52.fejezet

  2008.08.12. 14:26

Miután leült, komótosan előszedte a cuccait. Rettentően idegőrlő volt, ahogyan lassított-felvétel szinten pakol ki maga elé minden egyes kis darabot. Olyan messze húzódtam tőle, amennyire csak lehetséges volt. Térdeimet egymáshoz préseltem, karjaimat pedig szorosan a törzsem mellett tartottam. Nem tudom, hogy fogom így kibírni ezt a borzasztóan hosszúnak ígérkező napot…

- Gyerekek engedjétek meg, hogy bemutassam nektek az új osztálytársatokat, akit ma üdvözölhetünk a köreinkben először! – kísérelte meg túlüvölteni az osztályt a vén szipirtyó. Ugyanolyan dermedten ücsörögtem tovább, elvégre fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Észrevettem, hogy a többiek lassan elcsendesednek, és egyre többen fordulnak felém érdeklődően. Úristen – forgattam kétségbeesetten a szemeimet.

- Khm, azt hiszem ez neked szólna! – bökött meg Sam, és fejével intve jelezte, hogy álljak fel. Mivel jobb ötletem nem volt, hallgattam rá, remélve, hogy nem kúr át, és tényleg így szokás. Nagy nyikorgással kitoltam a székem, felálltam, de továbbra is szorongattam a pad szélét, ami egyre jobban csúszkált izzadt ujjaim között. Fejemet leszegtem, és elmerülten tanulmányoztam a parketta apró barázdáit, várva, hogy mi lesz.

- Óóó, szóval te vagy Tita Cortez? – Tolta lejjebb a pápaszemét, és jól megnézett magának. Habozva bólintottam. Igazából nem… vagy nem is tudom. Jelen pillanatban, abban sem voltam biztos, hogy fiú vagyok, vagy lány? Csak azt tudtam, hogy ez az utolsó hely, ahol lenni szeretnék… Úgy álltam ott, mint egy darab fa.

Részem volt egy nagy össznépi köszöntésben, ami majdnem olyan volt, mint egy tehénbőgés. Kórusban elismételték a nevemet, oszt durván ennyi. xD

Aztán én visszasüppedtem a székembe, ők pedig előrefordultak, és ment tovább az óra.

- Ugye, hogy túlélted? – súgta oda vigyorogva Sam, amikor újból leültem mellé. Rákvörös volt az arcom, és csak az járt a fejemben, hogy mennyire utálom, ha az emberek rám figyelnek. Nem is feleltem, csak egy „hagyj már békén basszus, nincs elég bajom nélküled is?” –szerű gyilkos nézéssel ajándékoztam meg, és úgy tűnt vette a lapot, mert amikor újra oldalra néztem, látszólag elmélyülten tanulmányozta a könyveit. Ahogy a tanár a kötésekről hadovált, feltűnt, hogy kémia óra van. Erre a hatalmas felfedezésre akkora vigyor terült szét a képemen, mint a nagyalföld. Kinyitottam egy füzetet, és rajzolgatni kezdte bele mindenféle nonfiguratív MyChem-es feliratot. Szemem sarkából láttam, hogy Sam néha-néha feltűnésmentesen próbálja meglesni, mivel ügyködök, de nem járt sikerrel, mert csaknem teljesen elfordultam tőle.

Ezt a reggeli sokkot leszámítva semmi érdemleges nem történt a nap folyamán. Egymás után lecsengtek a tanítási órák, váltottam egy-két szót pár első ránézésre normálisnak tűnő csajjal, akik egész barátságosak voltak velem. Az ebédemet viszont egyedül fogyasztottam el, kint egy nagy fa alatt, és valójában kurvára imponált, hogy békén hagynak és figyelemre sem méltatnak. Ez valamiért boldoggá tett…

Miután mindent kiszedtem az öltözőszekrényből, és elindultam, már csak az járt az eszemben, hogy sietnem kell haza, nehogy elmulasszam Frankie hívását. Bár elég kicsi a valószínűsége, hogy napközben keres, de jobbnak láttam biztosra menni, és amikor ezeket gondoltam, akkor már javában rohantam hazafelé.

- Mi van, ilyen ijesztő vagyok? – kiabált utánam egy hang, aminek én a legkevésbé sem örültem. Először meg sem akartam állni, aztán rájöttem, hogy még a végén tényleg azt fogja hinni, hogy félek tőle, vagy ilyesmi, úgyhogy lassítottam lépteimen, és hagytam, hogy könnyedén utolérjen.

- Hello újra! – köszöntött jókedvűen, még mindig kapkodva véve a levegőt a futástól.

- De rég láttalak… - horkantam fel cinikusan, és még csak rá sem néztem válaszadás közben.

- Nagyon morcos ma valaki… - gügyögte. Dühösen megráztam a fejem, és mentem tovább. Nem úgy nézett ki, mint aki mostanában feladja, mivel továbbra is tartotta velem a lépést.

- Mit akarsz? – vetettem oda neki rezzenéstelen arccal.

- Hát… mégis mit? Beszélgetni. Megismerni téged. Ez olyan nagy baj? – kérdezte tanácstalanul. Ez engem is elbizonytalanított. Olyan bunkó vagyok vele, hogy már fáj, csak fogalmam sincs, hogy miért. Zavaromban nem is tudtam, mit feleljek, inkább csak hallgattam.

- Nem ismersz, mégis eldöntötted, hogy utálni fogsz. – mondta pár perc csend után, és hangjából valódi csalódottságot hallottam ki. Olyan volt, mintha belelátna a kibaszott fejembe. Ugyanezt gondoltam, hogy nem tudom miért, de alapból unszimpatikus minden megmozdulása, és úgy érzem, jobb lesz tartani tőle a 3 lépés távolságot…

- De. Ismerlek. – sóhajtottam.

- Ezt meg hogy a fenébe érted? – állt meg hirtelen, és szemei szikrákat szórtak felém. Megrándítottam a vállam, és legyintettem, hogy hagyjuk az egészet.

- Nem, mostmár mondd el! – kérte ingerülten. Miért lett ennyire dühös? Semmit sem értettem.

Vettem egy nagy levegőt. – Hát… csak arra értettem, hogy ismerem a… ismerem a… - nehezen jött nyelvemre a szó, de megköszörültem a torkomat, és kiböktem. -… fajtádat.

Karba tett kézzel ácsorgott, és igyekezett leplezni azt, hogy már szinte mosolyog.

- Ezt fejtsd ki légy szíves! – parancsolt rám nevetve, aztán próbált visszazökkenni a haragos nagymenő szerepébe, és összeszűkült szemekkel méregetett tovább. Zavarom pedig csak egyre nőtt. Ha befogtam volna azt a nagy pofám, már rég otthon lennék, és nem kellene belemennem ebbe a kínos szarba.

- Mármint izé, én csak… szerintem azok közé tartozol, akik azt hiszik, övék a világ, és bármit megtehetnek másokkal, szeretnek manipulálni, azt gondolják, bármelyik csajt megkaphatják, és…

- ELÉG! – szólt közbe feltartott kézzel. – Ne folytasd! Szóval egy egoista fasznak tartsz, oké, értem a célzást.

- Ööö, én nem akartalak megbántani, bocs. – álltam egyik lábamról a másikra, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és most kemény büntetés elé néz. – Asszem ideje mennem… - nem mertem a szemébe nézni, így hát angolosan távoztam. Csináltam egy gyors hátraarcot, aztán elég nagy lendülettel megindultam hazafelé.

- Várj csak! – kiáltott utánam, én pedig ledermedtem. Meddig akar még kínozni, és feltartani a hülyeségeivel? Megálltam, de nem fordultam oda hozzá. Behunyt szemekkel, és összeszorított ököllel várakoztam. Hallottam, amint beér, és megáll néhány centire tőlem. Szinte éreztem a leheletét a nyakamon. Mi a faszt akar csinálni velem? Most el fog gyepálni amiért nem egyezik a véleményünk? Höh, jó terv, kár hogy én hamarabb leverem őt, ha még sokáig fog idegesíteni…

- Mi azzzz már megint? – szűrtem a fogaim közül a lehető legundokabban a szavakat, amikor már közel öt perc telt el azzal, hogy szorosan a hátam mögé simul, és karjait már rég az én vállaimon nyugtatja. Megrázkódtam.

- Engedj már el, te köcsög! – rúgtam egyet hátra, és a hangokból ítélve betalált. Kár, hogy csak sípcsonton. xD

- Nagyon harcias vagy, hallod! – vigyorgott bele a hajamba, és továbbra is szorosan tartott. Egyre jobban féltem, mert ezeket a szavakat már korábban is hallottam, és utána nem túl pozitív dolgok történtek velem… Nagyot nyeltem.

Ekkor váratlanul pördített egyet rajtam, így szembe kerültem vele. Hát… próbáltam nagyon aranyos kiskutya szemekkel nézni, talán meghatom, és eltántorítom eredeti szándékától, miszerint átrendezi az arcomat.

- Nem semmi csaj vagy te! – kacagott fel élesen. – Ne aggódj, nem bántanálak, mert érzem, hogy félsz! – cirógatta meg az arcom, én erre ironikusan felhorkantam. Dehogy félek tőle, hm. Na jó, igen, de erről neki nem kéne tudnia.

-… Csak el akartam mondani, hogy nagyon nem igaz, amiket a fejemhez vágtál. Elég elhamarkodottan ítélsz… azt hiszem, rád férne még egy kis emberismeretet, és nem kéne mindenkiről egyből a legrosszabbat feltételezned. – sorolta nekem megrovón, én meg kénytelen voltam unottan végighallgatni.

- És én meg fogom változtatni a véleményedet! Bebizonyítom, hogy jobb vagyok, mint amilyennek hittél. – az ajkamba haraptam, nehogy felnevessek. Így akarja bebizonyítani? Hát, röhej.

- Aha, oké. – válaszoltam iszonyat lelkesen. – Kezdetnek az is tök jó bizonyítás lenne, ha végre elengednél, mert lilul a karom bazmeg, és mindjárt le fog esni. – köptem felé a szavakat, és kitéptem a karom a kezéből. Maradék megmaradt méltóságommal hátat fordítottam úgy, hogy hajam az arcába csapódjon, és sietős léptekkel vágtázni kezdtem.

- A legjobban pedig annak örülnék, ha békén hagynál. Ennél többet nem is kívánhatnék! – mondtam mindezt kábé Linda felemelő stílusában, szóval über kedvesen.

- Van akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád!!! – üvöltötte utánam teli torokból, majd sarkon fordult, és ő is elindult. Nem tudtam mire vélni ezt az egész jelenetet, de mindenesetre örültem, hogy végre sikerült megszabadulnom ettől az agyilag zokni kis tirpáktól. A nap további részében pedig próbáltam kiverni a fejemből a történteket, amik nem kis zavart keltettek bennem…

 

 

****

 

- Frankie! Frank! – rázta meg finoman barátja vállát, de az továbbra is rezzenéstelen arccal bámult ki a busz ablakán. Úgy döntött, jobb, ha hagyja, inkább visszament a többiekhez. Látta, hogy nem nagyon vágyik most a társaságukra, mert mióta tegnap eljöttek, szinte két szót se szólt. Csak mered kifele egyfolytában azon a kurva plexiüvegen, ami nála nagyon nem jó jelnek számított. Öt perc múlva Bob próbálkozott valahogy szóra bírni, és magával hozta a titkos fegyvert is, amivel ez sikerülhet.

Meglóbált közvetlenül Frank orra előtt egy hatalmas szelet csokit.

- Haver, ez a tied! – tette le elé az asztalra. – Na, mire vársz? Edd már meg! Vesd rá magad, úgy, mint máskor! – buzdította Bob, de ő csak egykedvűen rázta a fejét, és eltolta maga elől az édességet.

- Kösz, de nem kérem. – motyogta. Bob válaszul élesen felnevetett.

- Hogy micsoda? Frank nem kér csokit? Ez… ez abszurd. Halljátok? Ennek nem kell a csoki. Öhh… te komolyan beteg lehetsz, szólunk Wormnek, hogy intézkedjen. Muszáj lesz megállni veled a legközelebbi kórháznál, azt hiszem. Hacsak nem akarunk gitáros nélkül maradni. – vakargatta fejét némi túljátszott aggodalommal Bob.

- Haha… rohadt vicces volt, köszönöm. Ennyi elég is volt a műsorból. – morgott Frank. – Nincs semmi bajom sem, csak…

- Jó, de ki fogunk készülni tőled, ha két hónapon keresztül a savanyú pofádat kell majd bámulnunk minden kibaszott este. Mondd csak, a koncerteken is ezt fogod csinálni? Majd meg se moccansz? Csak állsz ott, mint fasz a lakodalomban, és előadod a bánatos, boci szemű, hősszerelmes Iero-t? Vagy mi lesz? Nem eshetsz így szét, bazmeg. Az luxus lenne. – legyintette tarkón, hogy észhez térítse, de Frank durcásan elhajolt előle.

- Meghallgattam a hegyi beszédedet. – mondta közömbös képpel. - Kimehetek hugyozni, vagy oda is el akarsz kísérni, nehogy eret vágjak? Netán tartani szeretnéd helyettem? – kérdezte ezt már ingerültebben. – tele van veletek az összes tököm…- mormogta, aztán felállt, és faképnél hagyta Bobot, aki döbbenten nézett utána, és csóválta a fejét.

Egy darabig még bamba képpel, és enyhén eltátott szájjal meredt maga elé, aztán felfüggesztette a ’vidítsuk fel szegény szerencsétlen Frankie ’ projektet, és csatlakozott a többiekhez, akik a tv előtt punnyadtak.

 

- Na, hogy ment? – kérdezte izgatottan Ray.

- Sehogy. – rogyott le a kanapéra Bob, és a térdére csapott.

- Áh. Fasza. - sóhajtott Gee. – Kicsit ki van.

- Ja, ja. – helyeselt Bob, de közben oda se figyelt. Már rég a tv-t bámulta, és a legnagyobb átéléssel adta át magát valami sekélyes valóság-shownak, miközben kipattintott egy dobozos sört, majd hangosan szürcsölni kezdte.

- Bazz, de gusztustalan vagy! – csóválta meg rosszallóan a fejét Mikey.

- Zárd már el magad, teee! Nagyon nagy lett a mellényed. Attól, mert te vagy a híííres Mikey Fuckin’ Way, amint azt aaaa… véleményem szerint utoljára a világháború idején kimosott kis pólód is mutatja, nem de bár? – kuncogott egyre metszőbben.

- Ez megint gecire nem volt vicces. – dünnyögte.

- Ajjj, ne marjátok már folyton egymást, itt most Frankről van szó… - szólalt meg Ray.

- Hát… szerintem egyáltalán nem Bobot kellett volna küldeni, hogy lelket verjen belé. – morgott tovább Mikey. – Gondolkodjatok már, legalább annyi együttérzés van benne, mint egy darab kősziklában, erre pont ő… ááá. – mondta lemondással a hangjában.

- Akkor menj, és vidítsd fel te, ha jobban értesz hozzá, azt a kettébaszott bánatos kurvais…- kezdte, de Gerard egyetlen nézésével belefojtotta a szót.

- Ha engem kérdeztek, rajta nem segít most semmi. Akár kánkánt is járhatnánk neki, attól még ugyanolyan szar kedve lenne. Szóval annyit tudunk tenni, hogy tapintatosan kezeljük a kirohanásait, meg hangulatváltozásait, és biztosítjuk róla, hogy mellette állunk. Na? – nézett körbe helyeslése várva Ray.

Egyöntetű bólintással jelezték egyetértésüket.

- És akkor, ha Frank… - kérdezte kicsit túl hangosan Mikey.

- Hm? Mi van Frankkel? Ez engem is érdekelne. – mondta unottan a szobába lévő Frankie, és lepattant egy fotelba. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a négy srácról, akik feszengve ültek előtte a kanapén.