- Akkor holnap reggel keltelek. Jó éjt! – búcsúzott el tőlem a szobám, - khm ez nagyképű kijelentés volt, - vagyis inkább Frank szobája előtt Linda.

- Neked is jó éjt! – préseltem ki a szavakat egy hosszúra nyúlt ásítással kísérve, aztán megvártam, hogy az ajtó bezáruljon mögötte. Úristen, mióta vártam, hogy ne kelljen tovább megjátszanom, hogy milyen boldog vagyok. Majd szétrobbant már a fejem az egész napos színjátéktól, aminek végre vége, legalábbis mára. Megcéloztam a fürdőszobát, közben folyamatosan dúdolgattam a Cancer-t. Annyira szomorú, hogy valahogy pont ez illik a mostani hangulatomhoz. Lassú, szertartásos jelleggel megszabadultam a ruháimtól, egy perc múlva már mind a padlón pihent kupacba hányva. Beálltam a tus alá, és hagytam, hogy a tűzforró víz felmelegítse jéghideg tagjaimat. Kiszálltam, magamra csavartam egy rózsaszín(!) pongyolát, amit, na vajon kitől kaphattam volna, ha nem Linda- anyutól? Mert ilyen „szépet” senki más nem vett volna nekem. Na jó, befejezem, mert kezdek nagyon hálátlannak tűnni. Nem tehet róla, hogy nem szeretem az ilyen lehetetlen színeket. Kedvetlenül cammogtam vissza a szobámba, talpammal apró vizes lábnyomokat hagyva a kövezeten. Ügyeltem rá, hogy jól becsukjam magam mögött a ’szobám’ ajtaját, nem akartam, hogy Linda lássa, hogyha alvás közben véletlenül neadjisten folyna a nyálam. xD

Lepattantam az ágyra, és körbehordoztam tekintetemet ezen a kis lukon. Még csak egy nap, de máris annyi minden változott… Linda szerint egy ifjú hölgynek ez a szoba túl sötét, és nyomasztó. Bezzeg az ő kisfiának nem volt az? Na mindegy… Szóval átrendezte „cseppet”. Felaggatott mindenféle drapéria-anyagokat az ablakokra, új ágytakarót az ágyra, meg idehozott mindenféle szaros gazat dísznek, amikre egyébként allergiás vagyok, sőt, engem még egy kaktusz se bír elviselni, mert azt is képes vagyok napok alatt elpusztítani, na de egál. Ha hozta, hát hozta. Az ő háza, nem az enyém. Amúgy velem van a baj, olyan negatív vagyok… Nem hogy örülnék?! Régen még szobám se volt, most meg van egy tök full extrás, minden igazi csajos dologgal, na meg Frank itt maradt alsógatyáival, de azt inkább nem veszem figyelembe xD

Bár én jobban örültem volna, ha simán meghagyja olyan Frank-esen és nem alakítja át Barbie-kuckóvá, mert ettől a hideg is kirázott, ilyen pink cuccok között minden éjjel a víz fog kiverni, olyan rémálmaim lesznek. Nem lepne meg, ha már ma sikítva ébrednék, váááá.

Megpróbáltam leküzdeni ezeket a kényszerképzeteket, és kiverni a fejemből a gondolatot, hogy reggelre le fog rohadni az arcbőröm, ha ráfekszek erre a Hello Kitty-s párnára, de végül győzött a fáradságom, mert megadtam magam. Azért majd kíváncsi leszek, Frankie mit fog szólni a lakberendezéshez, amit szeretett édesanyja vitt véghez. Szerintem sírva tépi majd ki az összes haját, ha meglátja ezeket itt… Nem volt több erőm ezen gondolkodni, és röhögni, mert köbö 5 perc múlva elaludtam.

- Éééééébresztőőőőő, hasadra süt a napocska! – trillázta madárhangon Linda. Az első gondolatom az volt, hogy de szívesen a fejébe húznék egyet a nagypárnával. Ilyen ébredésben sincs mindennap része az embernek. Az egyetlen jó dolog volt, hogy beszáguldott Rev is, felugrott az ágyra, és őrült módjára szaladgált fel-alá, ami elég vicces volt.

- Hé, kisasszony, ideje felöltöznöd, és lefáradnod, megreggelizni. Ma van az első napod! – húzta le rólam finoman a takarót minden tiltakozásom ellenére. A nap élesen a szemembe sütött, én pedig nem győztem hunyorogni. Kilibbent a szobából.

- Bazmeg! – morogtam magam elé, és elkezdtem keresgélni a ruháimat.

- Mondtál valamit? – hallottam kintről ismét a vidám hangját. Miért jókedvű mindig? Bár akkor már tudom, hogy Frank kitől örökölte ezt az örökvigyort.

- Semmit. – kiáltottam ki, aztán pofákat vágtam Rev-nek, és kiparodizáltam Lindát. Mondtál valamiiiiiiit? Tátogtam a kutya felé, és kezeimmel affektáltam hozzá. Rev komor kis pofával nézett vissza rám. Szerencsétlen állat biztos azt gondolta, ez se komplett.

Ránéztem az órára. Hát nem sok időm maradt. Villámgyorsan felkapkodtam magamra az idióta térdzoknit, a béna cipőt, a rövid piros-fekete kockás szoknyát, amiből ki van fél seggem, de mindegy, felülre pedig felöltöttem azt szűk fehér blúzt, amit Linda gondosan élére vasalt még tegnap este. Jajj, de „szépen” nézek ki! – csaptam össze tenyereimet, amikor belenéztem a tükörbe. Mint egy… nem is tudom mi… elcseszett piroska, vagy passz. Annyira nem illett hozzám ez a diáklány fíling. Nagyot sóhajtottam, bedobáltam pár füzetet meg tollakat a táskámba, - ami legalább megmaradhatott MCR-esnek -, és biztonsági tartalékként egy tornacipőt, csak mert én tuti nem fogok ilyen vérciki klumpaszerűségben flangálni, azt már nem!

- Siess Titanilla! – ordította fel az emeletre. Nem is feleltem, helyette leslattyogtam, és helyet foglaltam az asztalnál. Betoltam a számba pár kanál müzlit, de még ez is alig akart lemenni a torkomon, sőt olyan érzés volt, mintha inkább visszafelé mászna, úgyhogy felfüggesztettem a reggelizést. Biztos izgulok a mai nap miatt, és azért van.

- Köszönöm, elég volt. – toltam el a tálkát, aztán visszarohantam egy gyors sminkelésre. Ne én legyek az, akinek a legnagyobb karikák tátonganak a szeme alatt… Végre teljesen elkészültem, illetve rá lehetett fogni némi jóindulattal, hogy indulásra készen állok.

- Akkor szép napot, és ügyes legyél! – puszilt meg mosolyogva Linda, majd kiállt a ház elé integetni utánam, de nem is akárhogy, hanem ilyen igazi szépségkirálynős integetéssel. XD Azt hittem behalok rajta. Bedugtam a fülembe Frank mp4-ét, amin felzendült az első Green Day szám, csakhogy valami normális hangulatot adjon ennek a képtelen reggelnek. A zene ütemére lépkedve indultam meg az iskola felé.

****

Amint beléptem az előcsarnokba, elfogott egyfajta páni félelem. Olyan rideg, hűvös és sötét volt, belül annyi másik ember nyomorgott szorosan összezárva, hogy alig fértek el egymás mellett lökdösődés nélkül. Megálltam, nyirkos tenyerem megtöröltem a szoknyámban, majd biztos pontként jobb híján a táskámba kapaszkodtam, és úgy szorítottam, mintha épp ezen múlna majd az életem. Nagy nehezen sikerült eltalálnom a szekrényemhez, amiben a könyveimet fogom tárolni, már ha lesznek persze. Ijedten pillantottam körbe. Rém frusztráló, hogy senkit sem ismerek, viszont mindenki kíváncsian méreget, szinte átfúrnak a tekintetükkel, annyira bámulnak. Úgy éreztem, nem bírom egy perccel sem tovább, levegő kell, muszáj elhúznom innen. Gyorsan kidobáltam a szekrénybe, ami feleslegesnek ítéltetett arra, hogy egész nap magammal cipeljem, ellenőriztem, hogy tényleg átvedlettem-e abból az ókori cipőből az én csodálatos tornacsukámba, majd vállamra kaptam a tatyómat, és hangos nyikorgás kíséretében sikerült végre becsuknom a faliszekrényem ajtaját. Egy sóvár tekintetet sem tudok tovább elviselni magamon, azt vettem észre, hogy már javában rohanok az udvar felé, egyszerűen nem bírok bent megmaradni, vagy megfulladok… Út közben kis híján fellöktem pár embert, akik átkoztak is érte rendesen. Hát ennyit az én nagybelépőmről, szerintem már is csomó „imádót” szereztem magamnak. – húztam el keserűen a számat, és nagyot sóhajtottam. Elég távol kerültem mindenkitől, úgyhogy sétálva folytattam tovább rövidke utamat néhány padig. Szerencsére hót kihalt volt, így nyugodtan leülhettem egyre, anélkül, hogy bárki is szemrehányást tenne, amiért elfoglaltam a helyét. Türelmetlenül téptem fel a táskám egyik oldalzsebét, amiből előkotortam egy szál cigit. Kicsit megtört és viharvert volt, de a célnak megfelelt. Nem is dohányzok, de most szükségem van arra, hogy elszívjak egyet, csak hogy tompítson azon az idegen, ami bennem dolgozik. Még 10 perc volt a becsengetésig. Idegesen túrtam bele a hajamba. Fogalmam sem volt, hogy fogok innen felállni, és besétálni a terembe annyi másik ember közé. Féltem. Viszont elkésni, vagy ne adj isten meglógni sem akartam, mert azzal csak bonyodalmakat szereznék magamnak, az meg nem jönne túl jól rögtön az első napon. Már majdnem teljesen végigégett a cigim, amikor valaki megkocogtatta hátulról a vállamat. Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy a bagó is kiesett a kezemből, majdnem kiégetve a szoknyámat. Megfordultam, és feltérdeltem a padra, közben görcsösen kapaszkodtam a támlába.

- Te? – kérdeztem meglepetten, és hihetetlenül vékonynak tetsző hangon, de válaszként csak egy sejtelmes mosolyt kaptam.

- Szia! Hát emlékszel rám? – faggatott vidáman, fejét kissé oldalra biccentve. Iszonyúan bárgyú fejem lehet, ha ekkora kényszert érez arra, hogy egyfolytában vigyorogjon. Bizonyára rajtam mulat ilyen jól. Nagy erőfeszítés árán leküzdöttem magamban a vágyat, hogy rettentő értelmesen benyögjem, hogy „a közértes sráááác”. Helyette jobbnak láttam csak simán bólintani egyet. De azt se túl nagyot, nehogy még lelkesnek tűnjek, csak, mert cseppet sem voltam az.

- Jó újra látni. – mosolygott. - Főleg a bevásárlókocsi nélkül. – tette hozzá gyorsan zavartan. Erre nem tudtam mit felelni, már csak nevettem kínomban. Fasza. Az egyetlen élőlény, akit „ismerek”, az pont tanúja volt annak, ahogy tegnap seggre esek egyenesen egy  nagy kupac konzerv közé… Remélem mindenkinek elmondja majd, mekkora bénaság vagyok.

- Amúgy Sam vagyok. – igyekezett újra életre kelteni ezt a befagyott társalgást, már ha nevezhetjük egyáltalán annak. Udvariasan felém nyújtotta a kezét, és türelmesen megvárta, ameddig lehámozom ujjaimat a pad fatámlájáról, és kezet fogok vele.

- Tita. – mutatkoztam be még mindig lesütött szemekkel, aztán hirtelen felpattantam, mert távolról felhangzott az, amiről teljes mértékben megfeledkeztem: a csengő. És én még csak azt se tudom, melyik kibaszott teremben kellene megjelennem, szóval kitéptem a kezem az övéből, és rohanni kezdtem a főépület felé. Akkor esett le, hogy köszönni is elfelejtettem, amikor meglepetten utánam kiáltott egy ’neked is hello-t’. Uhh… egyel többen kerültek fel arra a listára, akik fogyatékosnak tartanak, mert hogy ő mostantól nem néz százasnak, arra a nyakamat rámertem volna tenni. Két értelmes szót nem nyögtem ki egész villámismeretségünk alatt. Hatalmasat rándítottam a vállamat. Mit izgatom magam ilyeneken? Inkább a teremre kéne koncentrálnom. Felfigyeltem egy nagyobb csoportra, akik éppen beözönlenek egy előadóba, és annak reményében, hogy talán ez az, amit keresek, odaszegődtem hozzájuk. Ezt hívják máknak. Végzős osztály, szóval valószínűleg idetartozom, és még időben értem be, mert a tanár csak most csoszogott be az osztályba. Mint egy múmia, de komolyan… Néhány másodpercig tanácstalanul álldogáltam a terem közepén, nem tudtam eldönteni, hova üljek, végül az utolsó sorban megpillantottam egy padot, ami üresnek tűnt. Remélem az is marad, mert ennél jobb helyet keresve sem találhattam volna. Elég kicsi vagyok ahhoz, hogy senki ne lásson egész nap, és minden erőmmel azon leszek, hogy meghúzzam magam. xD

Óriási megkönnyebbülés töltött el. Túléltem, hogy bevonultam ide, találtam helyet, nem is olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre hittem. Kifújtam a tüdőmben tartogatott levegőt, és nyugisan kipakoltam a tolltartóm a padra.

Kopogtattak. A tanárnő hangosan felmordult, és kiüvöltötte, hogy tessék. A diákok is zúgolódni kezdtek, én meg nem értettem, hogy mire fel ez az egész, úgyhogy kíváncsian nyújtogattam a nyakam az ajtó felé. Nem kellett volna. A fekete hajú srác lépett be rajta. Nem bassza meg, hogy osztálytársak leszünk??? – keseredtem el. Tuti hogy halálba fog szívatni a tegnapival.

Magabiztosan, felszegett fejjel, és természetesen nagyon ráérősen lekezelt minden sráccal, és egyenként köszönt mindenkinek. Gondolom, rendszeresen elkésik, mert erre utaltak a neki címzett beszólások. Én személy szerint, amint megláttam, egyből rásimultam a padra, és igyekeztem láthatatlan lenni. Vészesen közeledett felém, bár nem hiszem, hogy észrevett volna, annyira lapultam, de akkor is. Egyenesen elsétált mögöttem. „nehogyideülj, nehogyideülj, haladjtovább bazmeg” – mormoltam magamban összeszorított szemekkel, és reménykedtem, hogy sikerült megszuggerálnom. xD Sokat olvastam ilyesmiről, talán kicsit még hittem is benne, naivabb pillanataimban.

- Leülhetek? – áááááááá. Ezek szerint mégsem működik a ’ telepátiával hatni mások agyára’, vagy mi. :S Lófaszt se ér, feleslegesen próbálgatjátok, szóval hagyjátok is…

Válaszként csak morogtam egyet, mint a bolhás kutya, ő pedig a legnagyobb lelki nyugalommal lepattant mellém.