Úgy bújtam ki a karjai közül, mintha az áram csapott volna meg. Édes faszoooom! Most csókolt meg Mikey Way. Az előbb… Itt… Úristen. Szinte sokkos állapotban voltam. Hogyan történhetett??? Én nem is csókoltam vissza… illetve próbáltam nem azt tenni. Eltoltam magamtól a vállainál fogva, aztán tanácstalanul néztem bele a bűnbánó szempárba. Majd elkezdtem körbenézni. Minden irányban. De jó is lenne, ha váratlanul előugorna a bokorból egy figura, pezsgővel a kezében, és röhögve közölné, hogy bazmeg, vicc volt. Istenem, olyan boldog lennék, mint még soha. Csak sajnos van egy olyan sejtésem, hogy nem fog megtörténni, és nem is poén volt, bár kétségkívül jobban örülnék, ha az lenne.

Ujjaimmal megérintettem a számat, ami még mindig tátva volt a döbbenettől… Hozzáértem az ajkamhoz, és próbáltam feldolgozni, hogy az előbb Mikey ledugta a nyelvét a torkomon és...

- Sajnálom. – szólalt meg szenvtelen hangon.

- Hogy… hogy… ezt hogyan képzelted? – dadogtam.

- Te mondtad, hogy küzdjek azért a lányért… - felelte nagyon halkan, és elmélázva. Átkulcsolta a térdét, és biztos voltam benne, hogy most eléggé szégyelli magát, meg kínlódik.

Igen ám, csak én azért mondtam ezeket, mert halványlila gőzöm sem volt arról, hogy ő egy olyan nőcire gondol, aki tőle köbö 30 centire ül… Azt hittem a naiv fejemmel, hogy olyat nézett ki magának, akinél esélye is van, mert hát… Ez egy halvaszületett dolog részemről.

- Jaj, Mikey! Én… ezt nem tudtam… Komolyan. És… Én sajnálom. Most mi lesz? – kérdeztem nagyon sötéten látva a jövőt, bár nyilvánvaló volt, hogy mi lesz. Mi lenne? Semmi. Maradok Frankievel. Ezt meg… Nem is veszem figyelembe. Viszont már hazugság, mert erről nem beszélhetek senkivel. FUCK! Emiatt is főhet majd a fejem, meg a lelkiismeret is dolgozni fog bennem, ahhh…

- Felejtsd el, meg se történt… - sóhajtotta szomorúan, aztán fel akart állni, hogy gyorsan elpályázzon.

- Azt már nem! Nem fogunk úgy tenni, mintha véletlenül történt volna, ja, és itt maradsz! – húztam vissza a pólójánál fogva, közben azért valahol vártam, mikor kezd el nyavalyogni, hogy tönkrevágom a szuper Anthraxot, mert természetesen megint azt viselte XD

- Ülj le! – parancsoltam rá, én viszont felkeltem, és idegesen járkálni kezdtem fel-alá.

- Én nem akartam, Tita… De ahogy azokat mondtad, egy pillanatra azt képzeltem, talán te is ugyanazt szeretnéd, amit én… - lógatta az orrát.

- Ööö… nincsen semmi baj, tényleg… csak… - nem tudtam magamhoz térni, egyszerűen képtelen voltam rá, hogy bármi értelmes gondolat kússzon az elmémbe ezek után. – Ide figyelj, Mikey – ültem le mégis mellé – … most rendesen megleptél. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hirtelenjött dolgokra is képes vagy. – akartam tovább is szőni a gondolatot, de egyetlen nézésével belém fojtotta a szót.

- Tudom, hogy Frankiet szereted. – bökte ki az egész társalgásunk lényegét, mert úgyis ez lett volna a fő tény, ami köré minden egyéb csoportosul.

- Igen. – köszörültem meg a torkomat. – Szeretem, de… Ezért nem neheztelhetsz se rá, sem pedig rám… Kérlek, meg kell értened – néztem rá elgyötört képpel – a szerelem az… nem megmagyarázható dolog, hanem valami bonyolult és összetett érzés, ami izé hát… - nehezen ment ezt a kiselőadást megtartani, hisz én magam is olyan keveset tudok erről az érzésről, akkor hogyan magyarázhatnám meg? Nagy levegőt vettem, és folytattam. – Nem mi válasszuk meg, hogy kibe kell, vagy kibe helyes beleszeretnünk. Egyszerűen csak jön, és kész. Mint egy rohadt villámcsapás, aztán már nem tudunk szabadulni, mert beleestünk a csapdába. – karjaimmal hevesen terjengetőztem a levegőbe, azzal kísértem a szavaimat, hogy minél meggyőzőbben adjam elő magam.

- Ja, gondolom. – mormogta miközben a szemüvegét piszkálgatta.

- És Mikey…

- Hm?

- Én igenis szeretlek téged, nagyon.

- De? – wow, milyen penge logikája van. Rögtön levágta, hogy ide még jön valami kis helyesbítés.

Hatalmasat sóhajtottam, majd kifújtam minden tüdőmben lévő oxigént. – … mindig is te álltál hozzám a legközelebb. – tartottam egy cseppnyi szünetet, és ránéztem. Lassan bólintott egyet. – Mindig is te voltál az az ember, aki folyamatosan odajött hozzám, csak azért, hogy megkérdezze, hogy érzem magam, és mindig meghallgattál. Gyakorlatilag hozzád érzem a legközelebb magam, hiába van Frankie.  – itt kissé elpirultam, ahogy eszembe jutott Frank puszta létezésének ténye. – Olyan vagy nekem, mintha a bátyám lennél, Mikey… ÉS ez az iménti… Nagyon megzavart.

- Bár meg se történt volna. – pompázott feje a szivárvány minden színében. Na, valahogy én is ezt gondoltam, hogy bár ne lett volna ez a csók.  – Csak az a baj, hogy én nem úgy gondolok rád, mintha a kishúgom lennél. – krákogott egyet, hogy elterelje a figyelmet arról, amit kimondott.

- Ööö… uhh… hát… - mellbe vágott a kijelentés.

- Nekem viszont olyan, mintha a testvérem lennél. – próbáltam kitartani az álláspontom mellett, amivel megvétózhatom ezt a képtelen ötletet miszerint mi bármi mást is csinálhatnánk egymással, mint hogy jókat dumálunk, lelkizünk, meg persze hülyéskedünk.

- Ezt mondani se kellett volna, mert tudom. – fröcsögte felém gyűlölettel a szavakat.

- Szóval most utálsz! – emeltem fel a hangom, és idegesen felkeltem a lépcsőről.

- Nem. – cáfolta nem túl meggyőzően.

- Akkor Frankiet… - dobtam vissza a labdát.

- Pfff… róla ne is beszéljünk. – dohogta morcosan.

- De ő a barátoooood!!! – szűköltem kétségbeesetten, és a sírás határán állva. – Hogy fordulhat meg a fejedben, hogy eldobd a barátságotokat egy olyan idióta csajért, mint én? Egy nő sem érhet ennyit! – üvöltöttem ökölbe szorított kézzel a korlát mellett szobrozva.

- Nnnne! El ne kezdj hisztizni, ismerem már ezt a taktikád! – nyújtotta fel könyörgően karjait az ég felé.

- Nem hisztizek bazmeg! Az nem ilyen lenne, hanem… Azért azt észrevennéd. – ordítottam magamon kívül. Nem bírtam tovább türtőztetni, és feszélyezni ezt a bennem növekvő ideget, ami végül eluralkodott felettem. Toporzékolni kezdtem, mint egy ötéves. Megszűnt minden kívülálló jelenség, csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt bemosok egyet Mikeynak, ha nem hagyja abba. 

- Jó, állj le, ne pörögj itt feleslegesen. – lesett tanácstalanul.

- Úristen, még egy szó, és borulsz!!!! Tudod mit? Ha én vagyok az oka mindennek, akkor fogom magam, és tényleg lelépek. – csörtettem arrébb fújtatva. Képtelen lennék abban a tudatban vígan éldegélni, hogy én csesztem el a barátságukat, ami ráadásul már elég régóta tart. Ne miattam gyűlölje meg Franket, ezt nem akarom. Sőt, egyáltalán ne gyűlölje. Őt nem is lehet utálni, annyira édes. Bár Mikey biztos nem olyan szemmel nézi őt, mint én, de akkor is!

- Nyugi, állj már le! – rohant utánam gyorsan kapkodva a levegőt, majd elkezdett cibálni pontosan a nyugágyak mellett, ahol elég sokan feküdtek. Eddig gondolom csendesen pihengettek, de a mi pofánktól már zengett a kóceráj, úgyhogy megzavartuk az idillt.

- Szakadj le rólam! – kiáltottam duzzogva, mert belecsimpaszkodott a gatyámba, és féltem, hogy leesik rólam. Végül sípcsonton rúgtam, aztán faképnél hagytam. Utolért a lengőajtónál, és elállta a bevezető utat. Karjával megtámaszkodott a falnál, és nem engedett be. Na, nem ijedtem meg túlzottan. Mikey olyan, mint egy kis nyári takaró. Ha feldühít, csak arrébb fújom innen, aztán pisloghat nagyokat. Keskeny vonallá préseltem az ajkaimat a haragtól, ami belül fűtött. Már megint majdnem jó volt minden, erre ismét jönnie kell valaminek, ami alaposan tönkrebassza az egészet, ezt nem hiszem el!

- Kérlek, ne kapd fel a vizet! Nyugodj már le!

- Pfff, könnyű azt mondani… DE NEM TUDOK LEHIGGADNI, AMIKOR TE RÜHELLED FRANKEEET! – sikítottam hisztérikusan. Remélem minimum fél dobhártyája beszakadt tőlem.

- Nem is utálom. Csak… bánt, hogy neki minden összejön, nekem pedig semmi.

- Jaj, ne sajnáltasd itt magadat, Mikey Way! Azért kurvára nincsen rossz dolgod, bár mindenkit más boldogít, de akkor se mondhatod, hogy olyan szar lenne neked.

- Tita te mindenkit leoltasz? – kérdezte immár megenyhülve, és halványan mosolygott is.

- Aha, azért vagyok! – vigyorogtam büszkén, és lassan az én haragom is párologni kezdett. Úgysem érek el vele nagyjából semmit, azért meg kár pattogni.

- Akkor… Remélem megoldható, hogy az elmúlt 30 percet meg nem történtnek tekintsd. – bámult rám jelentőségteljesen.

- Azt hiszem… talán… na, okééé! – görbült egy tétova mosolyra a szám. Fárasztó volt haragudni Mikeyra. Csak azt szerettem volna, hogy minden a „régi” legyen.

- Szuper vagy! – vetette magát hálásan a nyakamba. Megölelgettem, de aztán elköhintettem magam, hogy jó lenne, ha elengedne végre, aztán mehetnénk, amerre látunk.

- Egy feltétele van a memóriám zárolásának… - daráltam monotonon.

- Mi lenne az? – várta fészkelődve a választ.

- Hát… Jó lenne, ha a srácokkal beszélnéd meg, ha van velük bármi problémád is. Gerard és Frank is megérdemel annyit, hogy ne rekeszd ki őket az életedből, és megoszd velük, ha valami nyomaszt…

- Van benne valami. – tűnődött el – Neked el kéne menni dili-dokinak! – felelte hadarva, majd zavartan nyomott a fejem búbjára egy puszit, azután sietősen távozott. Én pedig még egy jó darabig bámultam utána és próbáltam megemészteni az imént történteket.