- Frankie! – láttam, ahogy fészkelődni kezd. – Szeretlek, a kurva életbe!!! – tört ki belőlem. - És ezt nagyon jól tudod is. Akárhogy próbáltam tenni ellene, és küzdeni, hogy legyőzzem ezt az érzést, nem tudom… Erősebb, mint én. És… hiába van így, akkor se tudok semmit. Nem tudom, menni fog-e… Úgy tennem, mintha semmi sem változott volna, és nem törtél volna össze bennem mindent, amit felépítettünk. – ekkora megkönnyebbülést, mint ami most rámtelepedett, hát elég régen éreztem már ilyet, az biztos. Megszállt a béke XD

- Akkor ez… Azt jelenti, hogy van még esély kettőnknek? – halványat bólintottam.

- Nem feltétlenül mostanra gondoltam. Valamikor… Egyszer. Majd. Úgyis érezni fogjuk mind a ketten, hogy mikor… - folytattam ismét komorabban. De rá nem ragadt át semmi a nyomott hangulatból, vagy csak nem akarta felfogni, mert csontropogtató ölelésben részesített, úgy megszorongatott. Adott egy nagy puszit az arcomra, majd amikor szúrós szemmel kezdtem nézegetni, akkor végre elengedett. A csodás „kibékülés” ellenére fagyos csend telepedett a szobára.

- Azt hiszem, most jobb, ha elmegyek, de köszönöm. Remélem tényleg komoly, amit mondtál. Ígérem, nem fogsz még egyszer csalódni bennem. – mondta egy fintorral társítva.

- Kikísérlek! – ajánlkoztam túl hirtelen. Addig is a közelében lehetek, és beszívhatom az illatát, meg minden… Menthetetlen vagyok…

Halvány mosoly jelent meg elgyötört képén, és előttem csámpázva elindult.

Kiérve a szűk folyosóra, vállammal nekivetemedtem az ajtófélfának, és karba tettem a kezem. Tanácstalanul állt, és zavarodott fejet öltött. Felvontam a szemöldököm, és elhúztam a számat. – Frankie, előbb még sietned kellett, most meg 5 perce itt szobrozol. Szerintem ideje indulnod. Szió! – mondtam, majd birizgálni kezdtem a kulcsot a zárban.

- Akkor… később találkozunk, ugye? – kérdezte ártatlan szemekkel. Beharaptam az ajkamat. Sok ez már nekem.

- Öhh… aham, ja. Később. Csövi! – feleltem gyorsan, de már a tenyerem is rendesen izzadni kezdett. Minden idegszálam pattanásig feszült. Még egyszer rámnézett, majd halkan kopogó léptekkel megindult. Végre!!!! Meghalok a közelében, mintha felemésztene. Elvesztem önmagam, amikor velem van. Olyankor nem létezik semmi más, csak ő… Lecsúsztam a fal mentén. Szívem hevesen kalapált, beleszédültem. Már megint mit ígértem? Hogy is kezdhetnénk bármit is újra, mikor csak tönkretesszük egymást? Ez egyikünknek se lesz jó… 

Hülye, hülye, hülyeeeee! – ismételgettem félhangosan magamnak átszellemült tekintettel, miközben fejemet a falnak csaptam minden újabb szónál. Talán ezzel észhez térek, némileg. Reménykedni csak lehet! Már-már üveges szemekkel ücsörögtem ott, és közben szidalmaztam magam. Még jó, hogy nem nagyon járkáltak erre, mert még kihívnák hozzám az állatorvost.

- Mit csinálsz te itt???? – kérdezte meglepődött hangon valaki. Halkan felsikoltottam, és összerezzentem a megszólítására. Nem hallottam senkit sem közeledni, erre…

- Inkább én kérdezhetném ezt tőled!?! – próbáltam megrovó lenni, de alig bírtam elrejteni a kicsattanó örömöt, amit afelett éreztem, hogy mégis visszajött, mégis jelentek valamit számára, mert mégis itt van. Wá, mennyi mégisssss!!!

- Egyszerűen mégse tudtam elpályázni… - vonta meg a vállát hanyagul, majd elvigyorodott. A leghatalmasabb vigyorral, amit valaha láttam a képén. Felém nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon a földről. Rögtön utána kaptam, ő pedig felsegített. Felálltam, és leporoltam a nadrágomat. Kínzó volt a szemébe néznem, úgy éreztem, ha belenézek abba a zöld szembe, akkor ő kibaszottul bele fog látni a fejembe, és ott, hm nem éppen olyan gondolatok vannak, amiket szívesen mutogatnék. Nagyot nyeltem, torkom száraz lett. Csak bámultuk egymást. Én sandán és tétovázva, ő viszont nem zavartatta magát, és le se vette a szemét rólam. Elfojtott mosolyától két kis gödröcske jelent meg az arcán, amitől csak még elbűvölőbbnek találtam. Na, most kéne belefojtani magam egy pohár teába, vagy jöhetne valami még csodálatosabb ötlet arra, hogy kivonjam magam a forgalomból, mert megkattanok itt vele szemben állva… És egyre közelebb jön hozzám, ésésés én ezt nem bírom… Hátrálni kezdtem, de beleütköztem a falba, nem volt hova tovább. Megálltam, és vártam, hogy mi lesz. Ez a magabiztos félmosoly, amit bevet, hát kész… Nekem itt végem van. De lehet, már nem is akarok erőlködni, hogy megszabaduljak tőle. Ujjaival lágyan végigsimított az arcomon, majd az ajkaimon. Még a lélegzetemet is visszafojtottam. Mennyire vártam erre a pillanatra, illetve, hogy végre észrevegye, hogy a világon vagyok, fejezze be a szemrehányást, és áskálódást, de, azért ez újdonságként hatott most rám, hogy így belelendült a megbocsátásba…

 Másik kezével átkulcsolta a nyakam, és magához húzott, vagy ő húzódott közelebb, nem is tudom pontosan. Egyszerűen megszűnt körülöttem minden. Minden maradék értelem, és érzék, aminek eddig birtokában voltam. Már csak Franket láttam, és az egyre közelítő arcát, amivel az én arcomat pásztázza, kutatva benne valami után. Beleegyezés, viszonzás, vágyakozás, vagy hasonlók… Nem vártam tovább, már nem volt mire várnom… Letöröltem képemről az aggodalom utolsó kis szikráját is, és vigyorogni kezdtem. Franknek se igazán kellett több, hogy akcióba lendüljön. Szinte egy másodperc múlva már mohón és követelőzően tapadt ajka az enyémre. Ez nem az a fajta csók volt, ami gyengéd, és szerelmes, inkább vad, intenzív, erőszakos, és olyan, amiből kiérződik minden eddigi kétség, indulat, félelem, hezitálás, és meg merem kockáztatni, hogy harag is. Bennem ugyanezek az érzések dúltak, ezért ugyanilyen hevesen csókoltam vissza. Mire feleszméltem ebből a fura ködös révületből, Frank már megszabadított a pólómtól, valahogy a sajátját is levette, csak az nem rémlik, hogy mikor… Most pedig épp a melltartóm kapcsával bíbelődik. Sikerült neki lehámoznia rólam, amit nagy örömmel nyugtázott, és félredobta a feleslegesnek ítélt ruhadarabot. Egyszercsak belémhasított, hogy hol is vagyunk…

- Talán be kéne mennünk, mert bárki megláthat… - vetettem fel a kósza ötletet, majd gyorsan hozzábújtam.

Még egyszer megcsókolt, majd a vállára kapott,- úgy, hogy csak tehetetlenül kapálóztam lábaimmal a levegőben-, és bevitt a lakosztályba. Az ajtó nagy robajjal csapódott be mögöttünk…

****

- Na, akkor hova? – kérdezte Ray, hogy eldöntse a vitát, és pontot tegyen annak az igen fontos kérdésnek a végére, hogy hová is menjenek tulajdonképpen.

- Pub! – vágta rá ismét Bob. Bár előbb sem nyert hangszórót ezzel, de próbálkozni azért lehet.

- Ööö… pláza! – hadarta Mikey.

- Mi vagy te, valami köcsög? Melyik pasi akar önként bármelyik plázába is betévedni? – borzongott Bob.

- Köcsög az anyád, te… - válaszolta feldúltan Mikey.

- Elég legyen már!!! – fogta a fejét Gerard, aki ismét a villámhárító szerepét vállalta magára.

- Biztos nem ő akar vásárolgatni, csak hát a nőket ezzel lehet felvidítani… - elmélkedett Gee.

- Aham, ja, ez az! – vidult fel Mikey, hogy bátyja kiáll mellette Bobbal szemben. Azért volt ez a nagy dilemma, mert eldöntötték, hogy megint beszerveznek valami programot Titával, hogy kirángassák a depresszióból.

- Miért? Ha leitatjuk, ugyanolyan boldog lesz… - vigyorgott Bob.

Csak rosszallóan megcsóválták a fejüket. – Ooook! – sóhajtotta Bob. – Legyen a pláza! Majd valahogy túlélem. Legfeljebb elbújdosok valami hangszerboltban, ameddig ti rózsaszín lufikat kergettek, vagy nem tudom, mit terveztek már megint… - dohogott tovább, ahogy már megszokhatták tőle. Kiszálltak a liftből, és egymással viccelődve elindultak Tita ajtaja felé.

- Mikey, melyik a legjobb zenekar a világon? – kérdezte Gee magában mulatva.

- Ezt most rajtunk kívül érted, ugye? – szólt közbe Bob.

- Alap! – válaszolt helyette Ray.

- Hát a Smashing Pumpkins!!!! – darálta totál belelkesülve Mikey.

- Kurvára nem, mert az Iron Maiden! – röhögött a képébe horkantva Gee.

- De nem is! – tiltakozott sértődötten. – Fasz ki van veled Gerard! Seggfej! – morogta szegény sértetten. Bekanyarodtak a megfelelő folyosórészre, és cseppet meglepődtek azon, amit találtak… A földön az a póló hevert, amiben alig egy órával ezelőtt még Franket látták, a kilincsen pedig egy bordó melltartó lógott. Ugyanarra gondoltak, és heves vigyorgásba kezdtek. – Ezekszerint kibékültek! – sápítozott Ray.

- Khm… eléggé úgy tűnik! – vágta hátba Gee. – Akkor ennyit a vidításról, már nincs szüksége rá, asszem. – mondta még mindig röhögve.

- Azt látom…  - mondta lehangolva Mikey, és szokatlanul csendben kullogott a többiek után, fejét pedig lehorgasztotta.