Miután heves dudálásokkal kísérve elkanyarodtak, mi még percekig csak álltunk a verandán, és bámultunk utánuk, majd Linda minden bizonnyal megunta, mivel befarolt a lakásba, én viszont továbbra is ott ácsorogtam egyedül magamat sajnálva. Tényleg elmentek nélkülem… Eddig még bíztam benne, hogy ez csak egy rosszívű tréfa, de nem. Komolyan gondolták, hogy nekem itt kell maradni, és befejezni a nyamvadt középiskolát. Hangosan felhorkantam, aztán mire észbe kaptam, már javában folytak a könnyek lefelé az arcomon. Azt se tudom, hogy miért, mert elvileg minden rendben. Úgy váltunk el, hogy szeretjük egymást, és minden szép/jó/tökéletes egyszóval fasza, de nekem mégis olyan hiányérzetem volt. Még mindig azt a pontot bámultam a horizonton, ahol a legutoljára láttam a fekete buszt, aminek most már hűlt helye, és egy jó ideig nem is jön vissza sajnos. Egykedvűen odébb rúgtam egy követ, majd leültem a lépcsőre, rákönyököltem a két térdemre, és megtámasztottam az arcomat. Fogalmam se volt mihez kezdjek hirtelenjében. Nem találtam a helyem. Annyira fura érzés volt, hogy idecsöppentem valaki másnak az életébe, ami nem is az enyém, és nekem nem is lenne itt keresnivalóm. Idegennek éreztem magam, egy idegen házban, egy idegen nővel, akivel mostantól össze leszek zárva…

- Kislányom, gyere be, még megfázol! – hallottam az ajtóból a vékony kis hangját, amint affektálva megszólal. Mire felelhettem volna, vagy bármi, már mellettem állt.

- Te sírtál? – rökönyödött meg. Á nem, csak párásodik a látószervem, úristen. -.-’

- Nem… én csak… mindegy. – csóváltam a fejem lemondóan. Hogyan is avathatnám a bizalmamba? Sík hülyének nézne a problémáimért, vagy amiért ennyire a szívemre veszek mindent, szóval maradt a hallgatás.

Lehajolt és megsimogatta a hátam. – Ne aggódj, a fiam imád, és meglátod, nagyon hamar újra itt lesz. Észre se fogod venni, olyan gyorsan el fog telni ez a kicsi idő. – nyugtatgatott szinte gügyögve. Viszont ezt a „Frank imád”-os dolgot olyan érdekes hangsúllyal mondta, mintha valami mögöttes tartalmat is szánt volna neki. Őszintén én kajakra azt éreztem ki belőle, hogy: ’ Imád, mert ha nem imádna, akkor nem tudott volna megfeledkezni arról, hogy te egy koszos kis utcalány voltál, aki a mocsokban fetrengett nap mint nap’. Mindezt persze lehet, hogy csak én képzelem ide, bár… Szerintem azért az anyjának vannak velem szemben fenntartásai.

- Most pedig ideje összeszedni magad, felállni, és bejönni, mert van délutánra egy meglepetésem. – lelkendezett jókedvűen, aztán visszasietett a konyhába, én meg csigalassúsággal felálltam, és bevánszorogtam utána, miközben arra gondoltam, hogy igenis kurva hosszú lesz nekem ez a két hónap…

A délután az meg minden volt, csak nem meglepő. Legalábbis számomra nem. Vagy csak én vagyok ennyire elégedetlen? XD Ugyanis baromira örvendenem kellett volna, de tényleg. Minden más lány boldog lett volna, ha beszabadul egy hatalmas plázába, és azt választ ki, amit csak akar, de én nem ilyen vagyok, engem ez hidegen hagy. Na mindegy. Linda ragaszkodott hozzá, hogy válasszak néhány konzervatívabb darabot is a ruhatáramba az iskola végett, mert szerinte úgy nézek ki, mint egy vadóc. Ezen jót röhögtem. Szóval vettünk néhány csodálatosan csinos kis szoknyát, amitől rögtön kavarogni kezdett a gyomrom, és első gondolatom az volt, hogy úgyis áthúzom, amint beérek a suliba, én ebben nem égetem magam, de muszáj volt megvenni, had örüljön szerencsétlen. Meg vettünk sima ingeket, továbbá egy irdatlanul béna félcipőt térdzoknikkal. Bizonyára az egyenruhához. Tehát még ennyi öröme se lehet majd az embernek, hogy egyedi maradjon, mindannyian ugyanúgy fogunk kinézni, mint a birkák, pff. Viszonylag hamar végeztünk, utána átballagtunk az írószerosztályra, ahol megvette nekem szinte az összes cuki kislányos füzetet, meg madártollas végű rózsaszín ceruzát. Nem kellett sok idő levágni a diagnózist: Lindának sose volt lánya, és rajtam fogja kiélni magát, azzal, hogy az összes undorító és rikító dolgot megveszi, mert azt hiszi, hogy ez minden kiscsaj álma. Én már csak sóhajtottam egyet, és igyekeztem lemaradozni, úgyse kérdezi meg, én miből melyiket akarom. Majd talán egyszer felvilágosítom, hogy nálam nem jön be az ilyesmi, de még hagyom, nem akarom elrontani a kedvét. Távolabb a műszaki cuccoknál valósággal földbe gyökerezett a lábam. Megpillantottam egy fekete pólós pasit, aki háttal állt nekem, de annyira olyan volt, mint Frank. Minden mozdulata, ahogy lépked, ahogy megigazítja a haját, ááá. Ösztönösen a nyomába szegődtem, és loholtam utána, bármerre is ment. Szerintem a képzeletem csúnyán becsap, mert ő nem lehet Frankie, biztos nem. Viszont hiába győzködtem magam, nem bírtam levenni róla a szemem. Biztos tudod milyen érzés az, ha szeretsz valakit, és nem láthatod… Akaratlanul is megakad a szemed mindenkin, aki egy kicsit is emlékeztet rá, és úgy egyébként is mindenkiben őt keresed. Eddig nem tudtam milyen ez, de kezdtem rájönni, és szar. Épp totál hülyét készülök csinálni magamból azzal, hogy követem itt szegényt. Égő volt, ahogy kommandózok a müzlis dobozok között, és nyújtogatom a nyakam, csak hogy jobban láthassam. Nem figyeltem eléggé, és ahogy kiértem az egyik sorból, nekiszaladtam valaki kosarának, ami mellesleg tele volt, így a tartalma is kiborult félig-meddig. Majd lesült a képemről a bőr, és zavartan segítettem összeszedni, miközben nem győztem bocsánatot kérni. Miután végeztem, úgy megindultam az ellenkező irányba, mint akit puskából lőttek ki, fel akartam szívódni.

- Várj, azt hiszem, ezt itt felejtetted! – megálltam, és behúzott nyakkal hátrafordultam, reménykedve, hogy nem nekem szóltak, és pucolhatok innen. Csak ezt ne! A srác volt az. Kezében pedig azt a Sallinger könyvet lobogtatta, amit azelőtt nézegettem, mielőtt még elüttettem magam a bevásárlókocsis öreg házaspárral. Egy pillanatra a szemébe néztem, majd előrefordultam, és mentem tovább, mintha nem is nekem szólt volna.

- Mi az, mégse a tiéd volt? – kérdezte csalódottan, és szemem sarkából láttam, hogy lapozgatni kezdi a könyvet. Na jó, ennyire még én se lehetek tapló, szóval visszafordultam és odasétáltam hozzá. Kicsit se volt ám ciki. Először megjátszom hogy nem hallom, nem látom, sőt észre se veszem, aztán meg vörös fejjel odavánszorgok a könyvemért, amiből mellesleg egy példány volt az egész szaros üzletben, szóval kellett is nem kicsit.

- De, bocs, tényleg én ejtettem el. Hát köszönöm, hogy felvetted. – daráltam, és kivettem a kezéből a jogos tulajdonomat, nehogy még kedvet kapjon hozzá, hogy megvásárolja előlem. Akkor mondjuk minimum vér folyna, az tuti.

- Szívesen. – mosolygott rám kedvesen. Örömmel állapítottam meg, hogy szemből már egyáltalán nem emlékeztet Frankre. Hogyan is lehetne ugyanolyan, mikor belőle csak egy van? Bár a hajviselet, meg a piercing az stimmelt, de egyébként a vonások nem.

- Akkor szia, és kösz. – mondtam, és gyorsan köddé akartam válni, meg eszembe jutott, hogy tulajdonképpen azt se tudom, hogy Linda hova lett. Elvesztettem. Vagy inkább ő engem? Nézőpont kérdése végülis. Aztán végszóra meg is jelent. Odafutott hozzám és átölelt.

- Hol jártál? Már mindenütt kerestelek!!! – rivallt rám, legalább, mintha ötéves kis szar takony lennék, aki elkódorgott. Alig bírtam ki, hogy ne röhögjek a képébe, de inkább igyekeztem némi bűnbánatot mutatni, amiért fejfájást okoztam neki.

- Ööö… ezt megkaphatom? – kérdeztem a könyvre mutatva, és igyekeztem aranyosan nézni.

- Hát persze. – enyhült meg mosolyogva, belém karolt, és úgy mentünk a pénztárig.

A nap további része se volt valami hihetetlenül izgalmas. Hazaértünk, én lestrapáltan beestem az ajtón, aztán amíg Linda kotyvasztotta a vacsorát, addig rendet raktam az újdonsült cuccaim közt, amik legfőképpen egy rakás szarra emlékeztettek, grátiszként minduntalan eszembe juttatták, hogy holnap reggel iskolába kell mennem. :S

Nagyon lehangolt voltam egész nap, valami hiányzott. Nem éreztem magam egésznek. Mintha valaki egy életlen szikével kihasított volna belőlem egy darabot, ami hozzám tartozik, mert a részem. És én minden porcikámmal ezután a kis darabka után sóvárgok, hogy visszakaphassam, és újra egész lehessek. Azt hiszem megint sikerült kissé elragadtatni magam, de legalább ennyire hiányzott nekem most Frank.

- Tita gyere le gyorsan! – riasztott fel Linda hangja az elmélkedésből. Nem kellett kétszer mondani, úgy rohantam, mint egy versenyló. Lihegve parkoltam le mellette. Az előszobában állt, és a fülére szorította a telefont, én pedig türelmetlenül toporogtam a lábammal. Tudtam, hogy csak Ő lehet, és alig bírtam kivárni, hogy átadja végre nekem is azt a kummadt telefont. Még két perc, és nem állok jót magamért. Szerencsére gyorsan elköszönt, utána a kezembe nyomta a kagylót, és illedelmesen távozott a szobából. xD

- Frankieeeee! – sikítottam bele önkívületben a vonalba, mintha csak évek óta nem hallottam volna semmi infót róla.

- Áááá, azt hiszem, egy dobhártya mehet mínuszba, de neked is szia, te is hiányoztál. – mondta. Hallottam a hangján, tudtam, hogy mosolyog, szinte láttam magam előtt.

- Te is, jajj el se tudod képzelni, hogy mennyire. – szomorodtam el újra. Eszembe jutott, hogy hány ilyen napon kell még túlesnünk, amikor ugyanezeket a szavakat fogjuk kiejteni a szánkon, ugyanígy. Már előre féltem tőle, mi lesz, ha egyszer csak valamelyikünk már nem fogja komolyan gondolni, csak úgy megszokásból mondja majd?  Gyorsan elhessegettem a gondolatot.

- Mennyire? – vigyorgott a túloldalon.

- Nagyon basszameg, már elkezdtem a strigulákat húzni az ágyad lábára. – röhögtem én is. – Többiekkel mi a helyzet? Hol vannak?

- Hát tippelj! Bob alszik, Ray gitározik, Gee és Mikey pedig épp most verekedtek össze az utolsó adag kávén. – látszott, hogy jót mulat saját magán. Vele együtt nevettem.

- Jellemző. – szűrtem a fogaimon keresztül morogva.

Kicsit még beszélgettünk mindenféléről, főleg, hogy milyen lesz újra találkozni. Mondom, mintha egy éve élnénk távkapcsolatban, pedig még egy teljes 24 óra se telt el. Aztán pontosan ezekről a tervekről kanyarodtunk vissza a tegnap éjjel emlékéhez, amiről éppen lett volna mit sztorizgatni… ha vissza nem jön Linda. Mert sok minden eszembe jutott volna még, de hát nem előtte. Az hiányozna csak, hogy meghalljon dolgokat. Szóval szépen lassan elköszöntünk, ami nagyon nehezen ment. Majdnem hosszabbra nyúlt, mint az egész telefonálás. Egyikünk se akarta lerakni azt a kurva kagylót, mintha azzal elveszítenénk a másikat. Végül én untam bele hamarabb, és visszaillesztettem a helyére a telefont, majd ezzel az újonnan támadt hatalmas űrrel a szívemben ültem le Lindával szembe a vacsoraasztalhoz.