Szorongva pislogtam körbe. Szinte magával sodort a tömeg, ami kígyószerű mozgással tekergőzött a kijárat felé… Összenyomtak, alig kaptam levegőt… Én magam is fulladni kezdtem, de erőt vettem magamon, mielőtt még a roham elhatalmasodna felettem. Próbáltam mélyeket lélegezni… A színpadtól nem messze megláttam Wormot! Az életben nem örültem még így neki! Csakis vele juthatok el a kórházba Frankhez. Viszont a közönség a másik irányba mozog, és én nem tudok innen kitörni… A sírás határán álltam, amit egy hatalmas hiszti roham követett volna. Ha emiatt a sok kis takony miatt nem jutok el Frankiehez, egyenként rugdalom szét őket!!! Vettem egy nagy levegőt, megráztam magam, és nagyon erősen elhatároztam, hogy én most odamegyek Wormhoz, nem érdekel, hány embert kell széttaposnom érte. Közben hangosan kiabáltam Worm nevét, hátha meghall, és ő is elindul felém. Esetleg. Mert ő ugyebár testesebb személyiség, könnyebb lenne az úttörés neki. XD

Eltorzult arccal, és hangosan szuszogva trappoltam át egypár kiscsajon, meg olyan állaton, aki semmiképpen nem akart elállni az utamból. Közben Worm is észrevett, és karba tett kézzel várt rám oldalt a színpad mellett, majd amikor odaértem, kinyújtotta a kezét, és kirántott a többiek közül. Hálásan néztem rá.

- H-h-hol van Frank? – lihegtem, még mindig az előbbi tülekedés hatása alatt.

Nem vitte túlzásba a válaszadást, csak amit tőle megszokhattunk… Soha nem fenyegette az a veszély, hogy kihűl a gyomra a sok beszédtől… - Gyere, beviszlek. – mondta, majd elindultunk a kocsijuk felé.

****

Ahogy beléptünk a főbejáraton, rögtön megcsapta az orrom az a tipikus, büdös kórházszag. Az, amitől már, ahogy bejut az orrodba, rögtön te is betegnek érzed magad… Próbáltam nem gondolni erre. Felsiettünk. A recepcióstól megtudtuk, hogy Franket a 4-en helyezték el.  

Megérkeztünk. A látványtól már elszorult a torkom, szememben pedig maró könnyeket éreztem, amik egyelőre nem tudtak, vagy akartak távozni… A 4 srác szinte elfoglalta ezt a pici várót. Néma csendben ültek, szanaszét. Bob kezében még ott voltak a dobverői, Gerard pedig még mindig a mikrofonját szorongatta. Pont ez szomorított el… Ezek mutatták, hogy mennyire hirtelen történt mindez… Nem kérdeztem, vagy mondtam semmit, csak leültem az egyik üres székre, és hátrahajtottam a fejem. Nem tudtam, van-e jogom egyáltalán még itt lenni, vagy bármit is kérdezni… 

Papír fehér volt mindenki arca, ahogy végignéztünk egymáson. Már órák óta ülünk itt, de semmi… Az aggodalom rágni kezdte az egész belsőmet, már én magam is fájdalmat éreztem, ami lassan áramlott szét bennem, mint valami heveny méreg… Összeszorult a torkom is. Vajon mekkora lehet a baj? Nagyon régóta ülünk már itt tétlenül. Bár lenne valami, amit tehetünk érte… Vagy csak szimplán kijönne valami seggfej, és elmondaná végre, hogy mi van?!? Szinte lecsúsztam a kényelmetlen, merev kórházi székről…

- Kérsz egy kávét, vagy valamit? – érintette meg a karom Bob, majd várta a válaszom.

- Köszönöm semmit… - feleltem halkan, és néztem, ahogy távolodik az automata felé. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kedvesen is tud szólni, de még ez is csak feltuningolt, mert akkor tényleg nagyon aggódhat, vagy nagy lehet a baj, ha még Bob is kedves!!! Mintha kifordult volna a világ a 4 sarkából!

Gerad és Mikey már vagy a hatodik ócska, fekete, zacc ízű kávéjukat itták… Kíváncsi lettem volna, hogy használ-e nekik valamit… Vajon kevésbé lesznek idegesek tőle? 

A faliórára emeltem a tekintetem. Nagy, komor, és szigorú kinézetű óra volt… Illett ebbe a nyomasztó környezetbe… Minden másodperc múlását hangos kattanás jelezte, vagy lehet, csak nekünk volt hangos ebben a síri csöndben, de akkor is… Milyen rémes itt ücsörögni. És mennyire rossz lehet annak, aki például egy halálos beteg életmentő műtétjére vár itt… Ez a kattogó hang, mintha minden egyes hanggal egy újabb idegszál pattanna el, vagy egyre jobban tovalépkedne az a kósza remény, hogy még valaha is életben láthatja a bent fekvő embert… Lendületesen nekicsaptam fejem a csempének… Miért gondolok mindig ilyen kibaszott szarságokra??? Olyan „jól” fel tudom vidítani magam. Mindig csak jobban elkeseredek ezektől, a hülye agyszüleményektől…

Felálltam, és járkálni kezdtem. Zavartan csavargattam a pulcsim ujját a csuklóm körül, közben ide-oda sétálgattam Ray és Bob előtt… Nem tudtam egyszerűen már tovább ülni, valamivel le kellett vezetni ezt a feszültséget. Mikey és Gee percenként gyújtott újabb szál cigire, ezért nem is nagyon voltak bent.

Nyikorgó hangot hallottunk, majd résnyire kinyílt egy nehéz, fehér fémajtó. Egy fehérköpenyes, magas alak lépett ki rajta, mi pedig mindannyian tátott szájjal közelítettünk hozzá. Én álltam leghátul, nem volt jogom elvenni a fiúktól a helyet…

- Doktor úr! Mi van vele? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Gerard.

- Sikerült stabilizálnunk a légzését, és azt hiszem, minden rendben lesz. Eszméleténél van, és szeretné látni magukat. – válaszolta közömbös hangnemben az orvos. Én mindig is utáltam őket… Olyan fennsőbségesen tudnak beszélni, és olyan érdektelenséggel. Nem érinti meg őket egy-egy sors, vagy valaki tragédiája. Csak eldarálják a sablonszövegüket, és ennyi… Nekik nem jelent semmit. Azt hiszik, mindenek felett állnak, és ők döntenek élet és halál kérdésében. Ebbe az öreg fószerbe is majdnem belerúgtam, annyira nem tetszett az arcberendezése.

- Hogy… bemehetünk hozzá? – ismételte meg az orvos utolsó szavait Ray, hogy biztosan jól értették-e. Megszakította ezzel elmélkedésemet az orvos-gyűlöletről. XD

Sorban követni kezdtük a doktort a szűk folyosón Frankie szobája felé. Majdnem elértük az ajtót, én pedig szinte fél lábbal az előtérben voltam, amikor kezét a mellkasom elé tartotta, hogy megfékezzen. – Mi van? – böktem ki nem túl barátságosan.

- Maga nem mehet be. – felelte mogorván.

- Hogy mi… miért? Én… nem, de hát… – nem forgott a nyelvem se.

- Mr. Iero azt mondta, engedjem be a barátait, és elmondása szerint maga nem a barátja, csak árt neki a jelenlétével… - köszörülte meg a torkát, majd elfordult tőlem. Hátráltam pár lépést, és leesett állal meredtem előre. Még csak látni sem akar? Nem bírja ki, hogy egy kibaszott kis percre bemenjek hozzá? Ökölbe szorultak a kezeim. Mikey lépett oda mellém, karját a vállamra tette. – Ne vedd a szívedre, nem tudja, mit beszél… Menj vissza a hotelbe. Hívjunk egy taxit? – megráztam a fejem, majd szó nélkül elindultam a kijárat felé. Dehogy kellett nekem taxi… Ez volt most a legkisebb problémám. Gyalog mentem a hotelig. Út közben millió gondolat cikázott át az agyamon, egyik rosszabb, mint a másik. Még az eső is ráeredt, ami csak még sötétebb hangulatot festett kavargó érzéseimnek… Megálltam, és kitartott karokkal körbeforogtam az esőben. Néhányan elhűlve figyelték, hogy bizonyára megbomlott az elmém… Hangosan nevettem rajtuk, gurgulázó kacajjal, ujjammal pedig rájuk böktem. Lehet, tényleg elborult az agyam… - Mit nézteeeeeek? Most ment tönkre még jobban az elbaszott geci életem… Jó érzés engem bámulni? – mormogtam, majd megindultam egy középkorú nő felé, aki megijedt eszelős tekintetemtől, és szinte futni kezdett az ellenkező irányba. Megint beálltam a járda közepére, és berogyasztott térdekkel, és öklömet rázva kiabáltam utána: - Fossál is, bazmeg, mert utolérlek, és kirúgom a csámpás lábaidat!!! – a mondat vége röhögésbe fulladt, csodálatosan mulattam saját humoromon. Na, ez már tényleg szánalom. Nem lehetek ennyire idióta. Teljesen átnedvesedett minden ruhám, csöpögött a víz a hoodie-ból, és a farmer is elnehezedett rajtam… Ráeszméltem, hogy esetleg vissza is mehetnék a hotelbe, ha már befejeztem az emberek riogatását. Gyorsan eltipliztem innen, mielőtt még nagyobb hülyeségeket csinálok itt a szemük láttára…

****

Felvágtattam a szobámba, hármasával kapkodva a lépcsőfokokat. Bezártam az ajtót, és hátammal nekifeszültem, tenyeremet pedig odatámasztottam. Lassan csúszni kezdtem lefelé, majd leültem… Könnyek nélkül sírtam… Nem jött ki egy hang se a torkomon, belül viszont ordítottam…

Akármennyire gonoszul viselkedett velem szemben Frank, akkor se tudtam utálni, erre már rég rájöttem. Lehetek rá mérges, és meg is sértődhetek… de ezek mind csak felületes érzések, amik elhalványulnak, vagy elmúlnak. A szerelmem iránta viszont mélyebbről fakadt, pont ezért töretlen volt. Egyszerűen akármit mondhatott, nem bírtam őt úgy gyűlölni, olyan szenvedéllyel, mint ahogy ő most engem. Még a kórházi ágyon is csak azzal foglalkozik, hogy engem bántson… Kettőnk közül ő számított gyerekesebbnek, hiába nem akarta beismerni soha, akkor is így volt. Én pedig szánalmas, és idióta vagyok, hogy ilyen mértékben ragaszkodok hozzá, amikor ő kézzel-lábbal próbál eltaszítani magától. Olyan kétségbeesett, és erőltetett az egész… ő kidob az ajtón, erre én visszamászok az ablakon. Egy nyomorék seggfej vagyok… És mégsem tudom itt hagyni őket, pedig tudom, hogy ez lenne a helyes. Akár most is elmehetnék, senki nem tartana vissza, és mondaná, hogy ’ kérlek, maradj ’. Ez esett a legszarabbul. Van egy szám, ami erről szól… Hogy a lány szabadulni akar, de képtelen rá, nem tud, mert annyira megmérgezte már az a kapcsolat, amiben benne élt… Szenved, de nem bírja ott hagyni a fiúját… Na, valahogy ezt éreztem én is. Elkezdtem dúdolgatni a dalt, közben még mindig a vizes ruháimban remegtem… Feltápászkodtam az ajtó mellől, és ledobáltam őket magamról. Felvettem egy száraz pólót, majd bekapcsoltam a tv-t. Kimentem a mini bárhoz egy üveg vízért, és egy pohárért. A pultnál állva megmerevedtem, és meg se tudtam moccanni…

„Frank Iero, a My Chemical Romance egyik gitárosa a ma esti botrányos koncert közben esett össze… Egyik pillanatban még szokásos nyalakodásukat prezentálták az énekes Gerard Wayjel. A következő percben pedig eszméletlenül rogyott össze… Nem tudni, mi okozta a rejtélyes rosszullétet, csak remélni tudjuk, hogy nem kezdett el ismét drogozni, mint ahogy régebben is tette… Mindenesetre jobbulást kívánunk neki, és szeretnénk biztosítani arról, hogy ebben a pillanatban minden rajongójuk érte izgul, és szorítanak, hogy meggyógyuljon. Ennyi volt mára a HírMix, ahol a legfrissebb sztárhírekről értesülhettek, természetesen elsőkézből!!!” – affektálta kiborítóan a híradós maca. A kezemben tartott pohár egyszer csak összeroppant. Nem engedtem el, még mindig szorítottam. A szilánkok egyenként fúródtak bele a bőrömbe, lukat ütve rajta. Ahogy lenéztem, láttam, ahogy elég széles sávban folyni kezd a vérem, de a fájdalmat nem éreztem… Lekötött az a fájdalom, ami belülről mardosott. A bejátszás közben csomó képet mutogattak Frankieről. Frankie vidáman… mosolyogva… piercinggel… kutyával… Gerarddal… Pansyval… rajongókkal… Kavargott a gyomrom. Miért kellett most eeeeez? És még hülyeségeket is pampogott ez a köcsög nő. Nem is Frank drogozott, hanem Gerard. Ha már egyszer előszedi a témát, akkor elmerülhetett volna jobban is benne… Trampli kurva!

Jócskán folyt a vér a kezeimből. Leöblítettem a csapnál, és rátekertem egy fehér törölközőt, ami rövidesen pirosba váltott át. Nem foglalkoztam többet a dologgal, ledőltem a kanapéra, és hamarosan elnyomott az álom…