Feketére mázolt körmeimmel szorongattam vidáman a VIP-jegyemet. Legalább annyira erősen fogtam, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban kitépheti valaki a kezemből… Valami elvetemült rajongóféleség, vagy ilyesmi, azt pedig nem szerettem volna. Nem fértem a bőrömbe. Még egy koncert! Még egyszer láthatom őket fellépni. Hihetetlen... Olyan volt, mintha a legutolsó koncertjük ezer éve lett volna… Mondjuk az utolsót én csak a kórházból nézhettem egyedül. Elhessegettem a gondolatot. Mennyivel jobb így, ennyi emberrel közösen részt venni a dologban. Végig néztem a környékemen állókon. Nem igazán hasonlítottunk egymásra, mindenki máshogy nézett ki, és mást viselt. De ha több nem is, a zene összekötött minket erre az egy órára. Mindannyian ugyanazért jöttünk ide, hogy láthassuk a My Chemical Romance-t koncertezni. Hatalmas, önelégült vigyor terült szét a képemen. Úristen, ha ezek tudnák, hogy én nem csak ennyire láthatom őket, hanem személyesen is ismerem mindegyiküket, és velük jöttem ide… Azt hiszem, rövid úton eltennének láb alól, ha lenne némi fogalmuk erről…

Végre megláttuk, ahogy felsétálnak a színpadra. Hatalmas sikolyok közepette érkeztek meg egymás után: Gerard, Bob, Ray, Mikey és Frank.

A ’This Is How A Disappear’ –el kezdtek, mindenki kívülről ordította a szövegeket Geevel, én pedig nagyon-nagyon szerencsésnek éreztem magam végig, amiért ismerhetem ezeket a különleges embereket, akik annyit segítettek nekem…

****

Kicsit necces volt az esti elhelyezkedés a buszban. Mindenki úgy csinált, mintha totál hülye lenne, és nem tudná, hogy mik történtek köztünk Frankievel… Szóval Gerard továbbra is birtokba vette a kanapét, én meg az ő helyére feküdtem le. Nem mert szólni senki semmit, de érződött, hogy tiszta para mindenki, nehogy valami csúúúnya rossz dolgot műveljünk az ő jelenlétükben. Olyan érdekesen jött ki ez az egész, de komolyan. Még éjfélkor se aludt senki. Valamiért nem mertek, vagy nem akartak. Egyedül Gerard horpasztott odakint, elég hangosan, de Mikeyék nem, mert lehetett hallani, ahogy mocorognak, és egyáltalán nem horkoltak, úgyhogy tuti éberen figyeltek, és kagylóztak. Mi a fenét hisznek ezek? ÁÁÁ! Frankien meg behaltam. Néha elkezdett krákogni, meg torkot köszörülgetni, cseppet sem feltűnően… ezt ilyen füstjelzésként értelmeztem. Végre elaludtak Bobék is, egy csomót kellett várni rájuk. Kikeveredtem az ágyamból, ahogy kiléptem belőle, majdnem megrúgtam Ray fejét. Uhh, szegény! Épp csak a haját súroltam, úgyhogy megnyugodtam. Meg se moccant. Sietősen bevágódtam Frankie mellé, közben mindketten elfojtott hangon nevettünk. Ez az egész olyan volt, mintha megint valami nagy összeesküvést folytatnánk mi ketten… ne gondoljatok semmi rosszra, nem vagyunk olyan perverzek, hogy a többiek szeme/füle hallatára bármibe is belekezdenénk. XD

Ráfeküdtem a mellkasára, ő pedig cirógatni kezdte a hátamat. Néhány perc múlva pedig mind a ketten mély álomba merültünk…

 ****

- Nézd már… Ezeknek is jó éjszakájuk volt! – háborgott Bob, majd megint valami genyóságon kezdte törni a fejét. Behozta a dobfelszerelése egy töredékét, felállította, majd hevesen püfölni kezdte pontosan az ágyunk mellett.

Szinte egyszerre riadtunk fel. Túl hirtelen jött ez a hangzavar, és túl sokáig tartott. Nyöszörögve ejtettem vissza a fejem Frankre, ő pedig átölelt, de átkozni kezdte Bobot.

- Hogy rohadnál darabokban, ezt most muszáj volt hajnali ööö… 11-kor? – kérdezte felháborodva.

- Hát már csak ti aludtatok, nekem meg gyakorolnom kell. – válaszolta ugyanolyan mogorván, mint az előbb. Persze, pont a hálóban kell dobolni, mert mindig így szokták… Mindegy, ezt már megszokhattuk volna tőle, hogy túlteng benne a jóindulat. De összeszedegette a kis cókmókját, és elhúzott a nappaliba dobolgatni, miután Frankie elejtett egy kis megjegyzést, hogy hova fogja dugdosni neki azt a dobverőt, ha tovább folytatja a hülyeségeit. Mivel tényleg eléggé késő volt már, ezért gyorsan elkészültünk, aztán kezdetét vette egy újabb próba, este pedig ismét egy koncert következett…

 Teljesen ugyanígy telt minden napunk. Leszámítva, hogy nem minden nap Bob ébresztett bennünket, az be is baszott volna, ha mindig ott csörömpöl a fejünk felett…

De egyébként elég monotonnak számítottak a napok. Későn elalvás, korán kelés, rohangálás, próbák, hangolás, koncert, és ugyanez elölről. Jó, most ezt úgy mondtam, mintha mindez rettentően unalmas lenne, pedig egyáltalán nem az. Mindig tátott szájjal néztem, ahogy játszanak, énekelnek, még ha csak megfogták a gitárt, én már akkor el voltam olvadva, hogy mennyire ügyesek, meg tehetségesek.

Elég sokat téptük a szánkat a köztes időkben napközben. A fiúk is elkezdtek azon gondolkodni, hogy mit lehetne velem kezdeni. Na! Arra értem, hogy az életemmel mit lehetne… Sokat meséltek arról, hogyan indultak el annak idején a zenei pályán… hogy mennyien nem hittek bennük, és néztek rájuk azzal a tipikusan lesajnáló ’ próbálkozz, baszd meg, úgyse sikerül’ pofával. De nekik ez adta az erőt, meg a töltetet, hogy folytassák, és csak azért is bebizonyítsák, hogy milyen sokra képesek együtt, öten… Nagyon tetszett ez bennük, meg tényleg annyi mindent megtudtam, hogy milyen körülmények között kezdték el az első turnét… Alig volt valamilyük, de már akkor tudták, hogy ennél többre hivatottak, és ha eléggé hisznek benne, akkor bármi sikerülhet. Irigyeltem őket ezért a hozzáállásért. Én tudom, milyen vagyok. Ha valamibe belekezdek, az már alapból garancia a kudarcra. Csodálatosnak tartottam a történetüket, de én más lapra tartoztam… Az a „legszomorúbb”, hogy attól, mert a farvizükön evickélek, még nem lesz semmilyen karrierem! Hiába visznek magukkal mindenfelé, mint valami védett állatfajt, attól még ugyanolyan semmit érő, szürke kis valaki vagyok, mint mielőtt velük találkoztam. Ha lehet annak a mondásnak hinni, hogy két ember, aki egy pár lesz, kiegészíti egymást, akkor hát… Biztos voltam benn, hogy a mi párosunknak Frank a jobbik fele, én nem sok mindent tudtam beleadni a dologba, csak a nagy rakás szerencsétlenségemet. Egyre hajmeresztőbb tervekkel álltak elő számomra, hogy mivel foglalkozhatnék, holott én még a gimit se fejeztem be. Leléptem egy hónappal az érettségi előtt… Akkor halt meg anyám, az amúgy is szánalmas életem pedig kártyavárként omlott össze. A temetés után egy héttel pedig már az utcán bolyongtam… Nagy jövőt emiatt nem igazán képzeltem el magamnak. Maximum kukásnak lettem volna jó a képességeimmel, már láttam is, ahogy a jó kis sárga ruciban borítgatom a szemetet. Na jó, ezt hagyjuk is. Tehát kilőve, hogy valami normális dologgal foglalkozhassak, pedig jót tett volna nekem, ha nem csak rajtuk lógok egész nap, pedig egyelőre ez volt a helyzet…

****

Egy fesztiválra voltak hivatalosak valami hiper-szuper főattrakcióként a legutolsó napra. Kicsit késésben voltunk, úgyhogy utol kellett érni magunkat. Előző este túlságosan jól érezte magát mindegyikünk… ott maradtunk a koncert után bulizni, szóval körülbelül a mosott szarra hasonlítottunk, de legalább az úton volt módunk pihenni. Imádtam hallgatni, ahogy Gee énekel. Közben teljesen megfeledkezik magáról, látszik, hogy tökre beleéli magát az egészbe. Bob… Neki legkedvesebb időtöltése az alvás, bár jobb is, így legalább nem piszkál senkit, mert megint újabban ismét rászokott arra, hogy beszólogasson. Ray pedig egy újabb fantasztikus gitárszólót írt. Komolyan, az az ember valami hihetetlen. Hogy tud ilyen tökéletes dallamokat kitalálni? Bár negyede ennyi tehetségem lenne bármihez is.

Nos Frank… Ő pedig természetesen velem lógott, illetve hát rajtam…

A sarokülőn heverésztünk. Fejét az ölemben pihentette, én pedig firkálgattam az immáron már visszakaparintott kis füzetembe…

- Mit csinálsz? – mormogta félig éberen.

- Hát… Semmit. – feleltem, és reméltem, hogy megelégszik ennyivel.

- Naaa, mutasd már! – kérlelt, és kihúzta kezemből a papírt. Nem akartam volna, hogy megnézze, de végül is mindegy. Őt rajzoltam le… Már napokkal ezelőtt elkezdtem. Nem volt nehéz feladat. Az arca olyan élénken élt bennem, hogy akár lehunyt szemmel is ugyanilyen simán megrajzoltam volna… Egy percig meredt a lapra, azt gondoltam, fel se ismeri a rajzban magát, vagy tényleg elronthattam, ha…

- Ez kibaszott jó! Sokkal szebb, mint én. – vigyorgott fel rám.

- Nem is tudom... Talán te valahogy jobb vagy. – mosolyogtam, mint a vadalma, és lehajoltam, hogy megcsókoljam.

Lassacskán elkezdtek szállingózni a többiek is, nemsokára odaérünk a helyre, ahol el fognak szállásolni minket. Lepattogtak mellénk, megzavarva a szép kis romantikus perceinket. De hiába! Ezzel számolnia kell az embernek, ha 5 teljesen különböző személyiségű pasival lakik együtt.

- Ma még nem is ittam kávét. – temette a kezei közé arcát Gerard. Összenéztünk a feje felett, és elfojtottan röhögni kezdtünk rajta. Úgy nézett ki, mint akinek megbomlott az elméje. Megint kezdett mindenki elfáradni.

- Valami olyan büdös… ti nem érzitek? – nézett körbe fintorogva Bob. Mindannyian végignéztünk a másikon, jó gyanús tekintettel, de semmi… Végigjárattuk a szemünket egyenként, természetesen engem is gyanúba kevertek, de továbbsiklottak, végül Mikeynál állapodtak meg. Ő épp lefelé nézett, és az ujjával babrálta az asztalt. Néma csend, és hullaszag. Észrevette, hogy elhallgattunk, mert felnézett hunyorogva: - Ööö… mi az? Ne nézzetek, nem csináltam semmit. – szabadkozta egy szuszra hadarva.

Bob összenézett Rayjel, és megemelte az asztalterítőt.

- Tudtam, bassza meg, hogy tudtam!!!! – rázta a fejét röhögve, majd szemöldökét ráncolva figyelte Mikeyt, aki szemmel láthatóan egyre nagyobb kínban volt. Mi már sejtettük, hogy ez megint valami poénkodás akar lenni, aminek Mikey fogja meginni a levét, de azért kíváncsiak voltunk, hogy mi sül ki ebből, vagy hogy Bob mit talált ki…

- Mi a fasz van? – oh, Mikeyt nagyon nehéz kihozni a béketűréséből, de most… Pillanatok alatt torzult el a feje. A szemüvege sem volt nála, úgyhogy egyre jobban hunyorgott.

- Bármiben fogadtam volna, hogy megint ez a redvás Misfits cipő van rajtad. – mondta hahotázva Bob.

- HÉÉÉ! Ez nem retkes, és ne baszogasd már a Misfitset! – válaszolta magából kikelve.

- Nem is velük van a baj, hanem hogy már lerohadt a lábadról ez a szar, és kurvára szaglik, ha nem vetted volna észre. – szegény Mikey feje paprikapirosra váltott át, és úgy látszott, ha tehetné, szívesen elsüllyedne most valahová… leginkább a föld alá.

- Bob, ne mond az öcsémre, hogy büdös! – vigyorogta minden fogát kivillantva Gerard. – beletapostál az érzékeny lelkébe. – mondta, majd hátba vágta Mikeyt. Ray végigvihogta az egész jelenetet, én meg csak próbáltam cáfolni ezt az aljas rágalmat, miszerint Mikey ilyen igénytelen állat lenne. Soha nem is volt büdös, de hát Bob. Egyszer megérdemelné, hogy valaki rendesen rápirítson. Én akartam ez a személy lenni, alig vártam már az alkalmat, hogy revansot vegyek rajta, akár mindannyiunkért…

Frank nem igazán reflektálta meg az előbbi eseményeket, hanem végig csak a kezemet szorongatta, és sandán bámult. Igen, valószínűleg ugyanarra gondoltunk most is. Alig vártam, hogy végre megint kettesben lehessünk. Ilyen sok szem közt zavarban éreztem magam, olyan árgusan vizslattak minket. Minden mozdulatunkat lesték, és néha a megjegyzések sem maradhattak el, hogy túlságosan vigyorgunk… Már jó kedve sem lehet egyikünknek sem, basszus? Amikor meg siralmas fejet vágtunk, akkor az volt a baj.

Fél órába telt, mire együttes erővel meg tudtuk győzni Mikeyt, hogy semmi gond nincs se vele, se a cipővel, bár azért egy mosás kijárt volna már neki, szinte könyörgött érte az a csuka…