Eldöntöttem, hogy lefoglalom magam, valahogyan. Felvettem egy trikót, térdnadrággal, és sportcipővel. Elhatároztam, hogy lemegyek a konditerembe. Na, nem sportolni, annyira elvetemült nem vagyok, csak táncolni. Olyankor teljesen kikapcsol az agyam, és nem töröm hülyeségeken, mint általában. Felkaptam egy palack ásványvizet, és szinte futottam lefelé a lépcsőkön.

Belépve láttam, hogy elég sokan választották ma rajtam kívül a kondizást. Nem ismertem senkit, így nem igazán érdekelt, hogy mit csinálnak, vagy mit gondolnak rólam. Láttam, hogy a futópadnál, meg a többi gépnél is mind vannak. Továbbsétáltam, mert a terem másik részében elkerítve volt egy kisebb tér, amit faltól-falig érő tükör borított. Ledobtam a kis csomagomat, majd felcopfoltam a hajam, és betettem egy cd-t a lejátszóba. Ahogy megszólalt a zene, éreztem, ahogy felpezsdül a vérem, és szétáramlik bennem az adrenalin. Szívem felvette a zene ritmusát, majd improvizálni kezdtem…

Fél órával később már egy komplett koreográfiát tudhattam magaménak, és vigyorogva táncoltam el, újra és újra, hogy tökéletesítsem. Egy nő lépett be, majd nem olyan messze tőlem megállt, és méregetni kezdte alakját a tükörben. A 20-as éveinek vége felé járhatott, nagyon csinos volt, és egyáltalán nem tűnt úgy, mint akit felvet a csóróság. Nem zavartattam magam, hanem tovább táncoltam. Ha nem tetszik neki a zene, vagy a jelenlétem, majd elpályázik innen.

- Elnézést! Maga a tánctanár? – megálltam, és körül néztem, bár felesleges volt. Nem tartózkodott senki rajtunk kívül a helyiségben, de mégis furcsa volt, hogy engem… ööö valami flancos tánctanárnak nézzen. Nem akartam megtéveszteni.

- Neeem, én csak lazítani jöttem. – feleltem mosolyogva. Tanácstalanul állt meg mellettem, majd bámulni kezdett, de valami rettentő kétségbeesetten. Szinte már sajnáltam. Nem értettem, mitől lehet szomorú egy ilyen csinos és gazdag nő, akinek bizonyára mindene megvan…

- Hol tanultál meg így táncolni? – kérdezte mosolyt erőltetve az arcára. – Melyik tanodába jártál?

- Ööö… egyikbe sem. Magamtól. – vontam meg a vállam szűkszavúan.

- Komolyan? Pedig szinte profi vagy. – mondta irigykedve. Én meg éreztem, ahogy elpirulok, amint az arcomba tolul a vér. Igazán hízelgő volt, hogy profinak titulált valaki. Egy idegen.

- Ó, hát köszi szépen, de én nem igazán… izé…

- És a családoddal jöttél ide? – kíváncsiskodott tovább.

- Nem. A My… szóval, a barátaimmal. – helyesbítettem gyorsan. Nehogy azt higgye, hogy az MCR-el akarok neki villogni.

- Tudnál nekem segíteni? – kérdezte, majd miután halkítottam a zenén, beszélni kezdett. Elhagyta a pasija valami másik csajért, aki fiatalabb nála. Őt Mandy-nek hívták, és szerintem nagyon kedves volt. Sajnáltam, amiért szenved egy hülye görény miatt. Valahogy átéreztem, mit élhet át, bár „velünk” nem pontosan ez történt, de azért hasonló… Sokmindent megpróbált, hogy visszaszerezze a srácot, csak eddig semmi nem vált be. Utolsó próbálkozásként döntött tehát úgy, hogy megtanul táncolni, hátha ezzel visszahódíthatja. Hát nem tudom. Nem hinném, hogy ha mással sem sikerült, majd azzal, hogy lejt előtte egy derbist, minden visszaváltozik, és megjavul… De… Nem akartam elkeseríteni, elvégre a remény hal meg utoljára.

Kérésére mutattam neki pár mozdulatot, bár kezdetben eléggé zavarban éreztem magam, hogy pont én oktatok valakit bármivel kapcsolatban is. A végén már nagyon belejött, tök lazán ismételt utánam mindent, amit letáncoltam neki.

Egy órával később már nagy spanok lettünk. Mintha ezer éve ismerük volna egymást, úgy röhögcséltünk együtt mindenen.

 - Oh, nekem mennem kéne. – nézett rá a mobilja kijelzőjére fancsali képpel. – Örülök, hogy megismertelek. – mondta, majd megölelt. – Meddig leszel még itt? – ööö, ez fogós kérdés volt, mert igazából én se tudom rá a választ. Fogalmam sincs. Lehet, hogy még ma úgy döntök, hogy összepakolok, és itt hagyok mindent, vagy maga Frankie kér meg rá, hogy menjek. De azt mégse mondhattam Mandy-nek, hogy ja, valószínűleg megyek vissza csövezni. Nem akartam égni. Boldoggá tett, hogy valaki többet lát bennem, mint egy koszos, pudvás excsövest.

- Nem tudom. – feleltem nevetve.

- Hát mindegy. Ha még itt leszel, úgy is összefutunk, ugye? – kérdezte reménykedve, én pedig bólintottam. – Akkor, szia, vigyázz magadra. – köszönt el.

- Te is! Ja… és sok sikert a csókához. – kiabáltam utána vigyorogva.

- Kösz! – intett vissza az ajtóból, majd eltűnt.

Visszafordultam a tükörhöz. Mélyen belenéztem. Utáltam ezt az arcot látni. Mintha mindig szomorú lenne, még akkor is, amikor egyébként boldog vagyok. Úgy tűnik, a bánat már szinte beleivódott a vonásaimba. Fintorogtam egyet, majd átváltottam egy gyorsabb számra. Épp egy forgás következett… Ahogy újra szembenéztem a tükörképemmel, már nem voltam egyedül. Frankie állt az ajtóban…

Felé fordultam, és vártam, hogy mi lesz. Lassan odasétált elém. Karba tettem a kezeimet.

- Hi, Frank! – préseltem ki magamból, mire ő felsóhajtott, mintha iszonyatosan gondterhelt lenne.

- Tudod, hogy gyűlölöm, ha így hívsz. – mondta puffogva.

- Hát… Ez a neved.

- Nem, hanem Frankie. – válaszolta lógó orral. Ismét következik a sajnáltatás részéről. Azt hiszi, ezzel bármit elérhet, mert neki nem lehet ellenállni. Jó, így van, de hát… Nem kéne ezzel ennyire tisztában lennie.

- Akkor, szia Frankie! Most boldog vagy? – kérdeztem cinikusan. Érdekelt volna, mennyi időt fogunk még elpazarolni köszöngetésre. Belefúrtam tekintetemet, ő pedig kínlódva álldogált előttem, és lábával a képzeletbeli port söpörgette.

- Nem igazán… - erre mit mondhatnék? Én se voltam túl vidám, de mi tettük ezt egymással, akkor viselnünk is kell a következményeket. Elvileg.

- Beszélnünk kéne… - mondta érdes hangon, majd megérintette egy ponton a karomat. Beleborzongtam. Az érintése nyomán libabőrös lettem.

- Ööö… biztos vagy te ebben? – kérdeztem gyanakodva, és hátráltam 2 lépést. Lehet, hogy megint csak be akar szivatni, hogy aztán még nagyobbat rúgjon belém. Azt pedig már nem bírnám elviselni, túl sok lenne a „jóból”.

- Kérlek… - nézett rám azokkal a hatalmas zöld szemekkel, amiktől engem pedig már most kanalazni lehetett volna a parkettáról…

- Van értelme? – kérdeztem meg, miután végre le tudtam nyelni a nyálamat. XD

- Hogy érted ezt? – értetlenkedett.

- Hát… Ha megint el akarsz hordani mindenféle kurvának, akkor még most fordulj meg, és kocc! – biccentettem az ajtó felé.

- Dehogyis! – tiltakozott szinte felháborodva, majd hideg kezébe fogta az enyimet, és húzni kezdett a kijárat irányába.

- Várj! A táskám… - léptem vissza a cuccomért. Ez jó ürügy volt, hogy kibújjtassam tenyerem az övéből. Csak ne fogdossa a kezem, amikor már tök régóta fasírtban vagyunk. Összezavar ezzel… Mint ahogy minden rezdülésével…

****

Valahogy tanácstalan voltam. Hova menjek vele szájat tépni? Féltem, ha kimegyünk a kertbe, akkor minden az én pofámtól lesz hangos, ahogy ordítozok, viszont… Ha a szobába megyünk, akkor meg lehet, hogy leteperem. Egyiket se kellett volna, de… Végül aztán, mivel nem akartam, hogy mindenki azon csámcsogjon, hogy mi ketten balhézunk, arra jutottam, hogy beszélgessünk inkább a szobámban. Nagyokat nyelve vánszorogtam fel a lépcsőn, a lehető leglassabban. Kb. mintha tényleg a saját kivégzésemre mennék. Frank csendben sétált mögöttem, és tudtam, hogy engem bámul. Kibaszottul a hátamban éreztem a tekintetét. Még jó, hogy nem mást stírölget, mert megállok, és megtépkedem. Felértünk az ajtómhoz. Idegesen tapogatóztam a kulcsom után, amit csak a 3. zsebben sikerült megtalálni. Remegve közelítettem a kulcslyukhoz, alig találtam bele, annyira rázkódott a kezem. Reméltem Frankie nem látja rajtam, mennyire kész vagyok már az idegtől… Amit ő okoz bennem.