Összetörve

Kezdett elmúlni az ősz, a fák levelei immár vöröses színekbe burkolóztak, sok helyen már le is csupaszodtak. A park, amelyben egy barna hajú, szomorkás mosolyú asszony sétált óriási és egyben gyönyörű volt. A sok fa mellett egy-két tó is feltűnt, amelyekben immár utoljára fürödtek meg a kacsák. Tudták, hogy nemsokára beköszönt a tél, amely sok embert depresszióssá, lehangolttá tett.

Kezdett hamarabb sötétedni, Hermionénak haza kellett sétálnia. Az utcákon lassan haladt, talán egy kívülálló szemével nézve túlságosan is lassan. Nem is értette, hogy miért, de nem tudott gyorsabban menni, mintha felgyorsult volna körülötte a világ. Minden lépés olyan nehézkesnek tűnt, mintha vízben kellett volna haladnia. A felkerekedő hideg szél nyaldosta az arcát, ami kezdett kipirosodni. A házuk előtti részen megállt, szomorúan körbenézett. Ez az idő mindig Rá emlékeztette.

A kezdetek kezdetére, amikor még fiatal volt, és reményteljes… A fiatalsága összefüggött Vele, aki a nagy szerelmet jelentette az életében. Nem, nem akart rá emlékezni. Mindig megfájdult a szíve, ha Rá gondolt, és az összetört álmára. Most is úgy érezte, hogy szinte kettéhasad a szíve. Egy madár felvisított mellette. Odakapta a fejét, a szívéhez pedig a kezét. Az érzés még rosszabb lett. Szédülni kezdett, a madár pedig körözni körülötte. Nem bírta szemmel tartani az állatot, az pedig még hangosabban füttyögött. A feje zsongott, az őszi színe összefolytak a szemei előtt. Végül magával ragadta a puha, mindent feledtető sötétség.

*

A fekete hajú férfi az íróasztalánál ült, és dolgozatokat javított. Még így, öregségére is tanított, pedig már sokat vesztett az erejéből, a lendületességéből. Az elmúlt évek sokat öregítettek rajta, főleg az, hogy el kellett engednie egy olyan nőt az életéből, akit tiszta szívéből szeretett. Vagy még mindig szeret? Ő maga sem tudta már.

A gyertyák körülötte már majdnem csonkig égtek, de ő rendületlenül folytatta a munkát. Most kezdett kint sötétedni az ég, de ő nem láthatta az naplementét, a pincében örök sötétség honolt. Hirtelen egy, a múltból állandóan kísértő emlékkép villant be a fejébe, azokból a boldog időkből. Nem értette, hogy miért gondolt hirtelen Hermionéra, de az emlékkép soha nem látott élességgel lebegett a szeme előtt, pedig sokszor azt hitte, már egészen elfelejtette a nő alakját…

Kopogtak az ajtaján. Sóhajtva felállt.

- Tessék!

Egy pöttöm fiú lépett be jól látható aggodalommal és félelemmel az arcán.

- Bocsánat a zavarásért, tanár úr, de McGalagony igazgatónő hívatja!

Piton biccentett, mire a fiú szélsebesen, szemmel alig követhető sebességgel húzódott vissza az ajtóból, és rohant el a folyosón. A férfi enyhén elmosolyodott: még mindig van tekintélye.

Felkapta a köpenyét, és komótosan felsétált az irodába. A folyosók üresen tátogtak, a léptei félelmetesen visszhangoztak a kőpadlón. A jelszó felmondása után nem sokkal máris elhúzta a száját McGalagony kérése hallatán.

- Perselus, szeretném, ha te képviselnéd a Roxfortot a Bájitalkeverő Konferencián! Sajnálom, hogy csak most szólok, de már holnap indulnod kell, a konferencia Franciaországban lesz, két napig tart…

Piton felhorkantott. Az ötlet maga nem is volt annyira rossz, hiszen két napra végre kiszabadulhat a kastélyból, a fájó emlékek közül, amelyek minden teremben, folyosón, órán ott várták. Úgy döntött, hogy több napra megy el, túrázik egyet. Ehhez meg is kapta az engedélyt.

Még aznap este összepakolt, indulásra készen állt.

*

Fehérség. Hermionéban ez tudatosult legelőször ébredésekor. Hol van? Elszakította a pillantását a fehér falakról, és ráfókuszált az ágya mellett álló két alakra. Először csak a vörösséget látta meg bennük, majd jobban odapillantva észrevette, hogy a gyerekei azok.

- Mi történt? – kérdezte halkan.
- Anya, elájultál a házunk előtt… Két órával ezelőtt – mondta alig hallhatóan Susan.

Hermione bólintott. Le akarta hunyni a szemét, hogy még pihenjen egy kicsit, de a lánya szemében csillogó könnyek felkeltették az érdeklődését.

- Már jól vagyok – eresztett meg egy halvány mosolyt feléjük.

Persze ez nem volt teljesen igaz, a szíve még mindig sajgott, de most nem az volt a fontos, hanem a fizikai állapota.

Susan megrázta a fejét. Megfogta az anyja kezét. Ez már kezdett gyanússá válni az asszonynak, így kérdőn nézett Rupertre, aki szintén bánatos szemekkel pillantott rá.

- Mi a baj? – kérdezte végül.

Rupert nagy levegőt vett.

- Az orvosok szerint… – elcsuklott a hangja.

Hermione összevonta a szemöldökét. Ha már a nagyfia elsírja valamin magát, az már igazán borzasztó dolog lehet. Tudta, hogy nem képesek kimondani, amit tudtak, így kénytelen volt legilimenciához folyamodni.

Látta a képet a fia emlékei között. Két orvos állt előtte, mindketten sajnálattal pillantottak rá, és azt mondták, hogy meg fog halni… Öt napja lehet hátra. Susan és Rupert egymásba kapaszkodva sírnak a folyosón… Az emlékkép szétesett, és immár az igazi, előtte síró gyermekeit látta újra.

Nem mondtak semmit, de nem is kellett. Tudták mindhárman, hogy itt nincs segítség, vagy reménysugár. Hermione úgy érezte, hogy már rég fel van készülve a halálra… Mióta belekényszerítették a mostani életébe, mióta el kellett válnia Perselustól… Perselus… Látni szeretné még a halála előtt. Nem halhat meg nélküle!

- Gyerekek, meg kell tennetek értem valamit… – suttogta.
- Mondd, anya – hallotta a lánya elcsukló hangját.
- Szeretnék látni valakit, akit nagyon szeretek. Ismeritek őt, tanított benneteket. Perselus Pitonra van szükségem.
- Piton professzorra? – vonta össze a szemöldökét Susan. – De anya…
- Ne, kérlek, ne kérdezz semmit – vágott közbe Hermione.

Bólintottak. Az asszony tudta, hogy mindketten kíváncsiak az okra, de nem mondhatta el nekik. Nem akarta, hogy Ron halála után derüljön ki, hogy igazából ő sosem szerette az apjukat. Nincs ereje elmesélni nekik élete nagy zuhanását.

Szerette a gyermekeit, de nem lenne képes bevallani nekik, hogy nem szerelemből születtek. Szerelem… milyen szép érzés is az… Fáradtnak és öregnek érezte magát. Lehunyta a szemeit.

*

Perselus végre kiszabadult a konferenciaterem fulladt, nehéz levegőjéből. Úgy érezte, ha még egy órát kellene ott töltenie, nem bírná ki. A többi idős, nehézléptű mágus még ott maradt beszélgetni, de ő inkább menekült a helyszínről, nem volt kedve trécselni. Tudta, hogy miről van szó: politikáról, családról, illetve újabb felfedezésekről. Irtózott ettől a felszínességtől.

Az épületből kilépve megcsapta a friss levegő, ami már a tél előszele volt. Csípős, kissé szeles idő volt, de ez nem térítette el a szándékától, miszerint körülnéz a francia tájakon. Úgy döntött, majd mugli szállókban pihen meg éjszakára, amúgy egész nap túrázni fog.

Hoppanálás előtt mintha Hermione gyerekeit látta volna… Á, nem, biztosan csak képzelődött, hiszen mit keresne itt az a két Weasley-gyerek? Nem szeretett a két vörösre gondolni, mert tudta, hogy az apjuk az, aki két ember életét is tönkretette a saját boldogsága miatt. Az a felelőtlen, idegesítő kis féreg! Miután megszülte Hermione neki a gyerekeket, elment világot látni azzal a másik féleszűvel, újra elkezdtek kviddicsezni! És mi lett a vége? Mindketten odalettek egy szép nyári napon, Hermione pedig egyedül maradt a két iskolakezdő gyerekkel!

Tudta, hogy Hermione csak a gyerekek miatt nem akarta elölről kezdeni vele az életét. Pedig milyen szép lett volna! Ez viszont már mindegy volt… Fájt neki visszagondolni a szerelemre, és arra, hogy Hermionéval is terveztek egy utat Franciaországba. A csalódottság hullámai felcsaptak benne, és az érzés szétáradt az egész testében. Úgy döntött, hogy inkább megpihen valahol, mert érezte, hogy nem fogják elbírni a lábai.

Két nap múlva végül úgy döntött, hogy hazamegy, mert a magányban még többet gondolt az elfeledett időkre. Álmaiban újra meg újra a múltban járt…

Hermione a tóparton pihent a vizsgái után, Perselus pedig láthatatlanná tévő köpenyben ült mellette. Mindketten élvezték a simogató napsütést, és hogy egymással lehettek. Tudták, hogy már csak pár nap, és végre nem kell titkolniuk a kapcsolatukat. A férfi időnként megcirógatta kedvesét, aki el-elmosolyodott ezen. Úgy érezték, hogy az elmúlt hat hónapban teljesen kiismerték a másikat, de Hermione tudta, hogy a férfi mindig tud neki meglepetéseket okozni.

Perselus sokszor volt mogorva, de a lány sosem tudta rávenni, hogy mondja ki az érzelmeit, inkább hallgatott. Boldogok voltak együtt, de mindketten érezték, hogy valami beárnyékolja a kapcsolatukat, amiről nem sokkal a vizsgák utáni napokban értesültek.

Nem maradhattak együtt. Perselusnak menekülnie kellett, mert az új miniszternek valahogy sikerült rábizonyítania egy csomó halálesetet. Emlékezett az utolsó Hermionéval töltött éjszakára, és hogy mindkettőjüknek megszakadt a szíve az elválás miatt. A férfinak két évig kellett bujkálnia, mire felmentették a vádak alól, de mire visszatért a Roxfortba, Hermionét belekényszerítették egy házasságba…

Sóhajtva összepakolta a cuccait. Most már hazamegy, legalábbis vissza az iskolába…

Négy hosszú nap, amíg kikapcsolódásra vágyott. Úgy látszik, ő már sosem tud pihenni.

*

Hermione szomorúan nézett ki az ablakon. Nem fog eljönni. Érezte, hogy a halál órája már nincs messze, de próbált nem foglalkozni a gondolattal. Bűntudatot érzett, amiért a gyerekeit az utolsó napjaiban egy őt már rég elfeledő férfi nyomába küldte, ahelyett, hogy vele lehettek volna.

A kórházban töltötte ezeket a napokat, semmi sem kötötte az otthonához, hiszen most a gyerekei sem voltak ott. A Sors kegyetlen játéka volt, hogy Perselus épp akkor ment el egy négy napos kirándulásra, amikor neki utoljára szüksége lett volna rá. Gyermekei teljes bevetéssel keresték, de az asszony tudta, hogyha a férfi egyedül akar maradni, akkor nem fogja őt semmilyen keresőbűbáj megtalálni.

Fájdalom. A sajgás, ami a szívében volt, kiterjedt az egész testére, most pedig még erőteljesebben kínozta őt. Ez volna a haláltusája? Sokat olvasott mindenféle történeteket a halálról, és hogy mennyire félnek tőle az emberek, de ő már felkészült. Nyugodtan, tiszta fejjel várta a végső megnyugvás percét…

Nem szereti már őt a férfi. Elsírta magát a gondolatra. Az, hogy most nincs az ágyánál, nem fogja a kezét, nem is érzi, hogy ő mit érez, erre utalt. Ha a férfinak valami baja esett volna, ő biztosan megérezte volna… Most miért nincs vele Perselus? Nem szereti már őt, biztosra vette.

- Mégsem szeretett…

A sírástól és a fájdalomtól kimerülve örök álomba szenderült…

*

A férfi morogva köszönt az őt üdvözlő McGalagonynak. A boszorkány azt mondta, hogy várja őt az irodájában. Perselus szemforgatva bólintott, majd ráérősen lebattyogott a szobájához. Meglepetésére ott két vörös hajú alak várta. Felismerte bennük a Weasley-gyerekeket. Aggódó arccal elésiettek.

Perselus összevonta a szemöldökét. Csak nincs valami baj Hermionéval?

- Piton professzor! – Szólította meg Susan.
- Tessék, Miss. Weasley – mondta fogcsikorgatva. A lány szemeiben ugyanazt a tudást látta, amit régebben az anyjáéban.
- Az édesanyánk látni szeretné…
- Itt vagyok – vágott közbe a férfi.
- Nem, magának kell jönnie, mert… – elcsuklott a hangja. – már nem sok ideje van hátra.

A professzor hátrahőkölt.

- Tessék?

Szúró fájdalmat érzett a mellkasában, alig kapott levegőt. Jól hallotta? Hermione haldoklik?

- Hol találom? – kérdezte gyorsan.
- A Szent Mungóban van…

Piton biccentett, majd a poggyászát az út közepén hagyva elsietett abba az irányba, ahonnan az imént még olyan nyugodtan jött. Nem szólt McGalagonynak, tudta, hogy ő is ezért kereste volna, hogy szóljon: a Weasleyk keresik.
A kórházba érve a recepcióshoz sietett, nem törődött a sorral, ami előtte állt. A nő akadékoskodott, így ő egyetlen gyors pálcamozdulattal magához hívta Hermione aktáit. A második emeleten volt, a varázsragályoknál. Halálos beteg a nő, nem tudta, hogy mi baja van pontosan, de nem is érdekelte.

A kórterem ajtaja elé érkezve azonban megtorpant. Fehér ruhás ápolónő állt előtte szomorú arccal.

- Hermionét keresem – mondta rekedten.

A boszorkány elkeseredetten lehajtotta a fejét.

Elkésett. A csalódottság és a gyász végigfutott a testén. Nem mondhatta meg neki, hogy még mindig szereti. Benyitott a kórterembe, nem foglalkozott az ápolóval, nem is látta már. Nem látott semmi mást, csak a terem másik végén fekvő egykori kedvesét, szomorú kifejezéssel az arcán.

Térdre esett előtte.

- Ne haragudj… – nyögte. – Szeretlek…

Az asszony nem válaszolt. Halott volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés