- Hello! Na, milyen volt? Túlélted? – sétált ki elénk Frank mosolyogva a garázshoz, majd megölelt. Lindára sandítottam, aztán vissza Frankiere. Nem akartam előtte nyavalyogni, ezért csak szűkszavúan bólintottam egyet.

- Valahogy nem sikerült teljesen meggyőznöd! – dünnyögött és állát a vállamra támasztotta. – Mi a baj? – súgta a fülembe. Linda hallótávolságon kívül került, mivel heves pletykába kezdett az egyik járókeretes szomszéd nénivel. Némileg megnyugtatott, hogy talán a nyanya elvonja a figyelmét rólunk. Olyan kellemetlenül éreztem magam a közelében, nem tehetek róla. Halál kedves, meg minden egyéb, de… Mégis fusztrál. Ő Frankie anyja, és én mindenáron meg akartam felelni neki, még mozdulni se igazán mertem, nehogy bármit elrontsak, mert hajlamos vagyok rá. Hajtottam arra, hogy megnyerjem a rokonszenvét.

- Hé, hol jársz? Mi történt? – rántottak vissza Frank szavai a valóságba.

- Hát… Semmi extra. – mosolyogtam erőltetetten. Éreztem, amint könnyeim épp utat készülnek törni maguknak, és én mindenáron küzdeni akartam ellenük. Nem akartam sírni. Nem ma, és nem most. Arra még úgyis ráérek, ha egyedül leszek, de nem állt szándékomban az utolsó közös napunkat elrontani azzal, hogy végigbömbölöm, és fuldoklok az önsajnálatban… Egy pillanattal később Frank kezei kalimpáltak széles mozdulatokkal közvetlenül az orrom előtt.

- Fogadjunk, hogy meg se hallottad, amit mondtam. – nézett rám résnyire összeszűkült szemekkel.

- Hogy mi? Ja, persze. Úgy értem, dehogyisnem, khm. – próbáltam menteni a menthetőt.

- Istenem, de tudtam, hogy nem is figyeltél! – vigyorgott fejcsóválva, és megcsókolt. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mert így legalább kiderült, hogy nem haragszik. Borzasztó, hogy mennyire rettegek még mindig attól, hogy egyszer csak elvesztem. Pontosabban, talán nem is ettől tartok. Hanem, hogy észhez tér, kinyílik a szeme, és rájön, hogy ő jobbat érdemel nálam. Sokkal jobbat. Mindig ez motoszkált bennem. Á, mikre gondolok. Nem elég, hogy ma könnyes-nyálas búcsú, még ilyenekkel rémítgetem magam. Pff.

- Akkor, esetleg… megismételnéd, hogy mit akartál? – kérdeztem hozzábújva.

- Arra gondoltam, talán szeretnéd látni a kedvenc helyeimet. Hogy hol nőttem fel, meg hol marhultunk a haverokkal, hova mentem, ha szomorú voltam, vagy… ilyesmik. – mosolygott iszonyat édesen. – Együtt elmehetnénk. – fejezte be a mondatfüzért. Olyan hihetetlen, hogy mindent meg akar osztani velem. Ránéztem. Mintha kissé zavarban is lenne attól, amit felajánlott, pedig semmi nincs benne. Csak személyesek. Számára jelentősséggel bírnak ezek a helyek, mert emlékeket képviselnek, és, talán ha megmutatja, még jobban kiadja magát előttem. Tudtam, hogy ezt gondolja. Elégedett vigyor terült szét az arcomon. Akkor előbb-utóbb Frankie olyan átlátszó lesz számomra, mint egy fehér papírlap. Meg hát itt lesz a drágalátos anyucikája, és majd nagy unalmamban szépen alaposan kifaggatom az egyetlen kisfiáról. Tényleg, Linda!

- Nagyon jó lenne. De ő mit fog szólni? – böktem fejemmel a még mindig traccspartizó Lindáék felé. – Alig voltál itthon. Nem szeretné, hogy inkább maradj? – kérdeztem színtelen hangnemmel, várva az igenlő választ.

- M-m. Nem is kérné. Tudja, hogy veled akarok ma lenni. Megbeszéltük. – mondta, miközben apró csókokat lehelt a nyakamra. Hátrahajtottam a fejem, és élveztem a pillanatot, de… Felfigyeltem arra, hogy a közeli fülbaszogtató csevely abbamaradt, és két kíváncsi és sóvár öregasszony les ránk nagy szemekkel, cseppet megbotránkozva. Ezért? Pedig semmi se történt, ők meg úgy bámulnak, mint ha legalábbis itt estünk volna egymásnak.

- Öhm, Frank! – toltam el magamtól a fejét, ő pedig meglepetten ocsúdott fel. Farkasszemet nézett velük. Bevágott egy kisfiús vigyort, ami abból tevődött össze, hogy a létező összes fogát kivillantotta. – Szia anya! Leléptünk, majd jövünk! – integetett neki hevesen, aztán elkapta a kezem, és maga után vonszolt. Épphogy ki tudtam nyögni egy ’viszlát’-ot, mert már a parkon túl jártunk.

Fantasztikus délutánt hagytunk magunk mögött, tele olyan momentumokkal, amikre bármikor szívesen emlékszem majd vissza. Frankie mellett lehetetlenség unatkozni, vagy szomorúnak lenni, mert mindig tesz valamit, amitől percekig visítva-fuldokolva röhögök.  Olyan, mint egy bohóc, aki megmaradt örök gyereknek, és nem érdekli senki más véleménye, csak jól akarja magát érezni. Na, ő ilyen, és talán pont ezért szerettem ennyire bele. Mer másnak lenni, és nem beállni a sorba, hogy ugyanolyan legyen, mint az összes többi tucat, akinek egy önálló gondolata sincs.

Végigjártunk egy csomó helyet. Minden fontosabb zugot, aminek valaha is szerepe volt az életében. Beültünk egy eldugott moziba valami régebbi filmet megnézni, közben pattogatott kukoricával dobáltuk az előttünk ülőket, de csak szolidan, sose úgy, hogy észre is vegyék, ki volt. Könnyű dolgunk volt, mert a hátunk mögött 2 kissrác ült, akire bármikor rákenhettük az egészet, bár Frankie felhorkanó röhögését már ennél nehezebb volt leplezni. Botrány, ahogy nevet, főleg, hogy nem tudja abbahagyni.

Mozi után beültünk kajálni egy kissé lepusztult, de barátságos étkezdébe, természetesen vega-hamburgert enni, salátával. Ezelőtt se voltam valami nagy húsevő, de mióta velük vagyok, automatikusan letettem a dologról, és ugyanazt eszem, mint ők. Nem kért rá soha senki, egyszerűen jobbnak láttam idomulni, viszont nem azért kezdtem bele, hogy Franknek imponáljak, hiszen akkor még meg sem fordult a fejemben olyasmi, hogy mi valaha is összejöhetnénk. Komoly, felnőtt emberekhez méltóan a továbbiakban leamortizáltunk egy fél plázát, és kb. tövig lejártuk a lábunkat. Hiába gyalogoltunk már eleget egész nap, én ragaszkodtam hozzá, hogy hazafelé is sétáljunk, mert annál hosszabb ideig lehetünk együtt. Szorosan átölelve egymást, apró léptekkel sétáltunk a házuk felé, a lenyugvó nap fénye pedig megvilágította, és a maga tarkaságával kiszínezte előttünk a hazavezető utat. Ekkora óriási giccset eddig csak rossz Hollywood-i romantikus filmekben láttam, de boldogan állapítottam meg, hogy így átélve, hmm sokkal jobbnak hat. Ahogy a nap elbújt, a levegőn hűvösség lett úrrá, úgyhogy a lehető legszorosabban bújtunk egymáshoz. Megálltunk, ő pedig megcsókolt. Elkapta a derekam, és magához húzott. Igazi, szenvedélyes csók volt, amiben benne van, minden, ami kell, és rendesen megremegteti a lábaidat.

- Most pedig… Kapj el, ha tudsz! – kacsintott egyet, majd elengedte a derekam, és szaladni kezdett. Na, ezt ne! – gondoltam magamban, és karba fontam mellkasom előtt a kezeimet. Komolyan azt akarja tőlem, hogy egy háztömbön keresztül lélekszakadva rohanjak utána?!

Mivel nem állt meg, hanem futott tovább, gondolom igen. Meggyorsítottam a lépteimet. Most fordultam be Frankék utcájába. Huh. Ennyi futást talán még én is kibírok, szóval kocogni kezdtem utána, bár elég kevés volt az esélye annak, hogy utolérem. XD

A házuk előtt lévő korlátnál ácsorgott, amikor odaértem hozzá. Hangosan zihált, és kezeit a térdén pihentette. Én csak megcsóváltam a fejem.

- Talán kevesebb bagó, és nem köpöd ki a tüdődet a placcra. – mondtam szemrehányóan.

Hátranézett a vállai felett, és felröhögött. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki komolyan vesz. – Ugyan máááár. – nevetett.  – Te nem cigizel, mégis lassabban jöttél, mint egy rokkantnyugdíjas. – Uhh… Rendesen belegázolt a kis önbecsülésembe. Szóval ennyire eltunyult izé… puhány lennék?

- Ehh… - ha szemmel gyilkolni lehetne, Frank bizonyára már kiterítve feküdne a járdán, olyan szemeket meresztettem rá.

- Jól van már, Tita. Tudod, hogy nem úgy gondoltam! – ölelt át engesztelő szándékkal, én pedig némi, - büszkeségem iránti ragaszkodásból elkövetett-, ellenállás után hajlottam a békülésre. xD Ajkával szorosan tapadt enyémre, és követelőzően csókolt, már-már erőszakosan. Felültem a korlátra, ő pedig mellém támasztotta a karjait, és megtartott, nehogy leessek. Azt hiszem kissé belemerültünk a dolgokba. Simogatni kezdtem, és éreztem, ahogy a teste válaszként megremeg. Most azonnal többet akartam… Befejezni, amit elkezdtünk. Lábaimat a csípője köré fontam, és hozzátapadtam, amennyire csak lehetséges volt a rajtunk lévő ruháktól. Benyúlt a pólóm alá, és ujjaival finoman végigszántott a hátamon, és a gerincem ívén, én pedig a fülét harapdáltam.

- Hát ti a mi a fészkes fenét műveltek itt fényes nappal? – Ahogy felnéztem, láttam, hogy Linda áll mellettünk döbbenten.