Pihegve feküdtünk egymás karjaiban, egyikünk légzése se volt még szabályos. Frank mellkasára hajtottam a fejem, szinte odaszorítottam, és hallgattam a még mindig kicsit gyors szívverését. Olyan volt nekem, mint a legszebb zene, amit valaha hallottam. Nagyon boldognak éreztem magamat abban a pillanatban. Csendben feküdtünk egymás mellett, kint pedig megint szakadt az eső, a nyitott erkélyajtón keresztül megcsapott minket a hideg levegő, de jól esett, mert lehűtötte kicsit a felhevült testünket. Most már sötétbe burkolódzott a szoba, de az utca kósza fényei sejtelmes homályt keltettek, és jól láthattam Frankie arcát, ahogy ráemeltem tekintetemet. Főleg a két csillogó szemét. Én már fáradtnak éreztem magam, de ő nem úgy tűnt, mintha álmos lenne. Felemelkedtem félkönyökre, hogy arcának minden rezdülését jól láthassam, ahogy beszélek hozzá: - Valami baj van? – simogattam meg az arcát – Miért nem alszol?… Reggel fotózásotok lesz, és fáradt leszel… - már meg is bántam szinte, amit tettünk. Lehet, hogy neki nem is jelentett annyit, mint nekem, vagy ami még rosszabb, hogy abszolút nem élvezte… Rögtön úrrá lett rajtam a bizonytalanság, ami mindig is lételemem volt.

Nagyot sóhajtott, de nem nézett rám, hanem az ablakot bámulta… - Nem bírok aludni.

Félek attól, hogy mi lesz… - ezt most nem értettem, mire célzott. Hogy mi az, amitől ő még nálam is jobban fél, mert én most mindentől rettegtem, legfőképpen attól, hogy hamar vége szakad a nagy boldogságnak, és lapátra teszek téve… Azt nem éltem volna túl.

- Mitől félsz? – kérdeztem búgva, és magam felé fordítottam a fejét, mert a szemébe akartam nézni, amennyire csak lehet.

- Attól, hogy megint megteszed. Megint gondolsz egyet, és itt hagysz… Úgy, mint a múltkor.

- És ezért nem akarsz aludni, Frankie? – mosolyogva megráztam a fejem. Mulattatott a dolog, hogy akkor inkább soha nem fog aludni, nehogy meglógjak, ameddig ő húzza a lóbőrt?

- Én nem akarok elmenni innen, már nem. – mondtam, majd nagyon szorosan átöleltem. Iszonyúan aranyos fejet vágott, de láttam, hogy nem igazán sikerült meggyőznöm a szándékaimról.

- Mivel bizonyítsam be? – kérdeztem morfondírozva, de inkább mondtam magamnak félhangosan, mint neki. Beharaptam az alsó ajkamat, majd hirtelen eszembe jutott valami, úgyhogy kipattantam az ágyból. Úgy, ahogy voltam, meztelenül, megálltam az ágy mellett, pózba vágtam magam, majd ünnepélyesen a szívemre tettem a kezem, és próbálva mellőzni a kitörni készülő irdatlan nagy röhögésemet, komoly fejet vágva megesküdtem neki, hogy biztosan nem fogok lelépni, és tutira itt akarok lenni vele, nem csak most, hanem örökre...

- Na… Sikerült valamennyire meggyőznöm? – felhúzott szemöldökkel vártam a választ, és nem mozdultam az ágy mellől. Erre ő sandán végignéz rajtam… Éreztem, hogy a tekintete szinte éget. – Hááát, azt hiszem eléggé jól sikerült. – mondta, majd utánam kapott, és nevetve visszarántott magához az ágyba. Még beszélgettünk kicsit, aztán végre elaludtunk. Ma már nem rémképekkel, hanem Frankievel álmodtam. Hogy mit, azt a fantáziátokra bízom…

****

Álmos szemekkel a vekkerre pillantott. Még csak reggel 7. De ő nem tud tovább aludni, annyi minden munkál most benne. A nap első sugarai már valósággal táncot jártak a szobában, úgyhogy végképp kibaszták a maradék álmot is a szeméből.

A mellette békésen szuszogó lányra emelte a tekintetét. Azt gondolta, nagyon szép így, amikor ilyen kisimult arccal alszik, és látszik rajta, hogy most nem valami nyomasztó dologról álmodik, sőt, mosolyog. Remélte, hogy esetleg ő jár az eszében, és helyet kap az álmaiban…

A haja legyezőként terült szét körülötte a párnán,  lábait pedig Frankre pakolta, aki emiatt moccanni se nagyon mert, nehogy felébressze. Inkább csak figyelte őt mosolyogva. Kicsit feljebb húzta rajta a takarót, nehogy megfázzon a hűvös levegő miatt, majd egy puszit lehelt a vállára. Ujjai közé vett egy kóbor hajtincset, és elkezdett vele játszadozni. Nehezére esett, hogy ne ébressze fel most rögtön Titát, legszívesebben felrázta volna álmából, hogy vele együtt örüljön, meg még hm ki tudja mit lehetne kezdeni ennyi idővel…

Elég hangosan csörögni kezdett a mobilja. Össze-vissza pattogott, hirtelen nem tudta, hol van, meg hogy hova kapjon, hogy minél hamarabb bekussoljon az a rohadt telefon. Az ágy alól szedte elő egy kisebb bűvészmutatvány kíséretében, miszerint megpróbált a legkevésbé megmozdulni.

- Mi a fasz…? – morogta bele a telóba, a túloldalon pedig egy vidám hang csendült fel.

- Nem faszról van szó, csak lassan vánszorogni kéne arra a… fotózásra. – válaszolta jókedvűen Gerard. Frank arra gondolt, mi történt ezzel, hogy ennyire jó neki a reggeli felkelés? Jó, hát biztos többet aludt, mint ő, meg a koffeinadagját is bevedelte már elég rendesen, de akkor se legyen ilyen boldog reggel, mert állba vágja…

- Miért, az ma van?

- Egész este erről téptem a számat nektek, látom marhára odafigyeltél. – Frank belevigyorgott a mobilba, örült, hogy Gee most nem láthatja az arcát. – Ööö, hát persze, hogy figyeltem, én mindig. Csak hát olyan korán van még. – hátha Gee elintézi, hogy később kezdődhessen az a szarság. De e helyett lebaszarintotta, hogy 20 perc múlva találkoznak a reggelinél, aztán indulás. Frank morogva bazmegolt egyet, majd visszadobta a telefont az ágy alá. Eddig is utálta az ilyen kütyüket, de mostantól meg főleg.

Tita még mindig aludt. Hogy lehet így aludni, hogy semmire nem ébred fel? Majd elkéri a receptet, bár befoghatja, mert múltkor átaludta a nagy szökést, szóval azért ő is profi az ilyesmiben.

Úgy döntött, ideje felkelni, mert tényleg indulni kell nemsokára… Elkezdte cirógatni az arcát, majd végigsimított a száján ujjával. Megcsókolta, majd várt valami reakcióra. Lassan megrebbentek a pillái, és egy hatalmas mosoly kíséretében bámult fel az arcába.

- Azt hittem, csak álmodtam ezt az egészet… - mondtam, majd végigsimítottam Frank mellkasán.

- Akarod, hogy megcsípjelek? – kérdezte vigyorogva, és már készült is, hogy belemar a combomba.

- Bazz, ha megcsipkedsz, utána neked is fájni fog, azt garantálom. – mondtam, majd kezeimet a nyakára kulcsoltam, és lehúztam magamhoz, hogy megcsókoljam. Megint megcsörrent a mobil, így kénytelenek voltunk abbahagyni a smacizást.

Frankie már fel se vette, csak kinyomta, és közölte, hogy készülődjünk, mert indulunk mindjárt.

- Esetleg te, de nekem nem muszáj. – válaszoltam, és a paplant a fejemre húztam. Nem akarok kikelni az ágyból, valami hülye fotózáson ücsörögni meg végképp nincs kedvem.

- De én azt akarom, hogy te is ott legyél. – most elkezdte játszani a sértődöttet. Kisandítottam a takaró alól, és azt láttam, amire számítottam, olyan kis durci fejet vágott, lebiggyesztett szájjal.

- Jaj, de még hót korán van… - nyöszörögtem, hátha mégis itt maradhatok.

Éreztem, ahogy felugrott az ágyra, mert a fejem szinte pattogni kezdett, ahogy a súlyával az ágyra nehezedett. Erősen szorítottam a paplan széleit, de sikerült lehúznia rólam, közben hangosan vihogott, tipikus Frankiesen. Már én is nevettem, de akkor se akartam menni, had legyen már nekem igazam… Elkezdett csikizni, főleg az oldalamat, én meg olyan hangosan röhögtem, hogy jó, ha a másik utcán nem hallották, ahogy visítozok, hogy hagyja már abba.

Csuklóimat a fejem mellett tartotta lefogva, és úgy nézett le rám. Haja félig a szemébe lógott. Mindketten alig kaptunk már levegőt.

- Na, feladod végre? – kérdezte, és szemében őrült fény csillant. Nemet akartam inteni a fejemmel, de meggondoltam magam, mert már nem bírtam a „kínzását”.

Bobék rájöttek, hogy a telefont nem veszi fel, így most sms-t küldtek neki. Röhejesek. Majd szétpukkadtunk a nevetéstől, hogy képesek annyit elküldeni, hogy „Go!”.

Gyorsan elmentem lezuhanyozni. Most lett volna kedvem énekelni, de mégse tettem, mert a másodikon voltunk, és féltem, hogy Frankie kiveti magát az ablakon, ha korán reggel meghallja ezt a repedtfazék hangot…

Nem sokáig fürödtem, mert Frank kint türelmetlenkedett, úgyhogy sietnem kellett. Felhúztam egy fekete bugyit és melltartót, majd nekiálltam kifésülni a hajam, ami nem volt túl hálás feladat, annyira kócos volt. Már azon filóztam, hogy ha találok egy ollót, akkor levágom a rákba olyan rövidre, mint Franké…

Továbbra is sürgetett, szóval gyorsan kiléptem, olyan hirtelen, hogy majdnem leütöttem, mert az ajtóban ácsorgott. Meglepetten nézett, először nem tudtam, mi olyan érdekes rajtam, aztán kapcsoltam, hogy még fel se öltöztem normálisan.

- Most mi van? – rántottam meg a vállam – így megyek… - mondtam, majd félrebillentettem a fejemet, és úgy figyeltem Frankiet. Szerintem ő halál komolyan vette a dolgot, úgy nézett.

- Khm, te is készülődni akartál nem? – intettem az ajtó felé, majd ott hagytam, ő meg még mindig nem mozdult, és bámult. Vigyorogva megráztam a fejem, és a táskákhoz sétáltam, hogy keressek valami textilt magamra.

Na, Frank végre behúzott a fürdőszobába. Rávetődtem az ágyra, és bekapcsoltam a tv-t egy zenecsatornán. Azt hittem, rosszul látok. Pontosan most kezdték el adni a Famous Last Words klipjét. Jól felhangosítottam, felálltam, közben magamra rángattam a nacimat, és ugráltam, meg pattogtam össze-vissza, üvöltöttem velük együtt a dalszöveget. Biztos nem látszottam teljesen idiótának, kicsit sem. Úgy néztem a képernyőt, mintha még életemben nem láttam, vagy hallottam volna őket. Még majdnem oda is mentem, hogy a monitoron keresztül smároljam le Franket. Teljesen kifulladtam az ugrándozásban. Ahogy vége lett a számnak, letörtséget éreztem, olyan rövidnek tűnt most. Pfff, gyorsan ki is kapcsoltam a tv-t, mert valami irdatlan nagy nyálság következett, amitől öklendező rohamot kaptam volna, szóval úgy dobtam el a távirányítót, mintha égetne.

Szerencsére Frank nem látta, ahogy elment a maradék eszem is, mert csak most jött elő a fürdőből. Egy szál törölköző volt a derekára csavarva, szóval most én bámultam ugyanúgy, mint ahogy ő az előbb engem. Minden mozdulatát lestem… Miután többé-kevésbé felöltözött, odajött hozzám, és megölelt. Épp a felsőmet próbáltam felhúzni, mert az valahogy eddig elmaradt. De nem éppen ugyanazt akartuk. Én felfelé, ő meg lefelé rángatta rólam. Uhh… kezdett „eldurvulni” a dolog. Szerencse vagy nem szerencse, valaki püfölni kezdte a szobaajtót. – Bazmeg Frank, 2 perced van, hogy levonszold a segged, gyerünk már! – üvöltötte befelé Mikey. Összenéztünk, és kuncogni kezdtünk. – Öt! – kiabált vissza Frank, majd megcsókolt, és kezei elkalandoztak.

- Három! – üvöltöttem vissza Mikeynak, csak hogy egyiküknek se legyen végül igaza, majd hatalmas mosollyal nyugtáztam a győzelmemet. Hallottuk, ahogy Mikey megrugdossa az ajtót, közben pedig átkozódik néhányat. Rájöttünk, hogy tényleg nem kéne tovább idegelni szegényt, szóval nagy nehezen teljesen felöltöztünk, összeszedtünk pár holmit, bedobáltam egy tatyóba, és vigyorogva elindultunk a folyosóra. Mikeynak már hűlt helye volt, gondolom leliftezett. Egymás kezét fogva lépkedtünk az étkező felé. Nem tudtuk, mit balháznak annyira, még nem is voltak késésben, simán volt még idejük hogy odaérjenek a stúdióba.

Most gondolkodtam csak azon, hogy mennyire hangosra sikerültek a dolgok a múlt éjjel. Éééés pengeéles logikámmal kikövetkeztettem, hogyha Ray szolid horkolása is áthallatszik elfojtottan, akkor hát mi… szóval izé, biztosan hallania kellett Raynek is mindent, amit műveltünk. Hozzáértem az arcomhoz, ami égett, mint az állat. Azért van még remény… Hát Ray olyan kis csendes, diszkrét emberke, reméltem, hogy megtart magának mindent, amit hallott. XD

Tétovázva, és minden színben pompázva léptem Frankbe kapaszkodva az ebédlőbe. A legsemlegesebb fejemet akartam felölteni, azt hiszem valamennyire sikerült is. Mindannyian minket bámultak, és arcukon akkora méretes vigyor terült szét, hogy már biztosan tudtam, ezek nem szenvednek tudatlanságban… Ráadásul Frankie is úgy vigyorgott, hogy még ha akartunk se tudtunk volna semmit leplezni. Villámgyorsan megkajáltunk, addigra idecsődítették a sofőrt a busszal, hogy azzal menjünk a fotózás helyszínére.

Nem akartam mindenáron Frankre tapadni, úgyhogy zsebre dugott kézzel baktattam a busz felé, Frank pedig Rayjel társalgott a Guitar Hero-ról.

- Azt hittem, már sose jöttök össze. – lépett mellém Gerard erősen mosolyogva. – Nem bírtam volna tovább nézni a fancsali pofátokat... – értetlenül néztem rá. Akkor ezek szerint ennyire nyilvánvaló volt itt minden, csak nekünk kettőnknek nem??? Meglepődtem azon, mennyi komplikációt megspórolhattunk volna magunknak.

- Akkor… titeket nem zavar ez az egész? – kérdeztem, és visszafojtott lélegzettel vártam a választ.

- Úristen, Tita, dehogyis… Örülünk, hogy végre boldognak látszotok. – válaszolta, majd megölelt, és megveregette a hátam, de olyan vehemensen, hogy azt hittem, kiköpöm a tüdőmet. – Hm… köszi, azért még egyben kéne hagyni… - válaszoltam szurkálódva, majd ismét Rayék felé sasoltam.

Már Bob, és Mikey is bekapcsolódott ebbe az irtózatosan érdekfeszítő gitáros játék kitárgyalásába, szóval mi addig Geevel baromkodtunk. Megpróbáltam a hátára csimpaszkodni, de ő nem volt vevő rá, ezért ki akartam gáncsolni… Elterült a földön, amit én nagyon viccesnek találtam. Duzzogva ült a betonon, majd amikor nem számítottam rá, az én lábamat is kirántotta, úgyhogy én is a sorsára jutottam, és most ő vihogott rajtam, a hajamat pedig összekócolta. Belebokszoltam a karjába, de ő még mindig vigyorgott.

- Kaparjátok már össze őket, vagy nélkülük indulok el. – mondta bunkón a sofőr, amit Gerard egy Fuck-al jutalmazott, majd feltápászkodtunk, és pár perccel később már javában útban voltunk a fotóstúdió felé.