Azért valahol bosszantó tudott lenni, hogy Frank mindig kiharcolja az igazát. Lassan olyan leszek, mint egy marionett-bábu, akit ide-oda rángatnak. Úgy érzem, elvesztettem a saját akaratomat. Frank csak rám néz, én meg már olvadok is, és azt teszem, amit kíván tőlem. Áh, mindegy. Belemenni ebbe a nagy családi látogatásba is… Előre borsódzott a hátam az egésztől. Rettentő hamar hétvége lett, szinte pillanatok alatt elteltek a napok. A csomagjaink hirtelen valahogy az ajtó mellett álltak, mire észbe kaptam, pedig már javában robogtunk a busszal a reptér felé.

****

Megérkeztünk a terminálba. Egymásba kapcsolt műanyagszékeken ültünk szépen sorban. Csomagjainkat már elvitték, de nekünk még itt kellett dekkolni. Még ez a várakozás is! Annyira gyűlölök tétlenül ücsörögni.

- Mindjárt jövök! – pattant fel Frank, és szinte elrohant.

- Ezzel meg mi van? – néztem körbe, de senkit nem foglalkoztatott annyira a dolog, hogy választ is keressen rá, csak a vállukat rángatták. Néhány perc múlva visszajött. De annyi csokival, hogy nem fért el a két markában.

- Frankie! – röhögtünk egyszerre.

- Mi a baj? – kérdezte ártatlanul. – Nektek IS hoztam. – vigyorogta, aztán mindenkinek a kezébe nyomott pár csokit, de magának is tartott meg belőlük bőven.

- Az American Trans Air megkéri utasait, hogy azonnal fáradjanak fel a 624-es járatra, mely 10 perc múlva indul a 4-es megállóhelyről… - szólalt meg a hangosbemondó monoton és életunt hangon. Felkaptuk a kézitáskákat, és megrohamoztuk a gépet. Ahogy Frank megfogta a kezem, én is tiszta csoki-maszatos lettem tőle, de csak nevettem az egészen, nem bosszankodtam.

Igazán eseménytelenül telt el az út. Azt hittem, jobban fogok fosni az egész repüléses mizériától, hiszen még életemben nem voltam ilyen járműnek még csak a közelében sem. Viszont nem is paráztam. Felszálláskor ugyan rázkódott picit a gép-állítólag a turbulencia miatt-, de utána már nem volt semmilyen probléma. A géppel. Mert én hülyébbnél-hülyébb gondolatokat szültem magamban. Végignéztem útitársaimon, akik tátott szájjal aludtak mellettem. Kuncogni kezdtem rajtuk, aztán sietve a szám elé kaptam egyik kezem, nehogy felébresszem őket. Kár lett volna megzavarni ezt a nyugis pihenést. Meg olyan arik, amikor alszanak… Én csak irigyeltem őket, az álmukért, mert nem bírtam volna elaludni, annyi mindenen aggodalmaskodtam jelen pillanatban. Szívem a torkomban dobogott. Miért csináltam ezt magammal? Miért nem mondtam, hogy megvárom őket valahol, de nem akarok jönni? Mennyivel jobb lett volna pedig… Milyen lesz vajon Linda? Kedves? Vagy mogorva? Egy szottyadt kis rosszkedvű öregasszonyt képzeljek el? Vagy inkább Frankből kiindulva egy vidám, pörgős rock-mamit? Nem is tudom… Az viszont száz, hogy engem nem fog kedvelni. Ezen görcsöltem azóta, mióta Frankie kimondta, hogy ideutazunk. Próbáltam nem látványosan szenvedni, de belül rettegtem. Vajon melyik anya kívánna a fia mellé egy ilyen kétes eredetű szerzeményt, mint én? Biztos voltam benne, hogy Linda-anyu sikító-frászt fog kapni tőlem, amint meglát… Na, nem nézek ki annyira gányul, csak hát… Ha megtudja a „történetemet”, hogy fogja fogadni? Milyen lesz vele beszélgetni? Egyáltalán mire számítsak? Kihallgatásszerű pontossággal ki fog faggatni a kisfiáról? Már láttam is lelki szemeim előtt az egész elbaszott jelenetet:

„És… Hogyan ismertétek meg egymást?” Erre majd mi nagy őőő-zéssel, meg úúú-zással próbálunk kitérni a konkrét válasz elől, ugyanis mit is mondhatnánk. Hm, csókolom, tetszik tudni, én éppen betörtem hozzájuk, rajtakaptak, befogadtak, aztán meg csak úgy hopp, összejöttünk, vagy mi? Lehet, infarktust is kapna szegény. Mit szólna, ha tudná, hogy honnan jöttem, mennyire nincs semmim, és csak egy hajléktalan voltam, akit mindenki megvetett? Úristen, talán még Frankiet is kitagadná, amiért leállt velem… Ezt meg se kérdeztem Franktől, hogy mondott-e rólam neki előzetesen valamit? Hogyan harangozta be az érkezésemet? Hát… annyit már tud az anyja, hogy valami észlény lehetek, ha még a gimiből is kimaradtam. Bántott az egész, hogy most ez alapján fog mindenki megítélni. Biztosan tök sötétnek fognak nézni. Folyamatosan pörgött az agyam, a fejem már majd leszakadt a sok gondolkodástól, nem vagyok én ehhez hozzászokva. XD

Addig morfondíroztam, míg végül nagy nehezen engem is elnyomott valami kósza álom.

****

-… perceken belül földet érünk, köszönjük, hogy minket választottak, reméljük, hogy elégedetten távoznak tőlünk, és egy kényelmes utazást tudhatnak maguk mögött… - hangzott fel a promotáló-szöveg. Felriadtam rá, és gyorsan elkezdtem felvenni a pulcsimat, meg keresgélni Mikey iPod-jának fülhallgatóját, amire sikeresen rátehénkedtem, és valahonnan a seggem alól kerítettem elő neki, nagy rosszalló nézésekkel tarkítva, amivel ő nyugtázta ezt az eseményt.

- Öhm… tessék! – nyújtottam át kínosan vigyorogva neki.

 - Kösz, most legalább már tudom, kinek nem szabad kölcsönadni! –sandított rám, és összeborzolta a hajam.

- Mikeeeey! – morogtam még mindig álmosan. Ha nem most kelek, szét is töröm az arcát, amiért még jobban összekócolt. Most tiszta elmebajos séróm lett, hála neki. Sürgősen keresnem kell majd egy tükrös-felületet, ahol rendbe szedhetem magam, nem akarom, hogy

Linda azt higgye, még életemben nem láttam fésűt. XD

Kibandukoltunk a reptér csarnokából, kint pedig nagy ölelések kíséretében elbúcsúztunk egymástól, mivel mindenki a saját otthonába igyekezett menni. Külön taxikban tartottunk úti célunk felé, ezért kellett még itt elköszönni.

- Azért még találkozunk, mielőtt visszatérünk a mókuskerékbe! – kiabálta visszafelé nekünk Gee.

- Ne fenyegess, bazmeg! – röhögtem. – Ok, remélem is! – helyesbítettem gyorsan, nehogy komolyan vegyék.

- Mehetünk? – karolt át Frankie, és a taxi felé terelgetett. Bólintottam, ő pedig kinyitotta előttem az ajtót, és beszálltunk hátulra. Óriási gyomoridegemmel kísérve robogtunk a házuk felé…

Leállt az autó motorja. Megérkeztünk. Összerázkódtam. Alig mertem oldalra nézni, ahol a kérójuk állt. Végül mégis győzött a kíváncsiság. Odapillantottam, és egy aprónak mondható, de nagyon szépen gondozott, csinos lakást láttam, ami első ránézésre elnyerte a tetszésemet. Lerítt róla, hogy gondos kezek munkája ez a mérhetetlen nagy rend, amivel a kis előkertet karban tartják.

- Minden oké? Nem akarunk bemenni? – szorította meg Frank a tenyerébe bújtatott nyirkos kezemet.

- De… persze! – válaszoltam annyi lelkesedéssel, mintha legalábbis akasztásra készülnénk.

Kiszálltunk, a sofőr kipakolta a táskáinkat, Frank pedig rendezte a fuvart. Hatalmasat nyeltem, ahogy az ajtó elé értünk.

- Nyugodj meg, nem eszik embert! Ígérem, kedves lesz! – szorította meg a vállam, azután pedig megnyomta a csengőt. Most kellett volna elrohanni, még nem későőő! El is kezdtem oldalra sasszézni, de Frankie észrevette az ellenállásomat, és magához húzott, kezét a derekamon pihentette, nehogy tényleg meglógjak. Pedig nagyon belejöttem már ebbe, hogy minden helyzetet egy újabb szökéssel oldjak meg…

Nagy nyikorgással kinyílt a bejárati ajtó, és teljes életnagyságban megcsodálhattam Lindát. Némán méregettük egymást hosszúnak tűnő percekig. Megkönnyebbültem. Egyáltalán nem egy besavanyodott vénségnek tűnt, inkább szimpatikus, és szelíd arca van, mint mogorva.

- Szia anya! – ugrott Frankie nagy vigyorral a nyakába. Mosolyogva figyeltem. Kicsit szívet tépő volt nekem így látni őket. Egy pillanatig irigységet éreztem, amiért ilyen a kapcsolatuk.

- Ő pedig Tita! – kapta el a csuklómat hirtelen, és maga elé tolt. Meglepődtem a nagy hevességtől, amivel bemutatni igyekszik.

- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! – darálta el nekem az ilyenkor megszokott sablont. Dadogtam egy részemről a szerencse-szerűséget, aztán kinyújtottam a karom kézfogásra. Linda mit sem törődve a kezemmel, szorosan megölelt, és két puszit nyomott az arcomra. Frank oldalt állt, és csak mosolygott, ahogy minket bámult.

- Gyertek beljebb, úgy álltok itt, mintha idegenek lennétek! – korholt minket tettetett megrovással Linda.

Egymásra néztünk, és kézen fogva követtük a házba.