Csendben pihegtem a karjai közt. Nem szólaltam meg, mert nem akartam megtörni a pillanat varázsát, azt kívántam, bár az örökkévalóságig heverhetnénk itt… együtt… Imádtam hallgatni a szívverését… Jó érzés volt, ahogy ujjbegyével cirógatja a hátamat, én pedig lusta köröket rajzoltam a mellkasára. Kezét a kezemre tette, és a tenyeremet maga felé fordította. Némán meredt rá a sötétlilás hegekre, amik bőrömet színezték. Én elfordítottam az arcomat. Tudtam, hogy undorító, minek még nézegetni is?

- Tita… - csóválta meg a fejét. – Hogy tehetted ezt? Mi járt az eszedben, amikor ilyenre vetemedtél? – kérdezte elhaló hangon.

- Mi lett volna, ha meghalsz? – szörnyülködött el, és hirtelen iszonyúan komor arckifejezést öltött magára. Ezt költői kérdésnek tekintettem. Elvégre, ha megdöglök, honnan tudjam, hogy utána mi lesz? Bizonyára elkaparnak valami csinos kis faládában, és ennyi…

Nem igazán hiszek olyan nagy volumenű színes álomképekben, mint a mennyország… Akkor már inkább a pokol, de szerintem csak rohadni fogok a földben, és kész. Fúj, szép kilátás, de igazából bele se gondoltam még, hogy mi lett volna, ha nem találnak rám aznap reggel Mikeyék.

- Hát… akkor nem feküdnék most itt melletted. – feleltem némi iróniával vegyített keserűséggel.

- Soha többet ne próbálkozz ilyennel, vagy… - most fenyeget, vagy mi? Áh, nem is szólok vissza, mert akkor elkezdjük itt tépni egymás haját, én legalábbis tuti adok neki.

- De Frankie, én nem… - mondtam volna… tovább, de ujját a számra tapasztotta, és nem hagyott magyarázkodni. Hogy lehet az, hogy semelyikük se hiszi el, hogy ez egy kibaszottul elfuserált VÉLETLEN volt?!!? Úgy látszik, most már örökre el lettem könyvelve hullajelöltnek. Felesleges erőfeszítés tiltakoznom, meg se hallgatnak.

- Mindegy Tita! – mondta lágyan, szinte simogató hangon – úgyis mindig itt leszek neked, és nem hagyom, hogy bármi bajod essen! – cirógatta tovább az arcom. Engem azért cseppet szíven ütöttek ezek az utolsó szavak. Akkor… Lehet, hogy csupán sajnálatból jött vissza hozzám? Lelkiismeret furdalása lett, mert azt hitte, része volt abban, ami velem történt, és magát okolja? Nekem így nem kell, ne szánjon… De hogy kérdezzem ezt meg tőle? Vajon megmondaná, hogy csak megsajnált? Pfff, azt biztosan nem.

- Nyomaszt valami? – könyökölt fel, és szemében őszinte aggodalom tükröződött. Próbáltam mosolyogva elbagatellizálni, de nem nagyon ment. A mosoly csak kínos, és erőltetett fintorgásra emlékeztetett. Szerintem…

Lekászálódtam a mellkasáról, és magamra húztam némi takarót, majd elfordultam. Szememben már éreztem a kitörni készülő könnyeket, amiknek nem tudok megálljt parancsolni tovább. Elszorult a torkom, és csak a bennem szétáramló szomorúságot éreztem, majd próbáltam hangtalanul sírni. A néma könnyezés végül heves zokogássá fokozódott, amit már nem igen lehetett leplezni. Rázni kezdte testemet a sírásba fektetett erőfeszítés. Magamon éreztem Frank hátamba fúrt tekintetét, egy perccel később pedig már egy puha kéz kulcsolódott a vállamra, és gyengéden maga felé fordított.

- Nem akarom, hogy bármi miatt is szomorú legyél. – mondta, és megemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen, én viszont a könnyeim függönyén keresztül csak elmosódva láttam a vonásait.

- O-o-o-kay! – dadogtam szipogva, majd bevetettem magam a karjai közé, és folytattam a bömbölést. Ő csak magához szorított, tenyerét a hátamon nyugtatta, és úgy ringatott, ahogy egy kicsi gyereket szoktak. Most tört fel belőlem mindaz a feszültség, amit eddig eltemettem magamban valahol mélyen. Hagytam, hadd távozzanak a maró könnyek, hátha magukkal viszik a bennem lévő töménytelen keserűséget is.

****

Felemeltem a fejem, majd résnyire nyitottam a szemem. Semmit sem láttam, sötétség borította a szobát. Szörnyen meleg volt, pedig már az egész paplan a földön hevert, mégis úgy éreztem, elpusztulok a hőségtől. Megérintettem Frank karját, ami sütött a forróságtól. Végigsimítottam az egész felsőtestén, végül tenyeremmel megállapodtam a homlokán. Égett a láztól… Nem kellett nagy tudomány a megállapításához, hogy kurva magas láza van szegényemnek.

- Frankieeee! – keltegettem, miközben össze-vissza puszilgattam az arcát.

Rám nézett, de olyan zavarosnak tűnt a tekintete. Jaj, már megint szarul van, és ez is miattam… Talán túlzásba vittük ezt a békülési mizériát, azt hiszem. Majdnem szétvetett az ideg, de Frank csak bágyadtan pislogott rám.

- Na jó, ebből elég! – mondtam, és kipattantam mellőle. Percek alatt felöltöztem, azt se nagyon néztem, mibe.

- Hová mész? Ne hagyj már itt! – kérte rekedten.

- Csak leugrom gyógyszerért, muszáj! – feleltem határozott hangon, és hoztam neki inni a konyhából.

- Jó, de siess! – szólt utánam, amikor már az ajtónál jártam. Elmosolyodtam, és csóválni kezdtem a fejemet.

Mondanom sem kell, hogy éjszaka lévén csak a 3. gyógyszertárba tudtam nagy nehezen bejutni, és ott is verni kellett a nyálamat egy ideig, mire végre hozzám vágtak egy olyan fájdalomcsillapítót, amit recept nélkül is kiadhatnak. Vettem belőle 5 dobozzal, hogy biztosan elég legyen… Visszafelé annyira siettem, hogy már szúrt az oldalam. Könnyedén vettem felfelé kettesével a lépcsőfokokat, mert én egyedül be nem szállok abba a kummadt liftbe!

Lihegve igyekeztem a zárba találni a kulcsommal.

- Szia Frankie! – kiáltottam el magam még az előtérben, aztán szolid röhögőgörcsöt kaptam, ahogy megláttam… Az egyik fotelben ücsörgött, nyakig bebugyolálva. Kegyetlenül szorította a távirányítót, és valami agyament mesét bámult kocsányon lógó szemekkel, majd a megfelelő harci jeleneteknél ő is idegesítő hangokkal kísérte a küzdelmet.

- Hova kerültem?! – forgattam a szemeimet tettetett rémülettel, és gyorsan főztem neki egy teát. Hosszú időt vett igénybe, mire bele tudtam diktálni az összes francos tablettát, hogy jobban legyen. Betuszkoltam az ágyba, és betakargattam. Szemei hamiskásan csillogtak a láztól. Elindultam, hogy lemenjek szólni Gerardéknak, hogy drága egyetlen cimborájuk elkapott valami pusztító dögvészt. Bár, akkor már el kell mondanom azt is, honnan vagyok ilyen jól informált Frankie állapotáról.

- Hééé! Beteg vagyok! Egy esti mese esetleg… nem járna nekem? – fejezte be vigyorogva.

- De Frank! Reggel van, és már khm öreg vagy a mesékhez egy cseppet. – röhögtem, de ő az ’öreg’ szó hallatára kissé mérgesen meredt rám. Felálltam, hogy ténylegesen elhúzzam a belem, de a karom után kapott.

- Itt hagynál egy haldoklót? – kérdezte kétségbeesetten, és szerintem el is hitte, amit mond.

- Nem akarom, hogy befertőzz! Én nem szeretnék így lepusztulni! – húztam fel az orromat.

- És ezért hagysz itt? – olyan aranyosan nézett rám.

- Nem.

- Akkor? – valódi ijedséget véltem felfedezni a hangjában.

- Te mit hittél? Én csak egy utolsó közös éjszakát akartam veled, és megkaptam. Nem terveztem egyéb folytatást. Ennyi. Nekünk nincs jövőnk, fogd fel végre! – mondtam idegesen ugráló hangon, ami néha még el is csuklott azt hiszem…