavartan ácsorgó Mr. Parkinsonnak. – Itt mindent meg tudunk beszélni.

oooOOOooo

- Van egy szoba fent az emeleten, uram…

Mr. Parkinson megtekintette a kicsi, homályos szobát. A szoba egyetlen, piszkos ablakán gyenge napfény szűrődött át, megvilágítva a pókhálós gerendákat, a kifakult szőnyeget, a két egyszerű faszéket, és az asztalt.

A szoba egyszerűségében ártalmatlannak tűnt, de Mr. Parkinson tudta, hogy a falakat némító bűbájok védik, és az ajtó körül láthatatlan védőbűbájokat helyeztek el. Nyugodtan helyet foglalt egy széken, és megköszörülte a torkát. – Mit is akarunk megbeszélni?

- A holttestet, amit a kéményben találtunk, te idióta! – csattant fel Lucius. – Mi másért ráncigáltalak volna el téged, a feleségedet, és Narcissát a városba? – Lucius hátradőlt a magas támlájú székben, és bort töltött magának. – Mert biztosan nem azért, hogy a kedves társaságodat élvezhessem.

- Na persze. Benézünk a legközelebbi kocsmába, rendelünk pár italt, közben Narcissa meg Athina három óra alatt annyi pénzt szór el, ami egyhavi adóbevételnek felel meg. Nem is tudom, Lucius… - Aztán gyorsan hozzátette, mielőtt még a vendéglátója közbevágott volna: - lehet, hogy az a holttest a kéményben csak egy eltévedt Mikulás volt. – Idegesen felnevetett.

- Elég gyenge humorizálási kísérlet, Parkinson. Próbáld újra.

Mr. Parkinson úgy nézett ki, mintha rájött volna valamire. – Miért éppen itt beszéljük ezt meg? A Kúria nem biztonságosabb?

- Nem. - válaszolta Lucius határozottan. – A Kúriába túl könnyű betörni, és ott bizonyára figyelnének, és kihallgatnának minket. A város sokkal biztonságosabb.

A városiak tiltakoznak ellened gondolta Mr. Parkinson. És milyen kár, hogy még a saját otthonodban sem érzed magad biztonságban …
- Talán csak egy ártalmatlan tolvaj – vetette fel. – Egy… egy ékszerrabló. Nem ölni jött, hanem a… - lehalkította a hangját -, a műalkotásokért, amelyeket a dolgozószobád alatt rejtegetsz.

- Fegyvereket találtunk nála – folytatta Lucius, tudomásul sem véve Mr. Parkinson körülményes magyarázatait. – Egy kést, egy kobold-készítésű, tűznek ellenálló kötelet, és számos mérgekkel teli dárdát. És, természetesen egy pálcát, ami eléggé épségben maradt, hogy megvizsgálhassuk.

- És?

Lucius fagyosan meredt Parkinsonra. – Fűzfa, 11 és fél hüvelyk, sárkány-szívizomhúr. Megbeszéltem az eredményeket Mr. Ollivanderrel, és több mint háromszáz ember van, aki ilyen pálcát vásárolt az elmúlt tíz évben. De csak egy – csak egy - lehetett az a szerencsétlen, aki a Kúriában lelte a halálát.

- Ki? – kérdezte Mr. Parkinson, rekedten suttogva. – Ki volt az?

- Várj – mormogta hirtelen Lucius. Körbenézett, a szemei gyanakodva összeszűkültek. – Van valaki a szobában. – Hangja nem volt hangosabb a suttogásnál. – Valaki van itt… és minden szavunkat hallgatja.

Mr. Parkinson összevont szemöldökkel körülpillantott, miközben Lucius sarokról sarokra bejárta a szobát, sétabotjával megböködve a piszkos peremeket. Kinyitotta az ajtót, és kinézett az üres folyosóra, remélve, hogy meghallja a láthatatlan hallgatózó halk légzését, vagy az árulkodó lépéseit.

oooOOOooo

Fent, a fa gerendák között egy gombméretű valaki lapult. A homályban félig eltakarta őt a por és a pókhálók. Amikor már biztos volt benne, hogy Lucius Malfoy nem fog többet mondani, a lény kitárta a szárnyait, amit eddig a kemény kitinpáncélja alatt tartott, felemelkedett, és hangtalanul kizümmögött a szobából.

Néhány házzal odébb szállt le, egy ablakpárkányon, amely mögött egy karosszékben egy férfi üldögélt, pezsgőt kortyolgatva. A buborékok sziporkáztak az éles délutáni fényben.

- Nos? – kérdezte a pezsgőivó, baljós hangon. – Milyen információt gyűjtött nekem?

A bogár visszaváltozott az eredeti, emberi formájába, kirázta göndör, szőke haját, és sóhajtott. – Már tudják. Malfoy megsejtette, és most már tudja.

- Igen, én is ezt vártam – válaszolta a férfi ingerülten. – Lucius túl okos ahhoz, hogy üres hízelgések megtévesszék. Gondolom, most már az egész tervet is megneszelte.

- Ebben nem kételkedem – válaszolta a nő, és újra kirúzsozta a száját egy közeli tükörben. – És Ön most mit tesz?

- Szerintem meg kéne változtatni a tervet. – A férfi nyugodtan és fenyegetően beszélt. – A kivitelezést tegyük… ma estére.

- Ma estére? – kérdezte a nő hitetlenkedve. – Az túl korán van! Draco Malfoy…

- …holnapra már halott. Köszönöm, Miss Vitrol. Biztos vagyok benne, hogy a munkámat elég jól végre tudom hajtani. És elvárom, hogy ön is ugyanolyan eredményes legyen.

A nő ingerülten szipákolt. – És a fizetésem, uram?

- Már át lett utalva a Gringotts számlájára, ne aggódjon. És még további bónusszal is szolgálhatok… amikor majd ezt az esetet a címoldalon hozza le Reggeli Próféta.

- Lucius Malfoy Meggyilkolja A Saját Fiát - mondta kajánul a nő. – Ez lesz az év sztorija. Megcsináltam a szerencsémet. – Hidegen felnevetett. – Köszönöm, uram.

- Köszönet magának, Miss Vitrol. És kérem, mondja meg Sergiónak, hogy legyen szíves, eressze ki a kis állatkáját.

- Igen, uram – vigyorodott el. Kiment, és az ajtó becsukódott.

Következő