- Jó reggelt! – dünnyögte a háló ajtajában állva mosolyogva Gee. Álmosan megdörgöltem a szemeimet, majd gyanakodva néztem fel. Mit vigyorog ez korán reggel egymagában? Aztán rájöttem, hülye kérdés volt, mert ahogy jobban megnéztem magamnak, láttam, hogy egy hatalmas bögre forró kávét szorongat, annak örül ennyire. Ettől én is vigyorogni kezdtem.

Nem nehéz boldoggá tenni, ha így tud ettől a forró italtól is pattogni…

Nemsokára én is összekaptam magam, és felöltözködtem, de közben szinte remegtem az idegtől. Kb. egy óra, és hazahozzák Franket. Jó, most úgy beszélek, mintha egy csomag lenne, de akkor már inkább koffer, mert elég nagy XD

Nagyon féltem attól, milyen érzés lesz őt újra látni, ha csak egy pillanatra is. Próbáltam edződni a beszólásaihoz, mert egyre inkább átvette Bob szerepét tahóság terén. Igyekeztem, hogy a legkevésbé se látszódjon rajtam, hogy mennyire el tud bizonytalanítani a közelségével, vagy egyetlen nézésével is.

Valaki dörömbölt a fürdő ajtaján. – Mi van? – kérdeztem reszelős hanggal. Ez még a szokásos reggeli rekedtség.

- Lemegyek elszívni egy cigit, ha elkészültél, gyere te is, lent leszünk! – szólt be Gerard, majd hallottam, ahogy csukódik mögötte a bejárati ajtó. Még egy jó fél órát vesztegeltem a hajam megszárításával, majd végül feladtam, hogy normálisan álljon, ez ilyen felesleges reménykedés volt, hogy sikerül rendesen kiegyenesítenem. Nagyjából úgy néztem ki, hogy egyik oldalt kiegyenesedett a hajam, a másik oldalt pedig néhány hullámos tincs tarkította. Marha jóóó! – morogtam, majd inkább ki is mentem a nappaliba.

Nagy szenvedéssel bekötöttem a tornacipő fűzőit, majd felkaptam a kulcsot, és kiléptem a szobából.

Alig indultam csak el a folyosón, amikor váratlanul Frank lépett elém a kanyarból. A vér is meghűlt az ereimben, szinte odafagytam a kőhöz. Csak nézett rám nagy szemekkel, én pedig már mindent jól körbecsekkoltam, csak ne kelljen ránéznem. Még egy apró hirdetést is felfedeztem az egyik távolabbi faliújságon, a nagy koncentrálásban.

- Hello… - jött közelebb.

- Szia Frank. – köszöntem a legközömbösebb hangnememmel. Nem bántani akartam vele, csak… Egyszerűen én nem fogok több elkeseredett erőfeszítést tenni felé, és puncsolni neki… Valahogy beleuntam már abba, hogy csak én akarok mindent… Ehhez két ember kéne.

Felnéztem a földről, és kutattam a tekintetét. Meglepett, hogy nem láttam benne olyan maró indulatot, vagy dühöt, mint korábban. Vajon mi változhatott benne? Előadták neki a ’Tita meg akar érted halni’ című színművet, vagy mi? Biztos, hogy erről lehetett szó! És ő meg… Most olyan máshogyan néz rám. Olyan szelíden vagy nem is tudom, gyengéden. Mekkora egoista fasz!!! Most biztos még örül is magában, legalábbis hízeleg neki, hogy én miatta akartam megdögleni, a nagy Frank Iero miatt ugyebár. Mindjárt le is köpködöm. Ő engem csak egy jó játéknak tekint, akivel jó dolog szórakozni, és időt múlatni, de ennél nem több. Kezdtem tisztán látni, legalábbis… ööö… azt hiszem. Váratlanul megölelt, még tiltakozni se volt időm, mire felfogtam, hogy mi van, már szorongatott. Szemeim kidülledtek. Most ő se tudja eldönteni, hogy mi van? Vagy elfelejtette, hogy mik történtek köztünk az elmúlt hetekben?

Megköszörültem a torkom, majd ujjbegyeimet a vállába mélyesztettem, és eltoltam magamtól. Meglepetten nézett velem szembe. Komolyan nem tudom, mire számított, vagy mit akart.

Szerencsére megérkezett Mikey, aki „kimentett” ebből a képtelen helyzetből.

- Tita, sietni kéne a varratszedésre, vagy az nem ma van? – kérdezte hunyorogva, közben pedig megpaskolta Frankie hátát, és üdvözölte itthon.

- De, persze! – válaszoltam szinte belelkesülve. Hirtelen a varratok eltávolítása valami iszonyatosan szuper élménynek hangzott, mert addig se kell Frank közelében lennem.

- Akkor induljunk is, mert nagy a dugó. Frankie, később találkozunk! – fogott vele kezet Mikey, majd utánam sietett, mert én már a liftnél jártam.

- Nektek is viszlát… - motyogta felénk halkan Frank, mi pedig beszédelegtünk a liftbe. Próbáltam nem gondolni rá. Nem szabad vele foglalkoznom, bár így, hogy újra itt van, ez elég nehéz lesz nekem…

****

Le volt taglózva. Bár tudta, hogy mi a helyzet, de picivel jobb fogadtatásra számított, ehhez képest mindenki elég közömbös volt vele, és hűvös. Vagy lehet, hogy már csak ő képzel mindenbe bele valami még rosszabbat, mint ami valójában… Tita is… Épp hogy kinyögött neki két szót, és ennyi. Mondjuk mire is várt??? Jó, hogy képen nem törölte a sok szemétsége után, na, de akkor is most jött ki a kórházból, és igazán megkérdezhette volna tőle, hogy érzi magát? Meggyógyult-e? Sokat jelentett volna neki, ha érdeklődik felőle. De nem tette. Hirtelen elveszettnek kezdte érezni magát a saját környezetében. A barátai és a dolgai között… Furcsa révületben telt el az egész napja, és nem is ment este bowlingozni a fiúkkal. Olyan idegenek, sőt, kívülállónak érezte magát köztük… Ahogy jobban belegondolt, most értette meg igazán, hogyan is érezhette magát Tita, amikor ők társalogtak felette, illetve őt kihagyva mindenből… Plusz még ő is a bunkóságával. Már értette, hogy mennyire szörnyű érzés lehetett neki, mert most pont ugyanez történt vele is… Magányos volt, és csak egy valakire vágyott igazán, aki csillapítani tudta volna ezt a benne dúló kétely-áradatot… Titára vágyott, hogy mellette feküdjön, és testével érezhesse a testét… Kiborító volt neki a várakozás, és az egyedül töltött órák… Viszont volt ideje bőven gondolkodni. Azon járatta az agyát, hogyan is fordíthatna mindent újból jóra? Mit kellene tennie ahhoz, hogy minden a régi legyen?

****

Egyelőre ez a Frankie-kerülő hadművelet elég jól ment. Nagyon keveset találkoztunk csak, akkor is köszöntem, és mentem is másfelé. Nem volt nekem dolgom vele… Vagyis lett volna, de hagyjuk… Én biztosan nem futok utána többet. Lefoglaltam magam olyan egyszerűnek tűnő dolgokkal, mint az írás. Most is éppen a kedvenc helyemen, a medencéhez közeli lépcsőfordulón ültem. Szerencsém volt, mivel minden hotel nagyjából ugyanolyan struktúrával épült fel, így szinte mindig találtam egy ugyanilyen, vagy ehhez hasonló helyet, ahol egyedül lehettem…

Szinte belevéstem a betűket a papírba. Annyira erősen nyomtam a tollat, hogy még 3-4 lappal hátrébb is jól látszott, amit írtam. „Minden egyes lélegzetemmel, amivel a tested után sóvárgok, csak még jobban összetörök…” – ez motoszkált most az agyamban. Fogalmam sincs, honnan jutnak az eszembe ilyen debil gondolatok, egyszerűen csak vannak. Én meg fogom, és leírom őket, hátha egyszer még jók lesznek valamire.

Ááá, valaki felém tartott. Legalábbis a pálmák susogásából erre következtethettem.

- Hello! – ugrott elő szinte a növények mögül Mikey. Kifújtam egy nagy adag levegőt.

- Bazmeg, a frászt hoztad rám! – vágtam finoman hátba. Igazság szerint attól tartottam, hogy Frank jön ide, de nagy megkönnyebbülésemre nem. Mikeynak most jobban örültem.

- Mi jót művelsz? – telepedett le mellém.

- Nem sok mindent, csak firkálgatok. Kiélem az idiotizmusomat. – vigyorogtam az arcába.

- Nem is vagy idióta. Megnézhetem? – kérdezte tétovázva. Jól esett, hogy még ő cáfolja, hogy zakkant lennék. Milyen rendes, hogy megvéd… saját magamtól XD

- Persze, tessék! – emeltem fel a kezem, majd átnyújtottam neki a most már cakkosra rojtosodott szélű füzetet. Belelapozgatott. Néztem közben a fejét, hogy mikor kezd el pukkadozni a röhögéstől, annyi mindent beleírogattam már.

- Te, ez nagyon jó! – mondta mosolyogva, és arra a lapra bökött rá, amit az előbb írtam…

- Komolyan, vagy csak… Nem kell ám hazudnod nekem, inkább legyél őszinte, azt jobban szeretem.

- Wá, én sose hazudok ilyenben, meg hát csak értek hozzá. Ez itt jó, és kész. Simán elmenne dalszövegnek, bár inkább egy vers, nem?

- Ööö… ja, olyasmi akarna lenni. – válaszoltam zavaromban.

- Nem gondoltkodtál még azon, hogy dalszövegeket írj a My Chemical Romance-nek? – bökött oldalba játékosan. Hangosan nevetve ráztam a fejemet.

- Nem, még soha, de nem is írnék nektek szöveget, mert nem szorultok rá. Ott vagy te, és Gee…

- De ha megkérnénk.

- Ne kérjetek.

Csúnyán nézett rám, tiszta gyilkosan.

- Na jó… És ha más kérne? Akkor valakinek írnál? Csak simán egy zenekarnak, akinek eladnád, és kapnál érte sok pénzt. – úgy oktatott, mintha egyáltalán nem tudnám, hogyan is működnek a pénzzel kapcsolatos dolgok.

- A gondolataim nem eladóak… - mosolyogtam teljes nyugalommal.

- De… Tök jó lenne, vagy nem? Ilyen szövegekért akár szénné is kereshetnéd magad.

- Ezek nem publikusak. Csak egyszerűen egy hülye csaj elszállásai. Nem akarnám viszonlátni őket sehol sem… Érted?

- Azt hiszem igen. Személyes, és véded őket. Nagyon ragaszkodsz a gondolataidhoz… - mondta maga elé meredve.

- Hát igen, valahogy így van.

Aztán témát váltottunk… Beszéltem neki minden kételyemről, ami Frankkel, illetve a viselkedésével kapcsolatban gyötört. Aztán ami ujdonság volt számomra, az is kiderült, hogy még nem kell tovább mennünk sehová, mert Frank betegségére hivatkozva beiktattak egy szünetet maguknak. Végre. Már kijárt nekik.

****

A saját sikolyomra ébredtem. Zihálva ültem fel az ágyban, és megkapaszkodtam az ágykeretben. Folyt a hátamon a víz. Szörnyű álmom volt… Volt ott valami… valami megmagyarázhatatlan fájdalom, és szomorúság járt át még most is. Ez… Olyasfajta álom volt, amikor nem emlékszel rá pontosan, minden részletére, inkább csak egy érzés, vagy benyomás marad meg benned róla, de az nagyon erősen. Na, ez ilyen volt… Szabálytalanul kapkodtam a levegőt, és a szívem nagyon gyorsan kalapált… Annyira emlékeztem csak, hogy mindenki nagyon elkeseredett volt, és egy ravatalt láttam… Amin Frank feküdt fekete öltönyben… Meghalt. Nem tudom, mi történt vele, de meghalt, és én nem tudtam neki elmondani, hogy mit érzek iránta. Nem tudta meg, hogy én még mnidig ugyanúgy szeretem, és ezért csak még szomorúbb voltam a többi embernél… Végre valamennyire lenyugodtam, és ittam egy pohár vizet, ami kicsit felfrissített. Úristen, de jó, hogy csak egy szar álom volt, és Frankie él… M ost hirtelen az e fölött érzett örömöm hevében képes lettem volna pizsamában berontani hozzá, és össze-vissza ölelgetni, csak azért, mert életben van, és nem hagyott itt minket. Annyira beleéltem magam a gondolatba, hogy már ki is takaróztam, hogy elindulok, de mégsem… Belémhasított a felismerés, hogy ezt én nem tehetem meg. Már nem. El kell végre felejtenem, nem csinláhatom ezt magammal. Túl kell lépnem Franken és ezen az egészen, ami köztünk történt. Bárcsak sikerülne! Nagyon erősen kívántam, hogy így legyen.