Erős fény sütött be az ablakon. Kinyitottam a szemeimet, Frank nem volt mellettem. Gyorsan felültem. Megijedtem, hogy hol lehet… az egész szobát végigpásztáztam 1 perc alatt.

2 bőrönddel lépett be. Kikerekedett szemmel néztem, mit akar azokkal… már megint hova költözik?

- Mi az? Idecuccolsz hozzám, nem hagylak megint egyedül… Ellenvetés? – kérdezte, de nem úgy tűnt, mintha számítana valamit is, ha tiltakozni kezdek, mert már be is húzta a sarokba a táskákat, és kipakolt belőlük néhány ruhát.

Ezek szerint ő se bízik bennem, ezért pesztrál… Nem akarja, hogy megint dobbantsak. Pedig nem állt szándékomban, de el se kezdtem magyarázni neki. Ha nem akarja, úgyse fogja elhinni, szóval ráhagytam.

Rándítottam egyet a vállamon, nem is nagyon érdekelt a dolog. Nem számított most nekem semmi. Olyan tompa volt minden. Tisztára olyan érzés, mintha buborékvilágban élnék… El vagyok szigetelve, és nem hallok, illetve fogok fel mindent magam körül…

Meguntam, hogy bambán üljek, arcom a párnába temettem. Nem sírtam, nem is tudtam volna több könnyet kipréselni már magamból, tegnap este az összeset kiadtam… Csak jobb volt így. Miért kellett Joshnak tegnap éjjel meghalnia? És nekem miért kellett mindezt látnom? Sose fogom feldolgozni, mert ezt nem is lehet…

Éreztem, hogy mellém állt, karjait a vállamra tette. Összerezzentem.

- Nem engedem, hogy elhagyd magad… - kezdte nagyon lágyan, én pedig fel se mertem nézni a párnából. – Gyerünk, kelj fel, légy szíves. – mondta, majd finoman maga felé fordított, a hajamat pedig kisöpörte az arcomból. Nagy szemekkel néztem rá. Nem akartam megszólalni, és felkelni se. Csak itt akartam fetrengni egész nap, sajnálni Josht, és persze magamat… Ehhez nagyon értettem…

- Tita… Ezt nem csinálhatod, gyerünk… - kezdte, majd felállt, és az ágyra dobott valami ruhát. – Öltözz fel, aztán kimegyünk innen a levegőre, nem hagyom, hogy itt punnyadj egész nap. – karba tette a kezét, és eltökélten bámult rám. Én meg végig olyan fejet vágtam, mint aki citromba harapott. Most ezt miért kell?

- Na, van még kb. 5 perced, hogy felöltözz… Addig én hozok valamit reggelire. – mondta, majd hátat is fordított, és elindult kifelé.

- Nem akarom, hogy itt hagyj! – nyüszítettem utána, szinte szűkölve, nagyon magas hangon. Aztán miután kimondtam, csak akkor jöttem rá, milyen röhejesen hangozhatott ez ilyen hangnemben, ezért lesütöttem a szemem. – Várj meg inkább, jó? – ezt már kicsit mélyebben folytattam, csak hogy mentsem a menthetőt. Mosolyogva bólintott, majd kiment az erkélyre, ameddig én felvettem a ruhákat, és elkészültem.

Egész nap úgy mentem Frankie után, mintha hozzánőttem volna. Nem tudom miért, de úgy követtem, mintha az életem múlna rajta. Valójában féltem nélküle. Meg hogy mi fog történni, ha ott hagy a többiekkel sok szem közt. Vajon szétcincálnak a kérdéseikkel? Nem akartam erre gondolni, végig csak Frank kezét szorongattam. Gerardékat igyekeztem kerülni, mint a leprát, már amennyire lehetett őket kerülni… Tudtam, hogy még elég sok mindent tisztáznom kéne előttük, és elég hosszú beszélgetések elé néztünk még így 6-osban, szóval amennyire csak lehetett, húzni akartam a dolgot. Agyamra lila köd telepedett, egész álló nap némán mentem arra, amerre Frank cibált maga után. Egy falatot se bírtam lenyelni, fejem pedig a halálnál is sápadtabb volt, ezért ő kierőszakolt egy sétát a „friss és tiszta” levegőn, ami városban alapból nem létezik, de hát ki mondana ellent Frankienek? Neki nem is lehet, mert nem hagyja… Végigrángatott szinte az összes parkon és zöldövezeten, közben percenként tudósítva arról, hogy mindig egyre sápadtabb vagyok. Erősen émelyegtem. Nem akartam mondani, de akármerre néztem, mindenhol csak vért és késeket láttam magam előtt. Ilyenkor erősen összeszorítottam a szemem. Tényleg beleőrültem a sok hülyeségbe… Normális ember nem lát ilyeneket, de én… Mondjuk, sose voltam épeszű, az tény. xD

Odamentünk egy szökőkúthoz, és lemostam az arcomat, hátha jobb lesz. Körülöttünk minden ember olyan vidám volt, hogy jajjj… tőlük csak még rosszabbul éreztem magam, ahogy itt bájolognak mellettünk, megjátsszák magukat, hogy mennyire szeretik egymást, és hasonlók… Távolabb megpillantottunk egy padot, Frank pedig felkapott a hátára, és rohanni kezdett felé. Uhh, egész végig azon erőlködtem, nehogy a nyakába hányjak. Nagyon fel akart vidítani, mert irtóra erőlködött, de én kajak szarul voltam minden értelemben.

Ahogy eléértünk, letett a földre, aztán meg is fogta a karomat, mert különben elterültem volna a földön, annyira szédelegtem.

- Bassza meg, hülye vagyok! Nem kellett volna ilyen messzire eljönnünk, hogy megyünk haza, ha rosszul vagy? – kezdett el parázni. Megráztam a fejem. – Nem, semmi baj… jól vagyok, tényleg. – erőlködtem, bár határozottan nem így éreztem. Amikor reggel belenéztem a tükörbe, leginkább a WTTBP klipjéből a beteg ipsére hasonlítottam. Akkora lóbaszó fekete karikák tarkították a szemem alját, hogy még jó, hogy Frank nem állatkertbe vitt, mert simán elmehettem volna pandának. Egyébként ez az előbbi volt az első mondat, amit ma kimondtam, ezt nagy teljesítménynek tekintettem. Úgy tűnik, Frankie is, mert szélesen rám vigyorgott, majd lerántott maga mellé a padra.

Nagyot sóhajtottam. Valahogy sejtettem, mi vár most rám. Nagy lebaszások, fejmosás, és kioktatás… Tudtam, hogy megkapom valakitől, de reméltem hogy később, és persze, hogy nem tőle. Meredten bámult rám, amitől csak nőtt a zavarom. Nem tudtam, mire gondol most, vagy, hogy mit akar tulajdonképpen. Elengedte a kezemet, majd elkezdett matatni a gatyájában. Kikerekedtek a szemeim, aztán majdnem félrenyeltem a nyálamat. Jujj! Fél perccel később a zsebe mélyéről előrántott egy kis gombóccá gyúrt galacsint. Nézegettem, és forgattam. Most mi a francot akar, mit csináljak vele? Mondjuk, megkönnyebbültem, hogy csak ezt kereste olyan hevesen, na de akkor is…

- Nem ismered meg ezt? – kérdezte, majd az arcomat kutatta.

- Ööö… hát papír! – mondtam, majd bárgyú vigyor ült ki a képemre, annyira megörültem neki, hogy eltaláltam. Wow! Most úgy érezheti magát, mintha egy fogyatékossal barkóbázna… Szegény Frank.

- Aham, igen, az… De hogy milyen papír, arra gondolok.

- Hát olyan félfamentes. xD – most mit vár tőlem? Én nem vagyok észnél.

Tenyere nagyot csattant a homlokán, majd röhögni kezdett.

- Nyisd szét.

- De… ez a tied, én nem olvasok bele.

- Csak nyugodtan… - mondta, majd hátradőlt, de közben nem vette le a szemét rólam. Kibontottam, és majdnem felmordultam egy méreteset, de magamba fojtottam a kultúrámat, szóval csak hang nélkül néztem ezt a fecnit. Hát ez khmm az én írásom volt, én írtam neki, mielőtt ott hagytam a szobámban. Nem gondoltam volna, hogy az orrom alá rakja a saját levelemet, és így kér magyarázatot, valami lightosabbra számítottam. Esetleg nagyon mélyen abban reménykedtem, hogy úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Naiv voltam.

- Elolvastad? – kérdezte. Összehajtogattam a lapot, majd a kezébe nyomtam. Én is hátradőltem, törzsemmel félig felé fordultam, hogy lássam az arcát, miközben beszélgetünk.

- Nem kellett elolvasnom, tudom, mi áll benne… az én szavaim, amikre pontosan emlékszem.

- Hmm, akkor jó. És… te tudod is, hogy mit jelentenek? Mármint, hogy mit akartál ezzel? -

Éreztem, ahogy sápadt arcomba némi szín költözik, elkezdett felfelé szállni a vér a fejembe.

Mit is válaszolhatnék? Persze, hogy tudom… vagy lehet, hogy mégse. Nem gondoltam volna, hogy ezzel fog elkezdődni a leoltós tárgyalásunk, de végül is mit vártam? Azért csak illik az alapoktól elkezdeni, akkor jó hogy ezzel indít, hogy miért mentem el pontosan…

- Figyelj Frankie, ez nagyon hosszú… És… és… El volt szállva az agyam, ezt nem is kellett volna. Meg azt hittem, sose találkozunk többet. – szemei akkorára kerekedtek, hogy szinte átvették az uralmat egész arca felett, ami így csupán két hatalmas szemből állt ki.

- Micsoda??? Nem is akartál többet találkozni velünk? Velem se? Amúgy meg olyan nincs, hogy hosszú. – ránézett a mobiljára – most van 4 óra, akkor még bőven ráérünk, és igenis van időm, végighallgatlak – mondta, majd ujjaival dobolni kezdett a pad támláján.

Szorult helyzetben éreztem magam. Már bántam, hogy egyáltalán elkezdtem beszélni ma. Jobb lett volna, ha továbbra is némára veszem a figurát. Idegesített, ahogy kopog ezen a szar padon… Lüktetett tőle az egész kibaszott fejem, és zsibbadni kezdett.

- Most komolyan mindenre kíváncsi vagy? – kérdeztem, majd tétován ránéztem. Ő bólintott, de úgy láttam, kicsit zabos rám, olyan, hm felpuffadt fejjel nézett rám vissza.

Ha már így alakult, akkor úgy döntöttem, adjunk egy pofont a szarnak, legyen ez az őszinteség napja… Kiöntöm neki az egész lelkem, aztán lesz, ami lesz. Nem akartam egyből arra válaszolni, amit ő kérdezett az imént, szóval elkezdtem hadoválni mindenről, hogy húzzam az időt. Sok mindenről beszéltem neki, amiről rajta kívül addig senki nem tudott. Néha idegesítő volt, ahogy nem bírt csendben maradni, és közbeszólt, hogy ezt tudta, meg ezt is, mert látta a füzetben. OMFG! Már bántam, hogy itt hagytam. De azt mondta, nem elemezte ki mindenki, csak ő. Reméltem, hogy ez tényleg igaz, és nem ez volt a kedvenc olvasmányuk, mert elég sok necces dolog volt benne, még írói babérokra is próbáltam törni, ontottam magamból az észt, úgyhogy reméltem, hogy tényleg „csak” Frankie látta.

Na, szóval miután kisztorizgattam magam, rátértem arra, hogy miért is mentem el tulajdonképpen. Mármint, mi vezetett hozzá. Illetve ki… Bert… Elmondtam, mikkel tömte tele a búrám, amiket én teljesen elhittem, és úgy láttam, jobb, ha megszabadítom őket magamtól. Frank megint a kezem után nyúlt, megfogta, én meg úgy folytattam a mesedélutánt. Közben néha egy-egy halk káromkodás hagyta el a száját, ahogy Bertről esett szó. Kicsit függőben hagytam azt a nyomorékot, mert óriási gombócot kezdtem érezni a torkomban, ahogy erről kellett beszélnem. Elmeséltem a nagy szökésem történetét, hogy mik voltak kint, hol bujkáltam, mikor, miért, és természeten Joshról is sokat beszéltem neki.

Ekkor észrevettem, hogy Frank lassan kibújtatja kezét a tenyeremből, majd a térdén kezdi pihentetni azt. Rosszul esett, de hát mit vártam. Nyeltem egy nagyot, és folytattam tovább.

Részletesen elmondtam, hogy hogyan halt meg, és mindent. Hogy ő lett a legjobb barátom, és hasonlókat. Komor arccal nézett rám, még szinte rosszallást is felfedezni véltem a szemében, de nem értettem miért.

- Akkor ezért nem jöttél vissza Wormmel… hogy vele lehess? – eresztett meg felém egy kiábrándult pillantást.

- Nem éppen. Semmi okom nem volt rá, hogy visszajöjjek, mondom, hogy nem akartam veletek találkozni… - a mondat végére fokozatosan halkult el a hangom. Féltem, hogy most leüvölti a fejem.

- Értem. – bámulta a földet, lábával pedig rugdosta a port. – De ennyire utáltál minket, vagyis hm utálsz minket, vagy mi? Nekem ez magas…

- Nem, dehogyis… De, mindegy. Úgyse érted meg… - mire kimondtam, már meg is bántam, és legszívesebben inkább visszaszívtam volna …

Felfortyant. – Hogy érted azt, hogy én nem értem meg? Ennyire hülyének tűnök, vagy mi?

Igen, annyira értelmetlen vagyok, hogy ezt már fel se tudnám fogni… - eléggé megemelte a hangját, én pedig komolyan megijedtem tőle. Még sose láttam ilyennek. Pontosabban láttam, de akkor nem én dühítettem így fel… Nem nézett rám, a távolba révedt… Én pedig szépen feltűnésmentesen odébb húzódtam tőle, hátha arra kerül sor, hogy még mérgesebb lesz, és esetleg meg talál ütni.

- Ezt nem mondtam, és egyáltalán nem is gondoltam… Dehogy vagy hülye, csak én sem értem, akkor hogyan mondhatnám el?... – hát, már hiába magyarázkodtam, megfagyott köztünk a levegő.

Eltelt néhány perc, mire újra megszólalt. Én nem mertem semmit mondani, azt vártam, hogy ő reagáljon, mivel rajta volt a sor.

- És… hm… mennyire szeretted azt a Josht? – szegezte nekem a kérdést, de még véletlenül se nézett rám. Némi gúnyt éreztem a hangjában, így csak hebegve tudtam kinyögni a választ.

- Nagyon… - mondtam, majd ahogy rápillantottam, láttam, hogy kínlódik. Valósággal feszeng mellettem.

- Miatta nem akartál minket látni? Szerelmes voltál belé? – felém fordította az arcát, egyenesen a képembe bámult…  úgy tűnt, hogy a tekintetével átfúr. Nem tetszett ez a nézése… Nekem most esett le, hogy ő milyen szeretetről beszél… Én nem éreztem Josh iránt barátságnál többet, soha nem gondoltam ilyesmire vele kapcsolatban…

Elkezdtem ingatni a fejemet, majd visszanéztem rá.

- Most mi a nem? – kérdezte zavartan.

- Mindkettő.

- Nem akartál minket látni, de nem is szeretted, vagy mi?

- Pontosan.

- Hmmm…

- Most mi van? – lassan elegem lett belőle. Úgy faggat, mintha valami kibaszott tárgyaláson lennénk. Ráadásul hátulról mellbe jön, mert végighallgatott minden szart tőlem, csak hogy ehhez a témához lyukadjunk ki…

- De… ha ő nem hal meg, akkor te sose jöttél volna vissza, ugye? Mert vele maradtál volna…

- Így se jöttem, Frankie. Te hoztál vissza… - néztem rá hunyorogva, mert a nap pont a szemembe sütött.

- Ez igaz… de… még mindig el akarsz menni? Mert akkor korrekt lenne, ha mondanád, és nem megvárnád, hogy elaludjak melletted, és úgy húznál el megint, mint egy tolvaj… – na, most rendesen megmondta, amit gondol, de tudtam, hogy igaza volt…

- Nem akarok. – mondtam, majd a szemébe néztem, de csak meglepődést láttam benne, örömet egy dekát sem.

- Mitől ilyen hirtelen? Ha nem hal meg, akkor sose akartál volna itt maradni…

- Épp ez az. – válaszoltam, mire ő megrökönyödve bámult rám.

- Mi változott? – kérdezte flegmán.

- Minden… - fel kellett volna állnom, és ott hagynom. Velem ne pattogjon senki, még Frank Iero sem… Ezt gondoltam, de mégse tettem meg. Ledermedve ültem mellette, majd vettem egy nagy levegőt. Most, vagy soha… - Frankie, minden megváltozott, érted? Semmi sem ugyanaz. Alig egy hónapja még futva menekültem a közeledből, de most… - kidüllesztette a szemeit, és maga elé meredt. Na, kösz. Azért valamit mondhatna. Halkabban folytattam. – de… szóval, Josh halála döbbentett rá, hogy túl rövid az életem ahhoz, hogy mindig másoknak akarjak megfelelni, és attól rettegjek, hogy mit fognak rólam gondolni, ha…

- Ha… mi? – olyan foghegyről vetette oda ezt a két szót, hogy kedvem lett volna felképelni.

Kár volt ez az egész, de végig kell mondanom… Bár tudtam, mit fog reagálni. Jó esetben feláll, és szó nélkül haza sétál…

- Baszd meg Frankie! Minek nehezíted meg ennyire? Remélem élvezed… Csak annyit próbálok már kinyögni fél órája, hogy most már nem aggódok azon, mit gondolna rólam mindenki, ha megtudnák, hogy szeretlek, hanem vállalom, amit érzek, és nem érdekel mit kapok emiatt másoktól!!! Kurvára nem hat meg, ha azt gondolják, nem érdemellek meg, mert megmutatom, hogy igenis érdemes vagyok arra, hogy valaki engem is szeressen… De minek ugatok itt neked? Felesleges! – az utolsó szavakat már bömbölve passzíroztam ki magamból, de már most éreztem, hogy megkönnyebbülök, ahogy kiadtam ezt, annyira régóta tartottam ezt a sok szarságot magamban… Megráztam a fejem, felálltam a köcsög fapadról, és sietős léptekkel ott hagytam. Akkora hülye vagyok!!!! Hogy is hihettem, hogy ennek jó vége lehet? Mit hittem azzal a begyöpösödött agyammal? Talán, hogy ő is érez valamit, és a nyakamba veti magát? Hm, igen… Én bevallom, ebben bíztam, de mindig is a naivságom áldozata voltam…