11. Sorstalanság
1 óra felé Lina felébredt, majd ivott egy kis vizet. Sven aludt. Aztán kintről hangokat hallott, úgyhogy halkan odalopózott az ajtóhoz és rátapasztotta a fülét, hogy jobban halljon. Egy ajtó nyílt és záródott be. Köhögést hallott. Kezdett furcsává válni a helyzet és érezte, hogy meg kell néznie ki az. Már csak kíváncsiságból is. Felvette a hosszú, térdig érő fekete kabátját és kinyitotta az ajtót. Kinézett rajta, de senkit nem látott a folyosón. Az ajtót bezárta és végigment a szűk folyosón, mire annak a másik oldalán Billel találkozott szembe, aki rendesen be volt kómálva.
- Te meg mit csinálsz itt? –suttogta a lány
- Csak kijöttem –mondta kókadtan
- De hiszen hajnali egy óra van.
- Tudom. De ki akartam jönni.
- És hová akartál menni?
- Le
- Bill, ugye nem drogoztál megint? –kérdezte kétségbeesve.
- De igen –vigyorgott kábultan
- Te nem vagy észnél. Miért? Ma ennyire rossz napod volt?
- Nem.
- Akkor? Miért akarod magad mindenféleképpen tönkre tenni?
- Csak egy kicsit akartam, hogy…. Az... légyszi hagyj békén –beszélt össze-vissza
- Menj vissza a szobádba.
- Nem
- De
- Hagyj már békén!!!! Szállj le rólam!!–kiabált rá, mire a lány megszeppent és tett egy hátráló lépést. Megrázta a fejét és a szobája felé indult, majd bement azon.
Rosszul esett neki Bill durvasága és az is, hogy így látja őt szenvedni. Egy kis idő múlva el is aludt.
4 óra felé kopogásra ébredt fel megint. Felvette a kabátját és kinyitotta az ajtót.
- Mi van már? –nyitotta ki résnyire a szemét. Ahogy meglátta maga előtt Billt zihált állapotban, azon nyomban felébredt.
- Te mit csinálsz itt? –kérdezte
- Nem akartam –mondta meredten.
- Gyere be –húzta be az ajtóból –menjünk be a fürdőbe, nehogy felébredjen Svenja –majd bementek oda
- Szóval, mi a baj? Mit nem akartál? –kérdezte.
- Az előbb. Rád kiabáltam… én nem akartam. Azt sem tudtam mit beszélek. A szer hozta ki belőlem. Kérlek ne haragudj. Olyan bűntudatom van. Tudom, bunkó meg egy hülye, romlott, drogos, lerobbant féreg vagyok, de kérlek ne haragudj, nem akarom, hogy utálj. –ömlöttek belőle a szavak.
- Bill, nem haragszom rád. És ne mondd ezt magadról. Te egy csodálatos ember vagy. Sokak példaképe. Légy büszke magadra ezért, hogy ilyen sokra vitted, ne pedig átkozd. Vannak nehéz percek, amikor legszívesebben feladnád és már eleged van mindenből. Hidd el, nekem is vannak ilyen perceim… -hajtotta le a fejét. –mindenkinek van
- Neked? De hiszen te olyan elbűvölő lány vagy, boldog is vagy, miért lennének olyan perceid?
- Bill te nem ismersz. Én sem ismerlek téged.
- Tudom, de… én mégis úgy érzem, mintha már 50 éve ismernénk egymást –ült le a kád peremére
- Én is ilyesmit érzek, de…
- Miért szoktál szomorú lenni? –vágott a szavába
- Rendben, elmondom –sóhajtott, majd leült mellé. – Volt egy húgunk, Leila, 4 éves volt. Rákbetegsége volt, amit szokatlanul már rögtön megállapítottak az orvosok. Meg is mondták, hogy nem élhet túl sokáig. Ez születési „rendellenessége” volt. Mi pedig reménykedni tudtunk csak, hogy az a nap minél később jön el, vagy talán soha. Ami képtelenség lett volna az ő esetében. Végül… 4 éves korában vesztettük el őt… - ahogy újra felemlegette a történteket, a szeme bekönnyezett.
- Jahj Istenem. –sóhajtott Bill –ez szörnyű.
- Ez még nem volt elég… a halála után anyáék is egyre többet veszekedtek, apa pedig mai napig is eljár otthonról sörözgetni a munkatársaival… ki tudja csak sörözget-e… Minden este a veszekedésükre ébredek. Minden apró hülyeségen össze tudnak veszni, képesek rá. Azt persze észre sem veszik, hogy én is ott vagyok… Sven otthon sincs. Vagy a barátnőivel van, vagy a suliban. Szörnyű hétköznapokat tudok megélni… -könnyezett még mindig
- Szegénykém. De ne sírj, kérlek. Épp eléggé bánt még az is engem, hogy előbb úgy megbántottalak, nem hogy még sírni lássalak –törölte le a könnyeket a lány szeméről.
- Kedves vagy. Annyira nagyon nem bántottál meg, csak… rosszul esett. De… az 2-kor volt, miért vagy te még mindig ébren?
- Azóta le sem hunytam a szemem. Vagy 10x oda-vissza lifteztem, innen a földiszintig, majd vissza. Aztán az ágyamban is forgolódtam egy órát. Kajáltam is. Vagy 6 cigit elszívtam. De semmi sem hatott. Bűntudatom volt… és aztán arra gondoltam, átjövök és beszélek veled. Nem tudtam megállni, még akkor sem, hogy 4 óra van.
- Ez édes. De, látod, megbocsátottam, minden rendben van, még ki is sírtam neked magam –nevette el magát kicsit, Bill is –de, most már menj aludni.
- Rendben. Holnap díjátadó… én meg kómás leszek. Sebaj… majd csak túlélem
- Biztos –mosolygott
Majd kikísérte az ajtóig és végre nyugovóra tértek.
Reggel 7 órakor ébredtek fel. A cuccaikat összeszedték mindannyian, majd bepakolták az autóba és a nagy csarnokba mentek, ahol a díjátadóra kerül sor.
- Bill, elég nyúzottnak tűnsz. –állapította meg David. Erre Bill és Lina egymásra néztek, majd kicsit elmosolyodtak –együtt voltatok este? –kérdezte, mert látta hogy egymásra mosolyognak. Viszont nekik most arcukra fagyott a mosoly.
- Mi??? Nem! Hogy érted ezt? –tiltakozott Bill
- Sehogy, mindegy. Nem fontos. Na, gyerünk
Elintézték a szokásos tennivalókat, Svenja sminkelt, a csarnokot az ott dolgozók összeszerelték, a 2 műsorvezető is elkészült, emberek várakoztak a csarnok előtt. Mindenki sürgött forgott, egy szabad ideje sem volt senkinek. David is ide-oda rohangált.
Végül 3 órakor kezdődött a díjátadó. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT