A létező összes vér a fejembe szökellt, és vörösre festette az arcom. Villámgyorsan lefejtettem a lábaimat Frankről, viszont még mindig kapaszkodtam belé, mintegy utolsó mentsvárként. Vártam, hogy kinyögjön valamit, ami majd kiment minket ebből a képtelen helyzetből. Például mondhatnánk, hogy előre gyakoroltunk az anatómia-óráimra. Hátha…

- Frank Anthony Iero!!! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még közszeméremsértést követsz el, közvetlenül a házunk előtt… És… és… főként a szomszédaink előtt. Nem szégyelled magad??? – jajjajj… nem túl biztató. Ahogy beszél, az orrlukai teljesen kitágulnak, és merednek bele a vakvilágba. Ha nem lennék ekkora kínban, talán nevetnék is ezen, de most… Inkább elsüllyedni szerettem volna. De azt valami baromi erősen.

- Semmi rosszat nem tettünk, de tényleg. – szólalt meg csendes, de határozott hangon Frankie. Én meg csak elbújtam mögötte, és lapítottam. xD

- Hogy semmit? Majdnem itt… na, mindegy. – legyintett, de enyhült a harag a szemében.

- Figyelj… Ahonnan te nézted, abból a szögből biztos rosszul látszott az a semmi. – kacsintott rá Frank játékosan.

- Fiam, te sosem javulsz meg. – csóválta a fejét mosolyogva. – Na, indulás befelé vacsorázni! – parancsolt ránk, majd eltűnt az ajtóban.

Miután bement, szinte egyszerre bukott ki két hatalmas sóhajtás belőlünk.

- Ez necces volt… - bámultam magam elé dermedten, és magamban azon morfondíroztam, hogy be nem teszem többet a lábam azon az ajtón, akkora égést produkáltam az imént.

- Nyugi, szerintem már el is felejtette, nehogy ezen aggódj. – puszilta meg az arcom vigyorogva.

- Komolyan gondolod? – húztam fel a szemöldököm.

- Hááát…. – kezdte, de oldalba vágtam. – Jó, tutira elfelejti, ne parázz, csak menjünk be, vagy még megint kijön, és lehet hogy magával hozza mondjuk a… sodrófáját. – nézett a szemembe extra komolyan.

- Úristen, olyan is van neki? – kérdeztem hüledezve.

- Jaj, nem kell mindent készpénznek venni, csak vicceltem. – emelt le a korlátról, és leporolta a seggemen a nadrágot, kicsit talán túlzott beleéléssel is.

- Hagyd abba, mert tényleg kijön, és ellátja a bajunkat, hogy paráználkodunk! – súgtam oda neki röhögve.

Odaértünk a bejárathoz, de valamiért nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Egymást csitítgattuk, de mire én abbahagytam volna, Frank még jobban rákezdte. Az ő röhögésén pedig nem lehet nem röhögni, szóval ez egy ördögi kör. XD

- Na… kuss, és pókerarc! – tettem össze könyörgőleg a kezeim, majd lenyomtam a kilincset.

Gyorsan belapátoltunk az arcunkba pár falat kaját, aztán valamennyi udvarias társalgás után leléceltem. Hagyni akartam, hogy kettesben beszélgethessenek, elvégre alig találkoznak, és nem akartam zavarni. Felmentem az emeletre, lezuhanyoztam, beraktam a lejátszóba halkan Frankie egyik Misfits cd-jét, és közben nyúztam Rev-et. Próbáltam rávenni, hogy labdázzon, de nem igen ment. Olyan lusta szegény… Mire megmozdul, a labda már rég bepattan valamelyik sarokba, aztán még nekem kell bemászni, hogy kiszedjem. Jegeltem a dolgot inkább, és hagytam, hogy kimenjen a szobából. Pff, még a kutyájuk se bír engem, ezt nem hiszem el! És az anyja, ő meg aztán végképp nem. A mai nap után… Biztos nincs rólam túl jó véleménnyel. Franknek persze könnyű. Bele se gondol, hogy nem neki kell vele maradnia, és itt élni ki tudja meddig. De én holnaptól csak rá leszek utalva. Rá és a jóindulatára, amiről fogalmam sincs, hogy meddig fog kitartani. Lehet, hogy amint Frank elhúz, engem is kidob, úgy ahogy jöttem. Na jó, azért ez kicsit erős feltételezés, de elég sokat csalódtam már emberekben, és megtanultam, hogy sose bízhatok. Senkiben… Abbahagytam a járkálást, és leültem az ágy szélére. Óriási sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Annyira nincs kedvem semmihez sem. Velük akarok menni, nem fogom tudni ezt végig csinálni. Mindent el fogok cseszni, mint eddig, és sose fogom tudni befejezni a sulit se. Nem, nem maradok. Miért kell? Frankie meg el se ment, és már most hiányzik, pedig tudom, hogy itt van lent. Váratlanul tört elő két kövér könnycsepp, és mire letörölhettem volna, már egészen az államnál jártak. Pedig nem is akartam sírni, megfogadtam, hogy ma nem… Attól, hogy még ezt se tudtam betartani, még jobban elkeseredtem, és a két könnycseppből sok lett. Lassan félő volt, hogy elárasztom vele Frank szobáját, és bele fogunk fulladni…

- Te mit csinálsz itt a tök sötétben? – lépett be Frank, és éppen megbotlott egy halom nemtom miben.

Gyorsan letöröltem a felsőm ujjával a könnyeket, és igyekeztem a legkevésbé fátyolos hangon megszólalni. – Semmit.

- És ööö… ehhez a semmihez kellett ez a barlang-feeling? – kérdezte habozva, majd egyre közelebb jött hozzám, és leült mellém az ágyra. Jéghideg tenyerem a kezébe bújtatta, és halkan beszélni kezdett:

- Figyelj Tita, én tudom, hogy nem könnyű… – már itt éreztem, ahogy újabb könnycseppek lepik el a szemem, nem győztem visszanyeldesni a könnyeimet, de erős akartam maradni, legalább egyszer sikerülne, hogy baszná meg a kurva eget! –… De ki fogjuk bírni, és ez a kis idő olyan gyorsan eltelik, majd meglátod… Mindennap beszélni fogunk, jó lesz? – szorította meg a kezem gyengéden, én pedig még mindig mozdulatlanul ültem mellette, a fejemet pedig valahol a földön lógattam, legalábbis nekem nagyon úgy tűnt. Igazából összeszorítottam a fogaimat, és rettenetesen erőlködtem azon, hogy ne bőgjek, mert tudtam, hogy sose hagynám abba, ezt pedig nem csinálhatom vele, hogy kiborítom az elutazásuk előtt holmi gyerekesnek tűnő hisztivel. Pedig… szívem szerint belekapaszkodnék, és sírva könyörögnék, hogy vagy maradjon itt, vagy engem is vigyen el magával. Na de azért… büszkeség is van a világon, szóval…

- Tita… kérlek, mondj te is valamit. Vagy nem így gondolod? Mit szeretnél? – hogy MIT?  Hát pont nem ezt, ami most van, de mindegy Frank, pfff.

Megköszörültem a torkomat, csak hogy lehetőleg hang is jöjjön ki rajta: - Mindjárt jövök! – téptem ki a kezem a markából, és beviharzottam a fürdőbe. Megkapaszkodtam a mosdó két szélében, és farkasszemet néztem a tükörképemmel. Egy pillanat erejéig egészen megszédültem. Úristen, hogy fogom kibírni nélküle? Már most rosszul vagyok, akkor mi lesz később? Úgy éreztem, mintha valaki hátulról fojtogatna, alig kaptam levegőt.

- Jól vagy? Mit csinálsz eddig? – hallottam Frankie hangját egészen közelről. Biztos voltam benne, hogy az ajtó túloldalánál toporog.

- Minden oké. – válaszoltam nem túl sok meggyőződéssel bár, de…

Kinyitottam a csapot, és hidegvizet locsoltam az arcomba. Jólesett, ahogyan hűsítette a bőrömet, kicsit magamhoz tértem tőle. Újból visszanéztem a képmásomra. Egy-két zabolázatlan hajtincs helyre igazítása, és kész is. Vizes tenyeremet a pólómba töröltem, aztán gyorsan kimentem, mielőtt még meggondolom magam, és végképp beveszem magam a retyóba, hogy itt is aludjak, az pedig senkinek sem lenne jó. xD

Frankie idegesen járkált a szobában fel-alá.

- Végre, hogy… - de nem fejezhette be, mert olyan lendülettel öleltem át, hogy szerintem beszélni is elfelejtett. Magamhoz szorítottam, amilyen szorosan csak tudtam, fejemet pedig a mellkasába temettem.

- Hé… hé… ennyire hiányoztam kemény 5 perc alatt? – emelte meg mosolyogva az állam, hogy a szemembe nézzen.

- Hát… - vontam meg a vállam nevetve, majd ismét hozzábújtam. Annyi mindent szerettem volna mondani, de valahogy a szavak nem jöttek a nyelvemre, pedig csomót agyaltam rajta, hogy mit és hogyan fogok majd elmakogni neki, de semmi… Ezek a nagy, értelmes gondolatok most cserbenhagytak, mert nem jutott eszembe belőlük egy sem. Tudatni akartam vele, hogy mennyire szeretem, hogy már most hiányzik, hogy bármikor képes lennék érte bármire, és hasonlók, de nem ment. Ha ezt elkezdem, akkor nem fogom kiállni bömbölés nélkül úgyhogy… Végül úgy határoztam, hogy szavak helyett beszéljenek a tettek. Ha nem tudom elmondani, majd megmutatom neki, mit érzek… Meg akartam ajándékozni egy,- hosszú időre- utolsó közös éjszakával, amit talán soha nem fog elfelejteni.